Száz magyar költő és a nép dalaiból műfajilag rendezve, szerkeszté
Kolmár József. Baja, 1863. Schőn Jakab.
Megint egy új antológia. Maholnap több lesz az antológiák, mint a költők
száma. Valóban az antológiákkal való visszaélés mindinkább kezd
terjedni. Senki sem örülne jobban, mint mi, ha az iskolák számára vagy
irodalomtörténelmi segédkönyvül minél jobb antológiák jelennének meg, de
midőn látjuk, hogy majd mindennemű irodalmi szempont mellőzésével az
antológiakiadás csak puszta üzletté vált egész az írók megkárosításáig,
lehetetlen bosszankodásunkat ki nem fejeznünk. Kiadóink egymásra
rendelik meg az antológiákat, sőt egész rendszeres antológia-könyvtárt
is adnak ki; az igaz, egy költőből rendesen nem vesznek át többet egy
ívnél, de mit ér ez, ha egyik gyüjteményben egy ív ballada jelen meg, a
másikban egy ív dal, a harmadikban egy ív epigramm? Így az összes közlés
sokra megy, így némely költőt egészen ki lehet adni s a tulajdonjog
kijátszva. Hát még arra mit mondjunk, midőn némely gyüjteménybe 3–4 ívet
vett át valaki egyetlen egy költőtől? Kolmár gyüjteménye ilyen.
Vörösmartytól ötvenhárom darab van benne, Petőfitől pedig ötven. Itt
nemcsak a méltányosság van áthágva, hanem a betűszerinti törvényesség
is, mert sem Vörösmarty, sem Petőfi művei még nem váltak köztulajdonná.
– Ami a gyüjtemény irodalmi becsét illeti, nem mondhatni kitűnőnek,
habár némi ízlést nem tagadhatni meg tőle. Először is meg kell rónunk
azt a Kertbeny-féle utánzást; Kolmár is százra viszi föl a költők
számát, ki akarja tölteni az egész abc-ét, előszeretettel fordul némely
homályos nevű költőkhöz s jeleseket mellőz. Somogyi Ignácot például
feljebb becsüli Székácsnál, Horváth Endrét kiküszöböli a költők sorából,
míg másokat költővé avat. – A műfaji rendezést sem mondhatni
sikerültnek. Nincs felmutatva minden műfaj s egyik a másikba zavarva.
Hát még a fajoknak az a furcsa elnevezése, mint szomordal, beszélydal,
természetdal, levéldal, képdal, stb?!