Írta Br. Horváth Miklós. Pest, 1862. Engel és Mandello tulajdona.
Útirajzról bírálatot írni oly kritikusnak, ki sohasem utazott az illető
országban, meglehetősen nehéz feladat. Saját tapasztalásából nem
ítélhetve, kénytelen könyvekhez, azaz: más útirajzokhoz, folyamodni. De
kérdés: vajjon az a másik utazó hűbb, igazságosb-e, mint az, akinek
éppen munkáját akarjuk bírálni? S ha hű és igazságos is, vajjon azóta
nem történtek-e változások, melyek hol lényegesen, hol módosítólag
befolynak egy és más viszonyra? Aztán az utazóknak hajlamaik,
műveltségök s helyzetök szerint, hol erre, hol arra van éles érzékök.
Amiben az egyik erős, a másik gyönge lehet, amit egyik jól látott, a
másiknak elkerülte figyelmét. Szóval a kritikus vég nélkül kétkedhetik s
mégsem fog oly erős támaszpontot találhatni, hova megvetve lábát,
határozottan merhessen ítélni. A történelmi munkák bírálójának egészen
más a helyzete. Ő okmányokból ítélhet, sokkal több különböző forrást
vethet össze s kmi legfőbb, mindig csak bevégzett multat vesz bonckés
alá. Az útirajzok a jelent tárgyalják, mely naponként változhatik,
hiszen a műveltségi viszonyok, még magukra a tájakra, az országok e
legváltozhatlanabb emlékeire is gyakorolhatnak némi módosító befolyást.
Némely útirajz nagy tévedését vagy ráfogását észrevehetni ugyan, sőt
néha azt is kiérezhetni, vajjon a szerző könyvekből dolgozott-e vagy
saját szemével vizsgált mindent, de a szokottnál valamivel nagyobb gond
sokat elfödhet s a legélesb szemű bírálót is megjátszhatja, ha csak maga
nem utazott s nem látta mindazt, melynek leírását bírálja. Ily
helyzetben a kritikus kénytelen leszállani triposzáról, olvasóinak csak
kalauzként ajánlkozni, nem annyira bírálatot, mint könyvismertetést írni
s legfeljebb ott bírálni határozottabban, hol tisztán irodalmi
szempontokból indulhatni ki.
Őszintén megvalljuk, hogy mi is a fennebb rajzolt helyzetben vagyunk.
Sohasem jártunk Törökországban, nem ismerjük fővárosát, sőt még
könyvekből sem olvastunk annyit róla, hogy a kezünk alatti útirajz
tartalmát megbírálhassuk. Szerencsénkre Horváth Miklós sem politikai,
sem nemzetgazdasági, sem régiségtani, sem etnográfiai tanulmányokat nem
akar nyujtani útirajza keretében. Ő csak világfias turista, ki a maga
mulatságára utazik s olvasóit is inkább mulattatni, mint tanítani
kívánja. Kiválón semmi sem fekszik szívén; oly kevéssé szenvedélyes
politikus, mint régiségbúvár s a társadalmi viszonyok, művészet,
természet iránt nem érdeklődik mélyebben, mint minden más műveltebb
ember. Mindezt nem is titkolja, nem folyamodik tudós könyvekhez, hogy
hol innen, hol onnan kiírva egy pár lapot, történelmi, politikai vagy
természettudományi ismereteit fitogtassa, vagy pedig nagy fontosan
leírjon olyasmit, mit nem látott, vagy, ha látott is, nem vizsgált.
Elszóródásból utazik, látni, hallani, mulatni, élvezni szeret s átadni
magát a különböző benyomásoknak. E benyomások rajzát vesszük e könyvben,
mely leginkább esztétikai hatásra törekszik s ennélfogva annál bátrabban
hozzá szólhatunk.
