Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. LIII-ik füzet. Pest, 1863.
E kezünk alatti füzet már harmadika a hatodik évi folyamnak. Egy fél
évtizedet élt már e folyóirat, de, fájdalom, a szerkesztő és írók
buzgalmával nem növekedett a közönség részvéte. Mint halljuk, a Szemle
előfizetői inkább apadnak, mint növekednek. Hát megszünjék e vállalatunk
is? Hát oda jussunk-e ismét, hogy egyetlen nagyobb folyóiratunk se
legyen, mely közvetítőül szolgáljon a hazai és külföldi irodalom, a
szaktudós és mívelt közönség közt. Megindulásakor, 1857-ben, részvéttel
üdvözölte közönségünk a Szemlét. Vajjon kevésbbé becses-e e folyóirat
most, midőn tizenhat vastag kötet gazdag tartalmára hivatkozhatik, mint
volt akkor, midőn csak igérhetett? Azóta vesztett-e fontosságából
nemzeti irodalmunk ügye? Avagy pótolta-e e folyóiratot más hasonló, nem
mondjuk tartalomban, csak pusztán törekvésben? Óhajtja-e a magyar
közönség, hogy e szép multú és még szebb jövőjű folyóirata mihamarább
félbeszakítsa pályáját? Olvasóinkra bízzuk a feleletet.
A jelen füzet tartalma a következő: I. _Két eposz._ Első közlemény. A
Nibelungenlied. _Szász_ Károlytól. – II. _A társadalom tudománya és
Riehl munkái. Trefort_ Ágostontól. – III. _Művészet csarnoka:_
Correggio. Planche után. _Székely_ Józseftől. – IV. Éledés és
életkezdet. _Brassaitól_. – V. _M. Tudományos Akadémia;_ Az 1863-ban
tartott közülés. VI. _Irodalmi szemle;_ M. Chevalier a londoni
műtárlatról. _Jánosi_ Ferenctől. Representativ men, in seven lectures.
By Ralph W. Emerson. (I. Napoleon jellemzése.) _Bezerédj_ Lászlótól.
VII. _Hazai könyvészet_.
Mind becses vagy érdekes cikkek; minket legközelebbről a széptaniak
érdekelnek. Szász Károly esztétikai és irodalomtörténeti értekezése két
híres eposzt vesz tanulmányai tárgyául, a Nibelungenliedet és Firdúszi
Sáhnáméját. Kelet és Nyugat e két legnagyobbszerű művéről még alig volt
szó irodalmunkban. Legfeljebb csak nevöket hallottuk néha emlegettetni;
Szász Károlyt illeti az első tüzetes és derekas ismertetés dicsősége. Ez
első közlemény a Nibelungenliedet tárgyalja, de ennek is még csak felét.
Úgy látszik, terjedelmes és részletes tanulmány lesz. Mindenesetre
legjelesb Szász minden eddigi széptani dolgozatai közt. Szeretettel
csüng tárgyán s egészen beleélte magát. Nemcsak magyarázza e nagyszerű
költeményt, hanem mintegy reprodukálja. A prózai, de folyékony és szép
elbeszélést mindjárt-mindjárt megszakítja nehány jellemzőbb versszak
nagyon sikerült fordításban. Csaknem azt kell hinnünk, hogy szerző
lefordította a Nibelungenliedet s egészen kész művéből vegyít ide
töredékeket. Nagyon élénk képét vesszük az egész műnek. S az
elbeszélésbe koronként tapintatosan vannak beleszőve a jellemek s a
cselekvény jeles széptani fejtegetése. Magánál az értekezésnél kevésbbé
dicsérhetjük a bevezetést, melyben Szász nehány tájékozó szót ejt az
eposzról és korszerűségéről. A fődologban nagyrészt igaza van, de nem
tudja jól kimagyarázni magát s néhol téveszmékbe bonyolódik. Tökéletesen
igaz, hogy az eposz mindjárt korszerűvé válik, mihelyt egy nagy tehetség
áll elő, ki azt korszerűvé képes tenni. Például Virgil egy lelkesülésre
kevéssé hajlandó, sőt romlott korban is képes volt hatni, mert a
multakról énekelve mindent költeményébe olvasztott, mi a jelenben a
kedélyeket leginkább elfoglalta. Azonban, midőn Szász azt mondja, hogy
korunk minden műformák közt kiválólag a regény felé hajlik, a társadalmi
kérdések részletes tárgyalásának e tág keretű műnem a legkedvezőbb, de
támadjon szellem, mely a társadalmunkat mozgató kérdéseket, az élet
aprólékosságaitól eltérve, óriási mérvekben az eposz keretében
tárgyalja, az eposz azonnal korszerű lesz, úgy látszik, azt hiszi, hagy
az életfeltételéből kivetkőztetett regény már könnyen eposszá válhatik.
