Költemények. Írta Ponori Thewrewk Emil. A költő arcképével. Pest, 1862.
Kiadja Kilián György.
Sajnáljuk, hogy fiatal hellenistánk, ki maga iránt már is érdeket
gerjesztett, elég gondatlan volt föllépni e kötet költeménnyel. Egészen
más, kísérleteink némely sikerültebbjét közölni a lapokban s ismét más,
egy kötet gyönge kísérletet adni ki, kivált azzal a követeléssel, mint
Thewrewk, ki egyszersmind arcképét is oda mellékeltette s megengedte
kiadójának, hogy könyvét oly magasztalással hirdesse, mely őt legalább
is elsőrendű költőnkké oktrojálja.
Thewrewk sokban különbözik legújabb lírikusainktól, más a tanulmánya,
hajlama, ízlése, de azt a közös vonást, mely egy pár év óta, lírai
gyüjteményeink nagy részét kiválóan jellemzi, benne is föltalálhatni.
Mit értünk e közös vonás alatt? Amaz erőtlenséget, mely nem képes
valamely eszmével vagy érzéssel megtelni vagy azt összpontosítva
kifejezni, amaz aprólékosságot, mely minden csekély benyomásnak dalt
szentel, ama költői gyermekeskedést, mely szalmaszálon szappanbuborékot
fú s emez, az olvasó kedélyére nézve nyom nélküli játékban találja
legfőbb gyönyörét. Nem tudjuk, tehetlenségből foly-e mindez vagy elvből.
Annyi bizonyos, hogy legújabb lírikusaink legtöbbjében a lelkesülésnek
még szikrája is alig csillámlik és semmit sem kedvelnek jobban, mint
holmi kis reflexiót vagy rajzot némi érzelmi mártással föltálalni.
Thewrewkben is hiányzik a lelkesülés, soha sincs annyira meghatva,
mennyi csak egy dalra is szükséges, de azért mindig talál valami leírni
valót, ha az mindjárt semmiség is, mindig készen áll fejében egy kis
reflexió, egy-egy köznapi ellentét vagy hasonlat trópusát keresve. Oly
neme ez a költészetnek, mely ellehet nemcsak lelkesülés, de fölindulás
nélkül is. A fantáziának és kedélynek csak annyi munkássága szükséges
hozzá, mennyi elég, hogy beszélgetés közben, sétáláskor, egyre-másra, mi
előnkbe akad, egy-egy rövid megjegyzést tegyünk.
Valóban Thewrewk költészete nagyrészt nem egyéb, mint egy utcán vagy
szobájában sétáló ember megjegyzéseinek, ötleteinek összege. Csodáljuk,
hogy csak egy kötetre telt. Ilyesmit sokat lehet írni egy év alatt.
Nincs oly nap s a napnak oly órája, mely meg ne ajándékozhatná az embert
ily nemű ihlettel, csak legyen elég türelme versbeszedni és leírni.
Thewrewknek, ha nem is a legkitartóbb, de mégis elég türelme van. Lát
egy szomorú legényt s nem rest feljegyezni róla legalább ennyit: annyi
leány van a világon, mint virág, ha egyik hervad, virul más, kaphatsz
még szeretőt, csak ne búsulj. (18. k.) Örvend, hogy kitavaszodott, az
ifjak vigadnak és felkiált: boldog az ember a lét tavaszán. (20. k.)
Megvallja, hogy szenved, mert kedvese beteg, de csak gyógyítsa meg az
Isten, majd ép lesz ő is. (22. k.). Lát egy öreg kintornást, ki egy
udvaron sokáig játszik hangszerén, egy leányka nagyon gyönyörködik
benne, de sem ő, sem más egy fillért sem vet neki, mire költőnk
felsóhajt: gyönyörködnek zenéjén s róla megfeledkeznek. (26. k.)
Elmondja, hogy a lepke, ha kéjelegni akar, csak pillanatra száll a virág
kelyhére, az élet is csak pillanat, azért töltse vele azt a lyánka és
aztán repüljön szabadon. (29. k.) Egy pár furcsa történetet is följegyez
magáról; például: egy leány állott a kapuban, tüstént beszaladt, ahogy
őt meglátta, de költőnk csakhamar utólérte, megölelte, megcsókolta, a
lányka kezdetben vonakodott, de később még ő lett a csalogató. (30. k.).
Vigasztalja kedvesét, kitől búcsút vesz; ő csak távozik, de el nem
távozik s mert kedvese hűn szereti, mindig és mindenütt meg fogja
találni képét, ha keblébe tekint. (39. k.) Borús az ég, hull a zápor,
kedvese mindjobban símul hozzá a lugasban, szívének lángjai mindinkább
nőnek s a zápor nem bírja oltani. (40. k.) A nap lemegy, a viola
harmatos, de jő a hajnal, fölszárad a harmat, vajjon fölszáradnak-e
könnyei is. (43. k.) A nap leszáll, vagy mint a költő mondja,
leszendereg, búcsúzni látja kedvesét, de eljő a reggel s kedvese elébe
tűnik; a nap ismét leszáll, az ég komor, sötét; ő is bús, amint
búcsúzik, de ismét eljő a reg, megint nála van s így hogy lehetne bús.
(40. k.)
Még sok ily verset idézhetnénk, mert amint mondottuk, szerzőnknek elég
türelme van majd minden semmiséget versbe szedni. Nem akarunk
félreértetni. Nem azt hibáztatjuk Thewrewkben, hogy nagy eszméket,
emelkedett érzé eket nem énekel. Jól tudjuk, hogy látszólag semmiségből
gyöngéd dal állhat elő s a köznapi dolog a felfogás és alakítás által
mély jelentőséget nyerhet. Legalább Goethe nagyon tudott az ilyesmihez,
noha nemcsak ebben telt kedve s éppen nem csinált belőle professziót.
Hanem ide egy kis fantázia és kedély kell, mindenekfelett pedig
önkénytesség és meghatottság, mi Thewrewkben egészen hiányzani látszik.
Soha sincs megtelve tárgyával, nem képes azt költői oldalról felfogni,
innen egyszerűsége mindennapiság, naivitása gyerekesség s a ritmus a
helyett, hogy emelné gondolatait, ellenkezőleg még inkább kitünteti az
értelem ama rideg mesterkedését, mely költészetnek akar hazudni némi
reflexiót, hasonlatot, ellentétet vagy élcet és sokszor a legízetlenebb
modorban. Például, lehet-e ennél valami költőitlenebb? (85. k.):
Jég a szőlőt elverte,
Nincsen remény szüretre.
Nem lesz új bor, lesz majd ó:
Van még elég fogadó!
Az én bajom egész más,
Dehogy van még kárpótlás!
Elhagyott a kedvesem,
Oda minden örömem.
Nem mondjuk, hogy az egész kötet csak ilyenből áll, de a legtöbb hasonló
ehhez. Thewrewk legsikerültebb dalocskáiban sem tud feljebb emelkedni
egy-egy oly ellentétnél, hasonlatnál vagy élcnél, melyek a
közönségesbnél csak valamivel jobbak. Íme, itt közlünk egyet a jobbak
közül, talán a legjobbat. (25. k.):
Felhő vonul át az égen
És a napot elfödi.
Hamar vonulj irigy felhő!
S nap kezdj ujra fényleni!
Megbántottam szeretőmet;
Vigan rég nem láthatám!
Vonulj tovább komoly harag!
S lányka mosolygj ismét rám!
Még azt is meg kell adnunk Thewrewknek, hogy kerüli a dagályt, nem
vadássza, halmozza a képeket s éppen nem bőbeszédű. De e negatív
tulajdonnal nem társul semmi pozitív: e negativitásban nem annyira
költői érzék vagy műgond nyilatkozik, mint inkább az érzelmi sekélyesség
és értelmi ridegség. Mindamellett még ez értelemben se lehet
szabatosaknak nevezni költeményeit. Nem egyszer hallunk tőle erőltetett
élcet, nem találó hasonlatot s oda nem illő kifejezést. Például egy
helyt azt mondja: «A rózsa, mely rejtekben áll, mily gyorsan elvirul».