Éppen nem hibáztatjuk a könnyed, világfias modort s még kevésbbé az
esztétikai hatásra törekvést. Az útleírónak a legnagyobb szabadsága van
az írók között, mind a tárgyra, mind a formára nézve. Itt minden genre
jogos, csak tudjon az író hűn és elevenen rajzolni s érezzék rajzán a
tapasztalás közvetlensége. E kettő az, mi nélkül nincs valódi útleírás,
akár tudós írja, ki új hódítmánnyal akarja gazdagítani a tudományt, akár
gondtalan turista, ki csak kedvtelésből utazik. S ha ehhez még formai
csín járul, ha az író, tárgyához mérve, tud vonzón, az érdeket ébren
tartva, elbeszélni, ahol szükség hangulatot, érzelmeket költeni föl,
szóval van benne valami a költőből: előttünk állanak az utazónak, mint
írónak, leglényegesb tulajdonai. Horváthban megvan egy és más e
tulajdonokból, de inkább csirában, mint kifejlődve, inkább csak
elszórva, egyes lapokon nyilatkozik, mint az egész műben. Nagy
egyenetlenségeket találunk művében mindenütt, oly egyenetlenségeket,
melyek nem a tárgyból, hanem az íróból folynak s éppen azért nem
olvadnak belé az egész összhangjába. Nem mindenütt érzik a tapasztalás
közvetlensége, vagy a benyomás volt bágyadt, vagy az írónak nem volt
elég ereje azt kellőn kifejezni. A rajz mindenütt eleven akar lenni, de
néhol nem biztos vagy bevégzetlen, más helyt pedig csak a szín erős,
avagy e helyett is csak frázist veszünk. Elbeszélése nem báj nélküli, de
itt-ott kapkodó, vannak benne kitűnő szakaszok, de az egésznek nincs
kompoziciója.
Mindjárt a bevezetés első lapja kissé forszirozott. Egyszerűbben
elmondva nem tünt volna ki annyira a bevezető eszme mindennapisága,
mellyel, ha jól emlékszünk, különböző változatban, már sok turista
kezdte meg rajzát, t. i., hogy valami magyarázhatlan nyugtalanság vonja
az embert túl a határokon. A tárgyhoz sokkal jobban illett volna az, mit
szerzőnk szintén érint, de nem fektet reá kellő súlyt, hogy megúnta az
európai polgárisodást, mely nagyjában mindenütt ugyanaz s vágyik
keletre, egy új ismeretlen világba. Általában, midőn szerzőnk hatni akar
s nagyon összeszedi magát, kevésbbé hat, mint amidőn gond nélkül ecsetli
benyomásait. Így például mindaz, mit a tengerre érkezéséig ír, nagyrészt
jól van írva. Rövid jellemző vonások, folyékony, kellemes elbeszélés,
éppen annyi, amennyi kell, hogy mintegy nyitányul szolgájon az út
főcéljához, amely Konstantinápoly. A tenger rajzával már éppen nem
vagyunk megelégedve. «Tengert látni – mond szerzőnk – először vagy
tízedszer, mindig megható. Szemeink első tekintete az Istent keresi, ki
megvédjen e végtelenség közepett, e fényes haboktól, melyek oly
csábítók, e hullámok ölelésétől, melyek oly puhák s mégis oly szilajok,
e titkos mélységtől, mely mérhetlen, mint a szenvedély. Az égre
tekintünk, mondom, s e két végtelenség hasonlata, e két elem összhangja
az, mi megnyugtat. E ragyogó csillagok, hová lelkünk fohásza repül, nem
sujtanak le, miért bántanának a síma vizek? A tenger csak addig ijesztő,
míg az enyészet medrének képzeljük, míg a halál eszméjével azonos, míg
egy hideg sírt, egy nagyszerű temetőt látunk benne. De ha a
természetbúvár, vagy csak a vizsgáló elmélet szemeivel nézzük; ha
eszünkbe jut, hogy mélysége nem a halál, hanem az élet hazája, hogy itt
is, mint a föld színén növények virágoznak, ásványok tenyésznek, ezer
élőlény lakik, azzal a különbséggel, hogy e növényzet még frissebb,
gyöngédebb, a színezet még élénkebb, festőibb, a kincsek még drágábbak,
az élet még rejtélyesb, költőibb, könnyen megbarátkozunk vele.»
