Eccör megforditsa, keccör megcsókôja
Keccör megfordítsa, százszor megcsókôja.
«Enyim vagy nem másé, te asszonyi állat.
Talán fölösleges magyaráznom, hogy a «te asszonyi állat» a régebbi
időben nem volt gyöngédtelen kifejezés s csak annyit tett, mint most az
asszonyi lény. Akinek nem tetszik, könnyen tehet helyibe mást, például:
édes szerelmesem! Azonban e három sor nagy szépségéről lehetlen nem
szólanom. Bátori [!] lóhalálába érkezik, rohan a vérpadra, megragadj
akedvesét, egyszer megfordítja, mintha meg akarna győződni, vajjon ő az,
él-e s reá borul, csókolni kezdi. Aztán mintha még nem hinne szemeinek,
mintha nem tudna betelni kedvese nézésével, még egyszer megfordítja,
csókjaival halmozza el s mintegy csak most juthatva szóhoz, a
szenvedély, öröm és diadal hangján kiáltja: Enyim vagy, nem másé!
Mennyire ki van fejezve ez egy pár sorban a megmentés gyors
erőszakossága, a szenvedély és öröm szilaj rohama. Nem tudom, van-e
műballadáinkban ilynemű jelenet hasonló erővel kifejezve, de annyi
bizonyos, hogy e helyet régibb és újabb költőink közt senki sem írta
volna meg jobban.
A «Julia szép leány» című ballada nagyobb becsű, mint műköltészetünk
hozzá hasonló legendaszerű termékei. Abban az egy pár legendában,
melyeket Vörösmarty és Czuczor írtak, többé-kevésbbé hiányzik a naiv
meghatottság s fenséges egyszerűség. Vörösmarty «Hedvig»-je nem ment a
túlterheltségtől. A szép leírások, a ragyogó s hosszan kivitt hasonlatok
meglehetősen gyöngítik a kompozició hatását. Czuczor «Szűz Margit»-ja
kissé józan mű, a benne előforduló látomás csak parabola. Margitnak egy
mezei séta alkalmával is eszébe juthatott volna az, mit a látomás neki
kinyilatkoztat. Átalában a szövevény nem olyan, mely szükségessé tegye
az isteni beavatkozást. Aztán mindkettőben nincs eléggé elfedezve a
célzatosság. A «Julia szép leány» című népballadának éppen a naiv
meghatottságban s fönséges egyszerűségben rejlik ereje. S mily
természetes benne a természetfölötti látomás! Julia egy beteg leány, ki
közelegni sejti halálát, már elfordult a föld örömeitől, a túlvilágra
gondol, az égre szögzi szemeit. S íme egy gyalogösvény nyúlik le az
égből.
S azon ereszködék fodor fehér bárány,
A napot s a hódat szarva között hozván,
hogy eljegyezze az ég mátkájának. A látomás alapja a leány kedélyében is
le van téve. Mintegy vágyát látja megtestesülni, Isten szólítja magához,
mint ahogy a nép szokta mondani.
Ami magát a látomás leírását illeti, bizonyára nem mondhatjuk oly
szépnek, ragyogónak, mint amidőn Vörösmarty ír le valamit. Például,
ahogy Gábor angyalt írja le:
Ment az angyal. Hajnal nyilt utána,
Dal szövődött szárnya zajszelétől,
Dal, minőt a lélek hall magában
Éjein, ha boldog álma megjön,
S a nem ismert tündérhon öléből
Legrejtettebb vágya visszahangzik.
magában mind nagyon szép, de kérdés, vajjon oly szép-e akkor is, ha mint
a mű organikus részét tekintjük? E szép rajz semmi szükségest sem
jellemez, semmire sem készíti elő az olvasót, semmit sem hat a
cselekvényre, csak költői díszítmény, mely ha nem árt, nem is használ.
Balladánkban minden ilynemű festés lényeges rész. A látomás az egésznek
forduló pontja, rajzában legnagyobb súly a fényre van helyezve. Minden,
égi (nap, hold, csillagok), templomi (égő gyertyák), világi (aranyperec)
ragyogvány egy fénytengerbe olvad, hogy mintegy megdöbbentse s
magasztaltságba ejtse Juliát. S e fénytengerben, mint János mennyei
jelenéseiben, a bárány jelképes alakja lebeg, a szeretet hívó szavai
hangzanak, melyeket oly ünnepélyesen rekeszt be az igéret:
Első kakasszókor jőnék nözésedre,
Másod kakasszókor téged mėgkérnélek,
Harmad kakasszókor téged elvinnélek.
A leány el van jegyezve az égnek, még csak anyjától akar búcsút venni,
ez egyetlentől, mi a földhöz vonja. Hazamegy, elmondja látomását, hogy ő
már az ég menyasszonya és felkiált:
Sirass anyám, sirass, éltömbe hadd hajjam,
Hadd hajjam éltömbe, hogy siratsz hótomba.
