Egy pár ellenem intézett felszólalásra akarok felelni. Rövid leszek; a
szerkesztő kevés tért engedhetett rendelkezésem alá, de másfelől ama
felszólalások sem olyanok, hogy részletesb fejtegetést érdemeljenek.
Először is Szeberényivel kell végeznem, kinek nyilatkozatát fennebb
egész terjedelmében olvashatni. Szeberényi szokatlannak tart kérdőre
vonni bármely szerzőt, miért nem mondta ezt vagy amazt, mert a bírálat
csak arra vonatkozhatik, amit a szerző mondott, nem pedig arra, amit nem
mondott. Én az ily kérdőre vonást sem szokatlannak, sem jogtalannak nem
tartom. Az oly történelemírót, ki hallgat némely dolgokról, melyeket tud
vagy könnyen tudhatna, még eddig mindig megrótták s mellőzését
pártszellemnek vagy egyéb oly okoknak tulajdonították, melyeket munkája
szelleméből kiolvashattak. Az emlékiratok bírálatában egyik főszempont
éppen az, hogy mit mellőz az író s mit nem, miért mondja el ezt így vagy
amúgy. Például Béranger emlékiratainak bírálói (a többek közt Montégut),
rossz néven veszik a szerzőtől, hogy barátnéjáról, Frère Juditról miért
hallgat oly mélyen, miért bízza másokra, barátokra, idegenekre vagy tán
éppen rosszakarókra, hogy oly érzelemről és viszonyról beszéljenek, mely
neki annyi szép költeményt sugallt. Megrótták továbbá, hogy mind
politikai, mind irodalmi kortársairól oly keveset s csak kedvezőt mond,
hogy inkább szeret hallgatni s egészen mellőzni valakit, mintha azt
akarná, hogy halála után is mindenkivel barátságban éljen és
népszerűségét teljesen megőrizhesse. Természetesen, ami másutt szabad,
nálunk tiltva van, hol némelyek a kritika oly kódexét akarják
megalapítani, mely a kritikust legalább is haszontalan íróvá tenné. Én
mindig tiltakoztam e jograblás ellen s részemről egy fikarcnyit sem
fogok engedni soha a kritika jogaiból, melyeket nem én oktrojáltam,
hanem maga a kritika természete fejtett ki s a századok gyakorlata
szentesített.
Azonban én Szeberényit nem annyira pusztán csak a hallgatásért róttam
meg, mint inkább azért, hogy felemlítvén Petőfivel való barátsága
felbomlását, melyet verseiről írt bírálata okozott, csak Petőfit sejteti
hibásnak s magáról egészen hallgat, vagy legfeljebb annyiban szól,
amennyiben a nagylelkűt játszhatja. Adatokkal mutattam ki, hogy amaz
irodalmi versengésben nemcsak Petőfi követett el hibát, hanem Szeberényi
is s mellőzve a bírálat igazságtalanságát s netalán bosszúból eredt
indokait, egyedül azt hoztam fel, hogy Szeberényi Petőfi
magánviszonyaira célzott, mire a kritikusnak nincs joga. Szeberényi, úgy
látszik, most sem akarja elismerni e hibát, azt hiszi, hogy ő mindenben
igazságos volt Petőfi iránt s most is csak annyiban szól érdemlegesen a
tárgyhoz, amennyiben Petőfit vádolhatja. De vajjon a más hibája
igazolhatja-e a magunkét? Nem, legfeljebb megfoghatóbbá teszi. Vajjon
igazságtalanságot igazságtalansággal torolni vissza s még évek mulva sem
ismerni el igazságtalanságunkat, midőn már ellenfelünk a sírban
nyugszik, erkölcsi bátorság-e? Bizonyára nem. Én oly kevéssé voltam
elfogult Petőfi, mint Szeberényi iránt, csak tények felett ítéltem s ha
Petőfiben az affektációt, az anonymitas lovagiatlan leleplezését nem
helyeseltem, bizony Szeberényiben sem dicsérhettem azt a jogtalanságot,
mely szerint Petőfi magánviszonyaira célzott, a körülményekkel
ismeretlen olvasó előtt többet sejtetett, mint amennyi a dologban volt.