Nincs benne igazság; éppen a napnak nagyon kitett rózsa az, mely a
leggyorsabban elvirul. Más helyt így kiált föl:
Ha tudnék festeni, kis házat föstenék.
Körötte volna kert, fölötte nyájas ég.
A háznak ablakán Etelka nézne ki,
S én elfutnék oda rá csókot hinteni.
Ennyi az egész költemény. Vajjon meggondolta-e a költő, hogy a futásnak
egy mozzanatát le lehet ugyan festeni, de benne azt, hogy valaki éppen
csókolódás végett fut az ablakhoz, még Rafael sem festhetné vásznára.
Verselését sem dicsérhetjük, bár el kell ismernünk, hogy az valamivel
gondosb a szokottnál. Jambusra néha trocheust vagy spondeust rímel s oly
nemű rímek, mint _viharok_ és _csapások_, nem éppen a legritkábbak nála.
De mindezt örömest eltűrnök, ha némi bájt tudna önteni verseibe. Csak a
mértéket igyekszik megtartani, a dallamossághoz nincs érzéke. Nem átall
ily monoton sorokat leírni: _szabadba vágytam látni a tavaszt, Mit
vétettem ellened én Istenem_. Sokszor absztrakt kifejezéseket használ
konkrétok helyett s néha egész a hirlapi stílusig száll le; például:
_szép ha szilárd előtörekvéssel döntve döntjük számos gátjait; Gyászolja
őt az összes magyarság_ stb… Sokkal otthonosb szerzőnk az olasz
szonettben és a görög disztichonban, mint a magyar vagy német
dalformában. Szonetteiben sem sok ugyan az eszme és érzés, de legalább
megvan bennök a gondolatnak bizonyos haladása s némi törekvés valami
művészit adni. Valamennyire érti, hogy mikép kellene, ha nem is tudja
megvalósítani. Görög modorban írt epigrammái a legsikerültebbek mind a
tartalmat, mind a formát illetőleg. Itt is van ugyan elég gyönge, de
mégis többet érnek dalainál s van köztök jó is. Ha fiatal költő első
kísérleteiből biztosan lehetne jósolni jövőjére, ki mernők mondani, hogy
Thewrewktől legfeljebb csak epigrammokat várhatunk. Éppen azért
csodálkozunk, hogy műfordítmányai közt, mert ilyenek is vannak e
kötetben, egyetlen epigrammot sem találhatni. Homérból veszünk egy pár
töredéket, Bionból Adonis halotti énekét s Anakreonnak mintegy húsz
dalát. Méltányoljuk e törekvést és sajnáljuk, hogy nem mondhatjuk:
Thewrewk felülmulta elődeit. Homért illetőleg nemcsak hogy Kölcseyt nem
multa felül, de Szabó Istvánt sem, anakreoni dalai jobbak, mint némely
más kísérletek, de nem jobbak a Szabó Károlyéinál.
Még csak a címre van egy pár megjegyzésünk, hogy azzal végezzük be
cikkünket, amin talán kezdenünk kellett volna. Józsa a szerző szerint
annyit tesz, mint Josephine, vagy ahogy régebben mondották Józéfa.
Legyen. De mi szükség volt éppen nőnévről nevezni el e könyvet? Az igaz,
hogy van benne egynéhány Józsához írt vers, de több van olyan, mely sem
Józsára, sem Rózsára nem illik. Az ember, amint a könyvre néz, azt
hiszi, hogy az költői beszély, melynek hősnője Józsa. Semmi sem igazolja
e címet, egy kis különc szeszély az egész, mely az olvasót már előre
lehangolja, amit fájdalom, maga a könyv teljességgel nem képes
eloszlatni.