E látszatot csaknem bizonysággá emeli az, midőn Szász azt mondja, hogy
Sue s a frivol francia irodalom bajnokai oly kevéssé képesek eposzt
teremteni, mint a mindennapi csendéletet mesterileg festő angolok, de
például Hugo Victor merészebb és nagy csatavázú alkotásaiban ki nem
látja az eposz súlypontja felé való nehézkedést. Tehát a «Nyomorultak» –
mert erre látszik célozni Szász – az újkor eposzának embriója, tehát oly
irányregényekből fog kikelni az újkor eposza, melyeknek a regény tág
formája is szűk s inkább a reflexió, mint a fantázia teremtvényei. Mi az
újkor e leendő eposzát sehogy se tudnók üdvözölni. A bevezetés még egy
pár állítására tehetnénk ily megjegyzést. Szász azon meghatározását sem
tartjuk szerencsésnek, hogy az eposz a világnézlet költészete.
Mindenesetre máskép kellett volna kifejteni s magában az értekezésben is
szólni valamit a Nibelungenlied világnézletéről. De erről talán később
lesz szó, mi is akkor talán bővebben szólhatunk e különben nagybecsű
tanulmányhoz.
A másik széptani cikk Planche Correggiója. Planche éppen oly nevezetes
kritikus a képírás, mint a szépirodalom mezején. Köszönjük a Szemlének,
hogy a világ legjelesb képíróiról rajzolt arcképeit a magyarba
átültette. Irodalmunk semmiben sem oly szegény, mint az ily
dolgozatokban. Planchenak, ezzel együtt, már hat ily arcképe jelent meg
a Szemlében: _Rubens, Rafael, Michelangelo, Leonardo da Vinci,
Rembrandt, Correggio_. Mily derék kötetet tenne ez így összegyüjtve, ha
könyvárusaink és közönségünk a fordított művekből venne egyebet is, mint
regényt. Legyen szabad e jelen cikkből egy kis mutatványt közölnünk.
Planche ugyan benne a francia képírókhoz intézi szavait, de még többet
érthetnek belőle a mieink:
«Antonio (Correggio) az ecset kezelése előtt már tanulmányozta a
költőket, történetírókat és bölcsészeket. Nálunk ma az ifjú nemzedék,
mely magát a festészetre szánja, távol van ez út követésétől. Teljes
figyelme saját szaka külön tanulmányozására összpontosul; fájdalom, e
tényt igen könnyű bebizonyítani. A párizsi szépművészeti iskolában
irodalmi tanfolyam nem létezik. A bölcsészet sohasem fordult elő a
leckék tervsorozatában. Mi a történetet illeti, noha az az iskolából
nincs kirekesztve, a tanulók nem foglalkoznak vele; mert a történelem se
a közvizsgálaton, se a versenyben szóba nem jön. Természetes annálfogva,
hogy annak a tanulók igenis másodrendű befolyást tulajdonítanak. A
rajzművészetben kitünt nagy emberek élete eléggé bizonyítja, hogy
mielőtt teljesen hivatásuknak szentelték volna magukat, nagyobb részint
mindazon feladásokat megkísértették, melyek értelmünk kíváncsiságát
ingerlik. Ez nagyon hosszú út, fogják némelyek mondani, ha mielőtt a
festészethez fognánk, át kell bolyganunk az emberismeretek minden
köreit; az élet nagyon is rövid hasonló munka végrehajtására. Az
irodalom tanulmányozásának ellenei helyesen teszik, ha a szépművészetek
iskolájában e terjedelmes és sok időt igénylő tanulmány ellen kikelnek.
Nem is arról van szó, hogy az ifjú festőket az irodalom, történet és
bölcselem mély tanulmányozásával terheljük, de e három tárgyban oly
elemi ismereteket kell nekik nyujtanunk, melyeket maguktól növelhetnek
és kifejthetnek. Azok, kik csak a műtani ismeretek tanulmányozására
szorítkoznak, szüntelen a juhait őrző Giottora emlékeztetnek bennünket,
ki Cimabue műteremiért odahagyta nyáját s művészete legkitűnőbb mesterei
között foglalt helyet. Ezek elfelejtik, hogy Giotto alig hogy az
ecsettel megbarátkozott, fölfogta kora bölcselete és irodalma
tanulmányozásának szükségét. Minden műve egy-egy bizonyság széles és
sokoldalú ismeretei mellett. A Santa Maria al’Arena bájos egyháztól
kezdve Páduában a nápolyi «Incoronata»-ig egyetlen freskója sincs,
melyen kiművelt elméjének kincsei ne ragyognának. Az irodalom
tanulmányozásának előnyeit kiemelni elég, ha idézzük Leonardot,
Michelangelot és Rafaelt. Világos bizonyság ez arra nézve. Mindenki
tudja, hogy e három férfiú, kiknek neve a lángész jelképe lett,
kíváncsian tanulmányozott minden írót, kik eszméjüket termékenyíthették
s munkájukkal nem szorítkoztak hivatásuk csupán műtani értésére.»