Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. XLVIII. és XLIX. füzet. Pest, 1862.
Emich Gusztáv.
Még egy füzet s a Szemle bevégzi ötödik évi folyamát is. A szerkesztő öt
év alatt mindent megtett arra nézve, hogy vállalata tájékozza a nemzet
értelmiségét mindazokról az eszmékről, amelyek világszerte
foglalkodtatják a szellemeket s közvetítőül szolgáljon a külföldi
irodalmak és a hazai tudományosság közt egyfelől, a szaktudósok és a
művelt közönség közt másfelől. S valóban, ha végigtekintünk az öt évi
folyamon, meggyőződünk, hogy a szerkesztő, irodalmi körülményeinkhez
képest, a lehető legjobbat adta mind tartalomban, mind formában. Sokat
tett különösen arra, hogy a tudományos előadás ízléssel párosuljon s az
eddig irodalmunkban egyedül divatos értekezés az essay vagy tanulmány
élvezhetőbb formájához alkalmazkodjék. Vannak a Szemlének cikkei, melyek
a külföldi «Revue»-k cikkeivel is kiállják a versenyt s ha nem mindenik
írója is találja el a formát, ha némelyik essay helyett könyvet vagy
értekezést ír, ez csak azt mutatja, hogy bármily vállalat, mely
úgyszólva irodalmunkba egészen új genre-t honosít meg, csak lassanként
találja meg és növeli íróit. A hatodik évi folyam megindultával, mint
halljuk, a szerkesztő még érdekesebbé kívánja tenni vállalatát.
Negyedévenkint irodalmi szemléket fog közölni, melyek kritikai átnézetét
adják valamely irodalmi ágnak, kivált szépirodalmunknak, a főbb irányok
bírálata mellett ismertetve a nevezetesb írókat és csoportosítva körülök
a csak valamennyire is figyelemreméltó jelenségeket.
Vajjon a közönség részvéte hasonló arányban emelkedik-e a szerkesztő és
dolgozótársai buzgalmával? Éppen nem. Bár a Szemlének minden évben
tíz-hússzal több előfizetője akad s így lassacskán növekedik, de még
távol van attól, hogy anyagilag csak valamennyire is virágzó állapotban
legyen. Mi nem igen szoktunk kemény vádakat szórni a közönség
részvétlensége ellen, mint azok a lapok, melyeknek meglehetős számos
előfizetőjök van, saját sebeinket is takargatjuk, nem mintha
szégyenlenők, mert van annyi önérzetünk, hogy ha nem is nagyra, de
többre becsüljük magunkat némely eléggé léha vállalatnál, mely a
közönség részvétének örvend, hanem mert nem akarjuk összezavartatni
panaszunkat azokkal a panaszokkal, melyek az irodalom ügyének ürügye
alatt úgyszólva magoknak kéregetnek. Azonban itt mégis lehetlen
elnyomnunk egy megjegyzést: nincs-e széles Magyarországon 300
olvasótársulat vagy közkönyvtár és 5–600 oly ember, kinek valamivel több
szellemi táplálék kell, mint amennyit még a legjobb néplap is nyujthat?
Íme, 8–900 előfizető elég volna arra, hogy a Szemle még inkább
megközelíthesse föladatát, többször jelenjen meg, politikai szemlét is
adjon s lassanként Magyarország Revue des deux Mondes-jává váljék.
De térjünk a jelen füzetre, melyet _Verulami Baco_ ismertetésének
második közleménye nyit meg _Erdélyi Jánostól_. Az első Baco életét
ismertette, ez munkáit ismerteti, amennyire lehet, Baco saját szavai
szerint. A harmadik, mint a cikk végszavaiból kivehetni, az Erdélyi
véleményét fogja tartalmazni Baco műveiről. «A jelen egész közleményben,
– mond Erdélyi – Baco beszélt, a következőkben illő, hogy mi beszéljünk
– műveiről.» Nagybecsű monográfia, az egyetlen alapos dolgozat
irodalmunkban Bacoról, kiről oly jól jegyzi meg Erdélyi: «Hozzá köti az
új tudományosság történeti szálait, újjászületése folyamát s még ma sem
futott ki rajza határaiból az idő.» Bár az első közlemény, mely Baco
életiratát tárgyalta messze marad Macaulay művészi és ragyogó
essay-jétől, de Erdélyi tanulmánya egészben véve, úgy látszik,
tudományosb mű s nemcsak nagy körvanalakban, mint Macaulay, hanem
részletesen is tárgyalja a nagy angol bölcs szellemét és műveit. Reánk,
mint esztétikai lapra kiválón érdekesek Baco nézetei a költészetről,
melyet Erdélyi szerint a következőkben közlünk is:
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Íme, Shakespeare kortársa egy pár találó és mélyreható megjegyzése
mellett is mily hiányosan és hibásan elmélkedik a költészetről. S ami
különösen feltűnő, a parabolákat becsüli legtöbbre az egész
költészetben. Ily körülmények közt ugyan hogy történhetett meg, hogy
vannak angolok, kik komolyan hiszik, sőt könyvet is írnak mellette, hogy
tulajdonkép Baco írta volna Shakespeare drámáit? Egyébiránt nem újság,
hogy a legnagyobb filozófusok sokszor meglehetős gyönge esztétikusok.
Plato ki akarta zárni a költőket respublikájából, Kant nem sokra
becsülte a verset, mert nincs benne elég logika, Baco a parabolákat
becsüli legtöbbre s némi megvetéssel kiált fel egy helyt: «Ideje
fölemelkedni e földről (tudniillik a költészetről) a bölcsészet és
tudomány tiszta levegőjébe». Ha csodálatosnak látszik is e jelenség,
megvan azért az oka. A legabsztraktabb valami, minő a filozófia s a
legkonkrétabb valami, minő a költészet, bajosan egyeznek meg egymással.
Az is természetes, hogy a tisztán műfilozóftól, ki leginkább csak a
művészetet vagy a művészet valamelyik szakát tűzte ki tanulmányai
tárgyául, több valódi esztétikát tanulhatni, mint a filozófok
legnagyobbikától is, ki a szépet csak általánosan vizsgálja. Bizonyosan
a drámaíró több hasznát veheti Lessingnek, mint Hegelnek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –