Petőfitől máig. Pest, 1864. Heckenast.
Kiadóink nagyon is pártfogásokba vették az antológiákat. Ha jól
emlékszünk, három év alatt ez már a tizedik kötet antológia Heckenast
kiadásában. Nem mondjuk törvényellenesnek ez eljárást; a kiadó betölti a
törvény betűjét, egy költőből egy kötetbe nem vétet át többet egy ívnél,
de mit ér, ha aztán tíz kötetben akár tíz ívet is találhatni egy
költőtől. Mindenesetre nem méltányosság. Még az más volna, ha
irodalomtörténeti vagy iskolai szempontból szerkesztenének kiadóink
antológiákat vagy pedig illusztrált díszalbumokként adnának ki. Így csak
puszta üzlet az írók rovására. – A kezünk alatti antológia újabb lírai
költészetünk képét kívánná nyujtani, vagy amint a névtelen szerkesztő
előszava mondja: «A legújabb magyar költői korszak összes termékeiből
vesz itt az olvasóközönség egy válogatott gyüjteményt időrendi
sorozatban és a szerint szemelve ki, amint az egyes költők egy vagy más
tekintetben figyelmet érdemelnek.» Kár, hogy az időrend néhol nincs
megtartva s a választás se mindenütt sikerült. Tompát, mint elbeszélőt,
a «Pipás kántor»-nál jelesb művel mutathatta volna be a szerkesztő, ha
ugyan Tompának szüksége van a bemutatásra. Szász Károlyból is jobban
választhatott volna, valamint Lévayból; Zalárnak, egyet kivéve, majdnem
leggyöngébb költeményeit szemelte ki. Bizonyos, eléggé nem indokolható
rokon- és ellenszenvet is veszünk észre ez antológia összeállításában.
Dózsától, Balogh Zoltántól egyetlen költeményt se találunk benne,
ellenben Zilahy Károlynak majd minden költeménye ott van, még olyan is,
mely sehol se jelent meg. Bozzai, e korán elhúnyt jeles fiatal költő,
egészen mellőzve, ellenben ott Cserényi Imre, ki alig írt egy pár
költeményt s még eddig inkább csinosan versel, mint költ. Az előszó
elmaradhatott volna. Petőfiről mond el egyet s mást túlozva és elrontva
azt, mit mások már jobban elmondottak. Azt mondani Petőfiről, hogy ő
szólott először magyar lélekkel magyar szívhez, csak frázis s e mellett
nem is igaz. Még kevésbbé igaz az, hogy Petőfi elhúnytával líránkban
csak visszaesés történt, de hanyatlás úgy látszik, mégsem mutatkozik; e
visszaesésnek főoka az időben rejlett, hátraléptünk, hogy annál
nagyobbat ugorhassunk s ha nem is haladunk szökdelve, mindazáltal vannak
jelenségek, melyek líránk jövőjére nézve a legjobb reménnyel biztatnak.
Ez körülbelül annyit tesz, hogy az 1849 utáni évtized lírai munkássága
visszaesést képez, a mostani évtized lírikusai pedig az emelkedés
korszakának kezdői. Vajjon kik a jövő lírájának e képviselői? Mi nem
ismerjük őket. Jó lett volna a szerkesztőnek egy kissé kimagyarázni
magát. Egyébiránt ajánljuk ez antológiát olvasóink figyelmébe; hiányai
mellett az újabb lírai mozgalmak elég élénk képét nyujtja.