Ami azt illeti, hogy a pápai iskolai társulatnak joga volt Petőfi első
kísérleteit kiadni, nem vonom kétségbe, de bizonyára nagy indiszkréciót
követtek el a szerkesztők, midőn a már hírre vergődött költőt így
kompromittálták s nem tudom miért ne lehetett volna joga Petőfinek ezért
bosszankodni s gúnyosan köszönni meg barátjai indiszkrécióját.
A «Törökország Fővárosa» szerzőjéhez, br. Horváth Miklóshoz és Riedl
Szendéhez, a «Kritikai Lapok» szerkesztőjéhez kell még egy pár sort
intéznem. Az első az «Ország Tükré»-ben, a második saját lapjában szólal
fel ellenem s von kérdőre az e lapokban _–i_ és _–y_ jegyek alatt
megjelent bírálatokért. Egyik stílusomból ismer reám, a másik pedig
hallomás szerint úgy tudja, hogy én vezetem a Figyelőt. Mindkettőnek,
úgy látszik, elve nem tisztelni az anonymitást s többet adni a névre,
mint a dologra. Az anonymitas megőrzése és tiszteletben tartása fontos
dolog a zsurnalisztikában, de másfelől pusztán csak a lovagiasság is
kötelességünkké teszi. Azonban nekem sem időm, sem terem erről most
értekezni, sőt, minthogy jelenleg nincs szükségem anonymitásom
fenntartására, ezennel eleget teszek ellenfeleim kíváncsiságának s
kinyilatkoztatom, hogy e lapban az _–i_ és _–y_ jegyű cikkeket mind én
írtam, megjegyezve azt, hogy br. Horváth nem stílusomról ismert reám,
mert oly cikket is nekem tulajdonít, a _–z_ jegyűt, melyet nem én írtam,
Riedl pedig alkalmasint nem köszönné meg, ha róla valamelyik lap egy
csoport pletykát hirdetne «hallomás szerint» bevezetéssel. Valóságos
pletyka, hogy a Figyelő szerkesztését egy idő óta én vezetem. Én e
lapnak csak fődolgozótársa vagy egyszerűbben és igazabban
szerkesztősegédje vagyok s ha a szerkesztő akadályozása esetében egy pár
számot szerkesztettem is, az egészen a szerkesztő intézkedéseinek
szellemében történt. Nincs e lapban semminemű dualizmus, oly cikk,
melyet a szerkesztő, legalább nagyjában, nem helyeselt, nem jelent itt
meg sem tőlem, sem mástól. Riedl legjobban tudhatja, hogy a Kritikai
Lapok ellen kívülem más is polémizált a Figyelőben, sokkal régebb és
nyomósabban mint én, maga a szerkesztő, még pedig nyelvészeti kérdésben,
mely elől, nagy csodálkozásomra, Riedl, a nyelvész, büszkén ugyan, de
mégis visszavonult.
De térjünk br. Horváthra. Ő általam megbírált munkáját védi, hibáztatja
bírálatomat, mely munkájában mindent méltányolt, amit lehetett, csak
egészen sikerültnek vagy éppen remeknek nem nevezte, mert ily Isten
ellen való vétket csak nem követhettem el. Tulajdonkép felületességemet,
igazságtalanságomat, önhittségemet, epésségemet akarja kimutatni. Régi
címeim ezek már nekem s nem is hiszem, hogy valaha másokkal cserélhessem
fel, kivált ha azok ítélnek felettem, kiknek munkáiban fogyatkozásokat
mertem találni. Nem is szándékszom érdemleges polémiába bocsátkozni, sőt
br. Horváth művének oly gyöngeségeit sem tárom fel, melyeket
bírálatomban mellőztem, mert nem annyira tartalmát, mint inkább csak
formáját kívántam bírálni. Ő nem érti vagy nem akarja érteni bírálatomat
s én bizonyára nem fognám felvilágosítani. Hadd higyje hát, hogy én nem
ismerem munkája minden részletét s így nem olvastam el egészen, hogy
azért róttam meg, mert nem mondott el mindent Konstantinápolyról, hogy
azért hibáztattam művének kompozicióját, mert a temetőn kezdi a város
rajzát. Azonban két dolgot mégis bátor vagyok figyelmébe ajánlani:
először, ha idéz valamiből, idézze szó szerint s ne rontsa meg se a
stílust, se az értelmet, mint megrontotta amaz egy pár sorban, melyeket
bírálatomban idézett; másodszor nemcsak rossz ízlés, hanem valóságos
jogtalanság olyasmit a közönség elébe vinni, mi csak magánkörben
mondatott. Hogy Brassai mit mondott nekem egy társaságban, hogy én mit
beszéltem egy pár írótársammal a színház csarnokában (amit mondtam, nem
úgy mondtam, amint br. Horváth előadja), sem a dologhoz, sem a közönség
elébe nem tartozik. Ily divat könnyen a kávénénikék pletykatárává
alakítja át az irodalmat, mit úgy hiszem, br. Horváth sem kíván, még
akkor sem, ha így csakugyan el lehetne némítani egy pár kellemetlen
kritikust.
