Vettük az e című és br. _Jósika_ Kálmán által szerkesztendő új lap
mutatványszámát. Megjelenik hetenként egyszer, másfél íven, szövegbe
nyomott képekkel. Előfizetési ár egy évre 12 frt. Ami tartalmát illeti,
az előszó, mely az olvasóknak azt igéri, hogy a «Szépművészetek
Csarnoka» _legkedveltebb_ íróinktól közöl dolgozatokat, e
mutatványszámhoz annyiban nem illik, amennyiben csak egyetlen egy jobb
vagy kedveltebb írótól van benne dolgozat, t. i. Pálffy Alberttől egy
novella kezdete, mert a J. M. rövid levelét, melyben a szerkesztőnek,
mint öccsének, egy pár jó tanácsot ad, egyelőre atyafidolgozótársnak
igérkezik, későbbre, a siker esetére tartva fel magának a kollégiális
közremunkálást, nem lehet tulajdonkép költői vagy esztétikai dolgozatnak
nevezni. Egyébiránt mutatványszámból nem igen lehet megítélni a lapokat.
Könnyen megtörténhetik, hogy ez új lap is sokkal jobb lesz, mint
aminőnek a mutatványszám mutatja, mely nem egyéb, mint a Vasárnapi
Ujság, Ország Tükre és Hölgyfutár különös vegyülete. A Szépművészetek
Csarnokában még eddig legkevesebb van a szépművészetekről; aztán azt se
érti az ember, hogy a szépművészetek melyik ágára vonatkoznak a
Patkó-féle zsiványhírek, az öngyilkosságok, a tűzvészek, a füllevágási
históriák. Ennyivel be is fejeznők jelentésünket, ha a «Szobrászatunk»
rovata alatt nem volna egy cikk, melyet bajos szó nélkül hagyni. E cikk
nem annyira a szobrászatról szól, mint inkább az Akadémiát támadja meg
amolyan Önbírálatféle felfogással. És miért? Leginkább azért, mert az
Akadémia nem pártolja a szobrászatot, holott, ez új lap szerint, «az
akadémiák teendője a művészet minden ágát figyelemmel kísérni,
fejlődését előmozdítani és haladására tényleg befolyást gyakorolni».
Értsük meg a dolgot: más a szépművészetek akadémiája, megint más a
tudományoké. A miénk a tudományok akadémiája, tessék a cikkírónak
elolvasni szabályait, mert úgy látszik, hogy a legelemibb fogalma sincs
akadémiánk szervezetéről. Ha az Akadémia olyasmit tenne, amit ő kíván,
túllépne körén, az alapítók szelleme ellen cselekednék, szóval míg
egyfelől megsértené alaptörvényét, másfelől lenne ex omnibus aliquid, ex
toto nihil. Sok pénz kell az összes művészetek akadémiájára; amennyi
most az Akadémiának van, az a tudományokéra is kevés. A többi vádhoz is
hozzászólunk. A cikkíró felhozza «Pompéry nem okadatolható
megválasztását és Brassai mellőztetését». Vajjon miért teszi szembe
Brassait Pompéryvel? Úgy látszik, nem tudja, hogy Brassai már huszonöt
év óta levelezőtag s teljességgel nincs kedve versenyezni Pompéryvel,
kit csak nemrég választottak levelezőtaggá. Nem ez itt a baj, hanem az,
hogy Brassai nem rendes tag, pedig megérdemelné, azonban a mulasztás
megtudása végett senki sem szorult a cikkíróra, midőn azt mások régebben
és sokkal jobban elmondották. Azt is elmondja a cikkiró, hogy az
Akadémia páratlan együgyűséggel osztogatja a 100 aranyakat hol
Pompérynak, hol Gregussnak s mellőzi a soha meg nem koszorúzott Vajda
Jánost és Salamon Ferencet. Mit mondjon az ember ily furcsa beszédre. Az
Akadémia az alapítványok értelmében minden oly művet tartozik
megjutalmazni, mely a többinél aránylag jobb, elég szerencsétlenség,
hogy oly gyönge műveket kellett megjutalmaznia, mint a Telivér és
Lángész, de erről az Akadémia éppen úgy nem tehet, mint arról, hogy a
Szépművészetek Csarnokának mutatványszáma nem ütött ki a legjobban. Ami
Salamont illeti, őt mindeddig azért nem jutalmazhatták meg, ha akarták
volna is, mert soha semmire sem pályázott. Vajdát meg azért, mert
merészkedtek azt hinni, hogy a nagy jutalmat a Petőfi összes költeményei
inkább megérdemlik, mint a Vajdáéi. Arra, amit a cikkíró az Akadémia
kétharmadára mond, hogy a «nembánomság, hányavetiség, bagolyszeműség,
lelkiismeretlenség képviselői» csak azt feleljük, hogy bármilyenek
legyenek is azon meg nem nevezett urak, bizonyára nincs köztök oly
gyönge ítéletű ember, ki Zilahy Károlyt oly nagy tehetségű kritikusnak,
Remellayt oly jeles novellistának és történelemírónak tartsa, mint
aminőknek hirdeti őket a Szépművészetek Csarnokának nagy pipájú, de
kevés dohányú szerkesztősége.