(Szept. 22. és 24-kén.)
A «saison morte» néhány napra fölelevenült. Utcáink zajosbak, a lakomák
és estélyek egymást érik, a Nemzeti Színház, a kérvényzők nagy
bosszúságára, nagyon látogatott, a szállodák vendégeket, a bérkocsik
pártfogókat nyertek, a Nemzeti Múzeum parkja pedig egy ideiglenes
bádog-szökőkúttal ékeskedik. Talán igen léhán kezdem e cikkecskét, mely
egy tudós gyűlésről kívánna némi referáda lenni. Hiába, az a
bádog-szökőkút egészen elléhásítja a kedélyt s furcsábbnál-furcsább
gondolatokat kelt föl az emberben. Hűsítni kivánták-e vele a léget, mint
keleten szokás? de hiszen szeptember végét éljük s meglehetős csípős
szelek fúdogálnak. A tudósoknak szándékozták-e megmagyarázni
gyakorlatilag a szökőkút elméletét? Lehetlen. Csak díszítmény akart
lenni az egész, de valóban nem lett egyéb, mint egy kis mulatság az
utcagyermekek számára s a tudós gyűlés meglehetős léha előcsarnoka. A
múzeumi park és kerítése elég szegényes, nem nagy becsületére válik sem
a fővárosnak, sem az országnak, éppen azért kár oly ideiglenes
díszítményecskével felcifrázni, mely a többi résszel éles ellentétben
van s csak kirívóbbá teszi fogyatkozásait. De lépjünk a terembe s
legyünk komolyabbak. Az állvány közepén, nem messze az elnöki széktől,
Bene Ferenc szobra foglal helyet, ki először indítványozta s
egyszersmind megalapította e gyűléseket. A karzatok tömve, a terem
minden padja elfoglalva s már az elnök, br. Eötvös József is belépett,
kit éljenzés fogad. A főváros majd minden orvosa és természettudósa
jelen van, a vidékről szintén számosan gyűltek föl, sőt egy pár bécsi
nevezetesség is lerándult. Itt Balassa, Sauer jól ismert arcával
találkozunk, amott nem messze az elnöktől a nyolcvanéves öreg Zipser
foglal helyet, emitt a tömegben Brassai ősz feje és magas termete
emelkedik ki; amott egy pár frakk és kabát tűnik föl s ha tudakozódik az
ember, azt nyeri felvilágosításul: ez itt Hebra a híres orvos és tanár,
az ott Frauenfeld a bécsi növény- és ásványtani-társaság küldöttje, emez
itt Wittelshöfer, a bécsi orvosi lap szerkesztője, amaz ott Samaleder s
így tovább. Az elnöki asztalnál a gyűlés titkárai, Kovács Sebestyén
Endre és Szabó József urak elfoglalják helyöket. Egy pár «halljuk»
hangzik, a zaj csendre verődik s az elnök szólni kezd.
Br. Eötvös beszéde három pont körül forgott: kegyelettel emlékezett Bene
Ferencről, e gyűlések alapítójáról; szólott a természettudományok
haladásáról, érinté némely káros következéseit, különösen a
materialisztikus irányt s egyszersmind mély hitét fejezte ki az iránt,
hogy a természettudományok haladása végeredményeiben éppen azon morális
elveket és vallásos meggyőződéseket fogja megerősíteni, melyeknek
meggyöngülése miatt most aggódunk; végül az általános és hazai
tudományosság közti viszonyt fejtegette s egy idevonatkozó hazafiúi
meggyőződéssel s óhajtással zárta be jeles beszédét, melyre zajos éljen
harsogott.
Ezután Kubínyi Ágoston állott fel, mint a soproni nagygyűlés alelnöke,
örömét fejezte ki, hogy tizenhat évi időköz után újra üdvözölheti
pályatársait s egyszersmind a soproni ülés azóta meghalt tagjai
emlékének áldozott. Őt Kovács Sebestyén Endre váltotta fel a szószéken,
ki Bene Ferenc felett tartott emlékbeszédet. E munka egyes megtapsolt
mondatai nem fedezhették el egyfelől azt az életrajzi részletességet,
melyet a szónoki beszéd formája nem tűrhet, másfelől pedig azt a magában
becses, de szintén oda nem tartozó részt, mely az orvosi tudományok
tizenhat évi haladását tárgyazza. Értekezést Szabó József olvasott «Az
ember a geológiában» címűt, mely e most annyira vitatott kérdés állását
néhány erős és biztos vonással rajzolja. Kár, hogy szava alig hallszott
s e miatt értekezésének kevesebb hatása volt, mint érdemelte volna.