Riedl egy egész nyilt levelet intéz hozzám, melyet, megvallom, nem értek
eléggé. Azt vártam, hogy így fog hozzám szólani: ön egy pár gúnyos,
élesbnél-élesb megjegyzést tett lapomra, tessék bővebben hozzá szólani,
ne csak gúnyolódjék, hanem bírálja meg tüzetesen lapom szellemét. E
helyett érzékenyen ömledez s az irónia és őszinteség hangján néhány
bókot dob szemem közé. Elmondja, hogy ezelőtt hat évvel egy külföldi
egyetemre hívták a magyar nyelv és irodalom tanszékére, hogy ott
figyelemmel kísérte a világirodalom mozgalmait, készült és tanult;
visszatérve hazájába, midőn látta, hogy itt a kritikának nincsenek méltó
képviselői, elhatározta megindítani lapját s ha nem is sikerült céljára
nézve mindent megtenni, mindent a legjobban megtett, amit csak tenni
lehetett. Lassankint szaporodnak lapjának olvasói, barátjai, de
ellenfelei is, akik közt sajnálva lát engem is. Felszólít, hogy tegyem
fölöslegessé munkásságát, írjak lapjába vagy más lapba jobb kritikákat,
mint amelyek lapjában megjelennek, de addig, amíg e fontos közügyet
méltóbb kezekben nem látja, folytatja kötelességei teljesítését és
tovább szerkeszt. Mit feleljen az ember ilyesmire? Úgy hiszem, elég lesz
őszintén bevallanom, hogy én csakugyan ellenség vagyok, ellensége nem
Riedlnek, hanem lapjának, nem annak, mi lapjában itt-ott jó, hanem az
egész szellemének. Ellensége lettem azon percben, melyben frivol
programmját olvastam, de még inkább, midőn közelebbről ismerni tanultam.
Okaim e következők: a «Kritikai Lapok»-nak tulajdonkép nincsenek
esztétikai elvei, sőt tájékozni se tudják magokat költészetünkben;
tudományos cikkeik és kritikáik szertelen követelők, az európai
szempontot emlegetik, a tudományok meghonosítása mellett akarnak izgatni
és sokszor még a mi irodolmunk színvonalán sem állanak; a magyar
tudományosság legnevezetesb kérdéseihez nem szólanak, legnevezetesb
tudományos könyveinket nem bírálják s inkább csak iskolai könyvekkel
bajlódnak; halomra írják az átalános jeremiádot, de specialitásokba nem
bocsátkoznak; majd minden folyóiratot, lapot nyeglének tartanak, de alig
van egyetlen számok, melyben magokat a nemzet mártirainak, az egyetlen
becsületes vállalatnak ne hirdetnék. Ez okok és vádak, elismerem, így
bizonyítás nélkül nagyon csekély értékűek, ki is fogom fejteni, minthogy
a Figyelőben már nincs terem, valamelyik politikai lap tárcájában. Addig
maradjon válasz nélkül ama nyilt levél, csak ez lehet a valódi válasz,
mellyel a Kritikai Lapoknak tartozom.