Ily rajzot olyan is írhat, ki sohase látott tengert. Szerző a tenger
félemletes nagyszerűségét akarja leírni s a fényes habok csábításáról,
öleléséről beszél, mintha Goethe halásza volna. S mily mesterkélten van
kivive a tenger és ég összhangja az ember megnyugtatására. Minthogy a
ragyogó csillagok nem sujtják le az embert, nem félhet a síma haboktól
sem. Ez nem közvetlen benyomás, ez az erőtlen reflexió mesterkedése, ez
nem rajz, hanem ízetlen frázis. Ellenben mily jól van írva, mindjárt
alább, e következő hely, kivéve a fényes habok és harmatos virágok
hasonlatát, melyet még purpureus pannusnak sem lehet neveznünk: «Nem
tudom, álmodik-e az ember tengeren, midőn a légben csüngve képzeli magát
s egy arasznyira felette egy vastag ember nyugszik, kinek lélekzetét
érzi, mozdulatait hallja s alatta szintén egy arasznyi távolságra egy
más élőlény (sovány vagy kövér, ez semmit sem változtat), ki ízlése
szokásait követve álmában beszél, sóhajt vagy köhög, midőn a verejték
izzó csöppjei folynak homlokodon s tüdőd már alig működhetik szabadon,
midőn mozdulatlanul heversz s mégis úgy tetszik, mintha nyílsebességgel
haladnál, midőn minden nyugszik s egy tompa moraj szakadatlan zúg
füledben… valóban rémes álom. Körülbelül ezt álmodjuk a hajón. Mily
különbség a reggel. A fedélzetet megmosták, mintha az éj köde
elhomályosította volna, a tengerészek fölváltották egymást, a lég
pompás, illatos, éltető, a nap lanyha sugáraival most ébred, a hullámok
tisztán láthatók, a méla morajnak értelme lőn, virágok nem nyílnak,
madarak nem énekelnek ugyan, de a fényes habok harmatos virágok s a
hullám csattanása zengzetes dal».
Ilyen az egész könyv. Amit a bevezetés e mutatványairól mondtunk, illik
az egyes szakaszokra is. Jó és rossz, elevenség és bágyadtság így
váltakoznak egész végig. Vannak szakaszok, melyek átalában nem
sikerültek. Ilyen a _Bazár, Szent Sófia, Régi viseletek,_ stb. címűek. A
bazár rajza csak nagy átalánosság, melyben alig van valami jellemző
vonás. Nem tudjuk képzelni s legfeljebb csak annyi nyomul emlékünkbe,
hogy egy roppant épület ezer bolttal, melyben sok minden van s hogy itt
a kalmárok nem oly kínálkozók, mint Európában. Nem aprólékos részleteket
kívánunk, csak néhány jellemző vonást, oly rajzot, mely a legfőbb
részleteket a legjellemzőbb oldalról emelje ki. A Szent Sófia is majdnem
ilyen rajz. Egy-egy érzelmes felkiáltás, élc vagy jó hasonlat nem
elégíti ki az embert, midőn tárgyakról, viszonyokról kívánna olvasni. S
e szakaszt mily rosszul fejezi be a mohamedán vallásnak holmi száraz és
rövid magyarázata. Ennél a csekély műveltségű ember is többet tud. A
«Régi viseletek» című szakasz egy múzeum-félét ismertet, melyben bábok
vannak kiállítva, régi török ruházatban, rangfokozat és osztályok
szerint. Mily jó, valódi művészi tere lett volna itt szerzőnknek a
régibb és újabb török életet és szokásokat külsőségeiben ismertetni,
historizálni, festeni, okoskodni, humorizálni, szóval egy egész
kaleidoszkópot ragyogtatni előnkbe. Mindezt elmulasztja, bár eleinte
kedvet mutat hozzá. Sok dolga van, tovább kell sietnie. Átalában nagy
sietséggel ragadja olvasóit tárgyról-tárgyra, hogy mindegyre újabbat és
érdekesebbet mutasson. Azért mindig is eléri azt, hogy kíváncsiságunkat
felizgassa, de annál ritkábban, hogy egyszersmind kielégítse. Fél, hogy
pedáns útleíró hírébe jő, ha kissé részletesb, restel valamibe mélyebben
beleereszkedni, mert talán unalmas lesz. Azt hiszi, hogy eleget beszélt
már s az olvasónak is oly kevés türelme van elolvasni azt, amit nem
látott, mint neki leírni a már látottat, élvezettet. Változatos akar
lenni s nagyon töredékes, kerüli az unalmasságot s meglehetős felületes.
