Magyar költőnők műveiből összeállította Farkas Albert. Pest, 1862.
Kiadja Geibel.
Nemrég írónőink arcképcsarnoka jelent meg, most műveik antológiáját
vesszük. Az arcképcsarnokról azt kell hinnünk, hogy csak az írónői
pályától való elrettentésre volt számítva. Ugyan kinek lesz kedve
írónővé lenni, ha arcát, melyre minden nő, még az írónő is ad valamit,
elcsúfítva adják át az örökkévalóságnak? Ez antológia talán írónőink
vigasztalására jelent meg, mintegy kárpótlásul az arcképcsarnokért.
Valóban külseje nemcsak csinos, hanem éppen díszes. A kiadón semmi sem
mult. A költemények megválogatását már kevésbbé dicsérhetjük, a
szerkesztő előszava pedig éppen tintafolt, mely elcsúfítja a díszes
könyvecskét.
Már maga a cím is rossz. A «Nemzeti hárfa» inkább csak hazafiúi dalok
gyüjteményére illik, vagy pedig oly gyüjteményre, mely költőinknek a
nemzeti szellem szempontjából legjellemzőbb műveit tartalmazza. Az
előszótól azt vártuk, hogy a szerkesztő a női költészetről mond el
egyet-mást vagy pedig költőnőinket jellemzi egy pár rövid, de találó
vonással. E helyett mintegy hat lapon mind arról okoskodik, hogy
irodalmunkban nem szokták kimondani az igazat, kimondani valakinek
véleményét büntetlenül a civilizált világban csak nálunk nem szabad s
több efféle átalánosságokat szór jobbra-balra elég dagályos és rossz
nyelven. Aztán nagy hősiességgel elszánja magát, hogy ő már most igazán
megmondja az igazat írónőinkről.
Quid dignum tanto feret hic promissor hiatu?
Parturiunt montes nascetur ridiculus mus.
Valóban e _hat_ lapnyi bevezetés után csak három lapnyi fejtegetés
következik. Nagyobb a kapu, mint a város. Csakhogy aztán hallanánk
valami okosat. Azonban szerkesztőnk e három lapon leginkább azon
tünődik, hogy Idunát vagy Ferenczy Terézt tartsa-e nagyobb költőnőnek s
miután összehord egy csoport badarságot, például, hogy Ferenczy Teréz
minden szenvedély iránt fogékony (ilyesmit legfeljebb Shakespeareről
lehet mondani), hogy költészete pantheon, egekbe nyúló hatalmas és
terjedelmes szentegyház dicső romja (e szerint a görög és a gót stíl
ugyanegy volna), elvégre is Ferenczy Teréznek adja az elsőséget.
Szendrey Juliát azzal dicséri meg, hogy eszméi kerekdedek s jótékony
nyiltsággal fejezi ki érzelmeit. A kerekdedséget nem az eszméről, hanem
a kompozicióról, kidolgozásról s több effélékről szokták mondani. A
nyiltság pedig csak nyiltság, de magában még nem költői érdem.
Megköszöni a költőnő az ily dicséretet. Szőllősy Ninának «A kert utolsó
rózsája» című költeményében a «magos világnézetet» magasztalja. Aki e
versben akár magos, akár magtalan világnézetet fedez föl, az az üres
erszényben is pénzt fog találni. Flórának pattogó eszmeszikráit emeli ki
s költészete be nem fejezettségét rója meg. A költészet be nem
fejezettsége megint csodálatos kifejezés. Annyi bizonyos, hogy amíg
Flóra meg nem szűn írni, addig költészete sem lesz befejezett.
Izidórának fájdalmát mély tengerhez hasonlítja, mely sok szép gyöngyöt
adhat az olvasóközönségnek, ha a formára és egyöntetűségre több gondot
fordít (már t. i. a tenger). Bányai Ágnesben a lelki állapotok gyöngéd
festését, az átmenetek és árnyalatok hű visszatükröződését méltányolja s
óhajtja, hogy elbeszélő költeményeket írjon, hihetőleg azért, mert nagy
objektivitással tudja felfogni a kültárgyakat, például:
Nyugodt leszek, mint a szikla,
Melyből (t. i. a sziklából) a szív kiszakítva.
Vohl Jankáról azt jegyzi meg, hogy oly téren verdesi szárnyait, hová ő
nem követheti. Megvalljuk, nem értjük, ha csak azt nem teszi, hogy Vohl
J. szárnyas angyal, a szerkesztő pedig Platonnak szárnyatlan, tollatlan
embere. Úgy látszik, hogy Vohl Jankára nagyon haragszik, mert csak egy
verset vesz föl tőle, azt is megcsillagozza holmi gúnyos
felkiáltójellel. Ha rossznak tartja, miért vette be? Atalát sem szíveli,
monoton lantjától kevés tiszta hangot vár. Monotonia és monotonia közt
nagy a különbség. Byron is monoton. Általában írónőink mindnyájan
monotonok, de ezzel még nem sokat mondtunk.
A szerkesztő az _abc_ majd minden betűjére talált egy-egy írónőt, kik
között csakugyan hemzseg a sok, legalább előttünk ismeretlen, Theodóra,
Eleonora, Bianka. Önkénytelen eszébe jut az embernek az a régi bohózati
dal, melyben az eladó lyányok versbe vannak szedve: Sári, Fáni, Háni,
Máli stb. Elég lett volna kevesebb költőnő is. Egyébiránt a kiadás elég
díszes s habár a válogatás nem a legjobb, mégis mint egyetlen antológia
költőnőink műveiből, hézagot pótol, nőlírikusaink némi átnézetét adja.