Kubinyi hivatalosan jelentette, hogy a Bene Ferenc emlékére
indítványozott érmek elkészültek és kaphatók s egyszersmind
indítványozta, hogy jó volna egy ezüst érmet a gyűlés részéről az
ünnepelt özvegyének küldeni. Elfogadtatott s az elnök erre nézve egy
ünnepélyes küldöttséget nevezett ki. Majd néhány üdvözlő levél
olvastatott fel Pest városa, az Erdélyi Múzeumegylet s a bécsi növény-
és ásványtani egylet részéről. Továbbá jelentés tétetett a pénztár
állásáról, mely mintegy 1000 frtra megy. A még fennmaradt időt a
programm szerint indítványok töltötték be. Egyetlen indítvány sem
fogadtatott el, mi magában nem baj, de nagy baj az, hogy egy pár
gyermekes indítványt is hallottunk. Egy fiatal orvos nagyon megörvendvén
a gyűlés napi közlönyének, mely az ülés idejére alapíttatott,
indítványozza, hogy a lapot állandósítva heti folyóirattá kellene
átváltoztatni. Ami legfőbb, hogy miből és mi módon, arról mélyen
hallgatott. Ilyesmit százat is lehet indítványozni egy nap alatt, nem
kell egyéb hozzá, csak szó. Egy természettudós és tanár hosszasan
előadta, hogy ő egy értekezést írt erről meg erről, melyet egy német
tudományos lap keményen megtámadott; feleletét a szerkesztő nem vette
be, pedig igaza van s több efféle. Várta már az ember, minő nagy
dolognak lesz ez bevezetése, végre is tudtára adta a gyűlésnek, hogy ő,
a ki nem adott cáfolatot, fel fogja olvasni a szakülésben. Minő
ünnepélyes ülés lenne az az Akadémiában vagy Kisfaludy-Társaságban, ha a
tagok az ellenök írt polémiák miatt kezdenének panaszkodni. Nem tudtuk,
hogy némely természettudós érzékenyebb a költők- és művészeknél is.
Az ünnepélyes ülést lakoma követte a lövöldében, hol számos toasztok
mondattak; a többek közt a Stettinben gyűlésező német orvosok és
természetvizsgálókra is poharak űríttettek, mi távirat útján tüstént
tudtukra is adatott s mire a szíves üdvözlő válasz még aznap
megérkezett. Szóval az első nap ünnep volt minden tekintetben, a
második, harmadik és negyedik, mint hétköznapok, a munka napjai. A
szakülések nagyon látogatottak voltak, sok jeles értekezés olvastatott,
az eszmecsere, vita javában folyt, szóval a gyűlés egyik főcélját most
jobban megközelítni igyekezett, mint régebben s örömmel tapasztaltuk,
hogy természettudósainknak nem csak száma szaporodik, hanem munkásságok
is kétszerezett és behatóbb. Vajha a gyűlés másik célját is mindinkább
megvalósíthatná, mi nem egyéb, mint a nagy közönség érdekeltségének
felköltése a természettudományok iránt. Erre nézve az ünnepélyes ülések
is sokat tehetnének, de meg kell vallanunk, még keveset tettek. E
tekintetben a második ünnepélyes ülés sem volt sikerültebb az elsőnél.
Többen olvastak értekezést; Knöpfler Vilmos «A természettudományok és
gyakorlati élet kapcsolatáról», Balogh Pál «Az olasz tudósok 1847-ben
tartott velencei gyűléséről», Bene Ferenc «Az elmebetegekről való
gondoskodásról», Schmidl Adolf a «Bihari hegységről», Hideghéty Antal «A
jelen ínség elemezése és óvszereiről», Patrubány Gergely «Wirchov
sejtkórtanáról», Romer Flórián «Zalamegye középkori egyházi
műemlékéről». Teljességgel nem akarjuk kisebbíteni a felolvasó urak
érdemeit, sőt elismerjük, hogy egy pár jeles értekezést is hallottunk.
De mégis átalában el nem nyomhatjuk azon megjegyzésünket, hogy
természettudósainkban hiányzik az előadás művészete, a külső és belső
formának erős érzéke, szóval az, mi egyik legfőbb eszköz a tudomány
népszerűvé tételére. Úgy látszik, keveset adnak a szorosan vett irodalmi
műveltségre s éppen nem követik az angol és francia tudósokat, kik e
tekintetben oly kitűnők.
Ily ünnepélyes ülések értekezőinek egyik kiváló hibája az, hogy a szép
formát egyes floszkulusokban keresik s nem az egész kompoziciójában s
élénk folyamatos előadás helyett, melyből a főrészek mintegy láthatólag
emelkednek ki s olvadnak a főeszmében össze, vagy szónoki dagályba
vegyített szárazságot hallunk, vagy pedig annyi aprólékos részletet,
melyek a fővonásokat egészen betemetik. Adja Isten, hogy e tekintetben
is haladjunk s a jövő nagygyűlés szégyenítse meg netalán igazságtalan
gáncsainkat.