In vitium ducit culpae fuga. Ezért sok szakasza érdekesen kezdődik, de
nem foly vagy végződik egyszersmind úgy is s képei gyakran elmosódnak.
Ritkán találja el a középutat a könnyedség és könnyűség közt s csak néha
igyekszik párosítni a sebességet körülményességgel s benyomásai rajzát
magának a tárgynak rajzával.
Azonban e nem, vagy csak félig sikerült szakaszok mellett vannak
sikerültek is. Ilyenek a _Forgó dervisek_, a _Dohány_, az _Ordító
dervisek_ stb. Az elsőnek csak az a baja, hogy egy kis affektációval
végződik, a másodiknak az, hogy a kief rajzába becsúszott egy pár oly
vonás is, mely ellenkezik a többivel. A harmadik a legsikerültebb. Ez
egy valódi genrekép, melyben költői invenció is nyilatkozik s nagyon jól
is van elbeszélve. Az esztétikai hatásra törekvést sok helyt vehetni
észre szerzőnkben. Sajnos, hogy erre ott törekedett legkevésbbé, hol a
legnagyobb szükség lett volna reá, értjük, az egész útirajz
kompoziciójában. Szerzőnk nem puszta naplót akart írni, ő művészibb
feladatot tűzött ki magának, Törökország fővárosa rajzát kívánta adni.
Ezért mintegy bevezetéskép csak röviden rajzolja útját a fővárosig.
Eddig mind jól megy, de ezután nincs semmi terve és szakaszait minden
szerves kapcsolat, művészi cél nélkül írja úgy, ahogy eszébe jutnak. A
temetőn kezdi s holmi utcai böngészeten végzi. Sehogy se tudja
megtalálni a pontot, honnan beljebb vezesse olvasóit, hogy bizonyos
művészi csoportozatban, önkénytelen, természetesen bontakozzanak ki a
város titkai. A műnek nincs architektonikája, ez benne a legnagyobb
hiba, mit a szerző maga is érez, bár némi elmés mentegetőzéssel
eltakarni kíván. «Kiállhatlan unalmas lenne rendezett előadásom» – kiált
fel a többek közt. Nem hisszük. A művészi rendetlenség már rend, még
pedig egyike a nehezebbeknek. Más a tudományos rendszer s más a
kompozició. Itt nyilatkozott volna igazán a szerző teremtő fantáziája s
nem egyes, különben szép, lapokon. E mellett szakaszai is alkalmasint
inkább sikerültek volna, mert szerzőnk nem tudva, mit hol mondjon el,
hol ide, hol oda tett valamit, hova nem illik s nem is sejtve, hogy
mennyit fog írni, folyvást sietett, a nélkül, hogy valami célhoz érjen.
Talán igen szigorún ítélünk oly műről, mely tehetséget és törekvést
tanusít. Azonban úgy hisszük, hogy csak megbecsüljük a tehetséget, ha
annyit várunk tőle, amennyit talán adhat. Igaz, kevesebb fáradságba
került volna úgy egyszerűen remekműnek neveznünk ez útirajzot, mint
némely laptársunk tevé, de mi sohasem sajnálunk egy kis analizist, az
pedig kérlelhetlen s nem elégszik be frázissal. Lehet, hogy könnyen
válik igazságtalanná, de akkor is ébreszt egy pár gondolatot,
közönségben és íróban egyaránt.