Látni óhajtja anyja könnyeit, érezni, hogy mennyire szeretve volt. A
legnemesb érzés felindulásai közt válik meg a földtől, anyja könnyei,
csókjai kísérik a mennyei mátka karjai közé,
Úgy látszik, mintha hiba volna, hogy a látomás egész jelenete kétszer
fordul elő, egyszer, mint leírás, másodszor mint elbeszélés. Valóban ez
más helyt hiba volna, de itt a költemény természete, maga a lélekállapot
kívánja meg. Julia beszéde nem pusztán elbeszélés. Őt mélyen meghatotta
a látomás, önkénytelen ismétli, mintegy belé éli magát. Az ismétlés
nagyon kiemeli a látomás csodáját, mintha az ember nem tudna betelni
vele s bámulatába mélyedne. Aztán az anya is abban a pillanatban már
látni kezd mindent, miről leánya beszél, mert alig kiáltja a
haldoklónak:
Lėányom, lėányom! virágos kertömbe
E’ső raj méhömnek gyönge lépecskéje,
Gyönge lépecskének sárguló viaszsza,
Sárog viaszszának fődön futó füstye,
Fődön futó füstye s mėnnybe ható langja!
már megnyilik a menny:
A mėnnyei harang húzatlan szólalék,
A mėnnyei ajtó nyitatlan megnyilék,
Jaj! az én lėányom oda bévezeték!
Nem hiszem, hogy lehessen a népköltészetnek oly ellensége, ki ne érezze
e nyolc sor költői nagy szépségét. A fájdalom és keresztyén rezignáció
hangja ez. Mély fájdalom s az Isten akaratjába való mély megnyugvás
olvadnak benne össze. Mily eszmeiség s mily plasztikailag kifejezve! A
virágos kert az anya ifjúsága, az első raj méhnek gyönge lépe az első
gyermek, ki már halvány, beteg, mint a lép viasza. A földön futó füst a
halandó test, az égbeható láng a halhatlan lélek. S az anyai érzés e
megindító sóhaját mily fönségesen fejezi be ama három sor, melyek a
leány mennybeszállását festik s az olvasót a menny titkai, sejtelmei
közt hagyják.
Az ily szép helyek a népköltészetben nem tartoznak éppen a legritkábbak
közé. Az Erdélyi, a Kriza s a magam kézirati gyüjteményéből nem egyet
hozhatnék föl. Például a börtön iszonyát sehol sem láttam oly erős
színnel festve, mint Kriza gyüjteménye egyik balladatöredékének e
soraiban:
Siratozza magát a szegény rab-asszon:
«Ma hét esztendeje, têjes harmad napja,
Hogy estem rabságra, szörnyű nagy fogságra,
Hol husomat értem, husomat mėgöttem,
Hol ezt nem tehettem, kégyók, békák ötték
Hol vérömet értem, vérömet mėgittam,
Karomból, lábomból véröm sokszor szíttam.
A ki nėköm adná kinyerének héját
Biz az is mėglátná mėnnyeknek országát;
A ki nėköm adná poharának vizét,
Az is mėgkostôná a ménnyország izét.»
S a gyűlölet minő szenvedélyes kifejezése az, mi válaszkép a rab fülébe
dördül:
«Mintsem neki adnám kinyeremnek héját,
Inkább oda vetném küssebb komondornak,
Mintsem oda adnám poharamnak vizét
Inkább megitatnám palotám fődivel.
Fogjátok vigyétök a fővövő hejre!»
Talán elég. Talán ennyi is képes megingatni azokat a nézeteket, melyek
nemcsak a Toldy és Kazinczy G. uraké, hanem [melyeket] egy egész
irodalmi nagy párt vall magáéinak. S lehetett-e jobb alkalmam
ostromlásukra, mint éppen most, midőn népköltészetünk egy pár kitűnő
termékét volt szerencsém bemutatni. Azonban midőn a népköltészet
esztétikai nagy becse mellett küzdök, midőn költészetünk úgynevezett
népies mozgalmának védelmére kelek, nem a népköltészet puszta utánzására
utalom költőinket, sem népies mozgalmunk nagy visszaéléseit nincs
szándékom még távolról is mentegetni. A közelebbi tíz év alatt talán
senki sem küzdött hevesebben e visszaélések ellen, mint én; jól vagy
rosszul, sikerrel vagy siker nélkül, de küzdöttem. Azt is tudom, hogy a
költőnek kora eszméi színvonalán kell állania, hogy a népköltészetnek
sem köre, sem felfogása nem elégítheti korunkat s a költészet sohasem
kötheti magát egy genrehez, egy iskolához s legkevésbbé lehet az egész
nemzet helyett, egy osztály csatlósa, legyen ez akár az úri rend, akár a
nép. De mélyen fölindít, midőn a népköltészetet, esztétikai szempontból,
annyira becsméreltetni hallom s költészetünknek úgynevezett népies
mozgalmát a sülyedés korának bélyegzik. Amely esztétikus nem tudja
élvezni a népköltészetet, az a műköltészet némely remekeiben is igen
keveset fog találni s ellensége lesz mindannak, ami friss, eredeti és
sajátságos. Aki képzelhet oly valóban nemzeti költészetet, melynek
legalább egyik alapja nem a népköltészet, az csak az idegen irodalmak
utánzásában keresi a nemzeti költészet dicsőségét. Csodálatos, hogy
kritikusaink némelyike költészetünk mindenik iskoláját tudja
méltánylani, csak a népiest tartja Isten csapásának. E sülyedés kora
alkalmasint azért van oly élesen kijelölve, hogy annál inkább feltűnjék
az aranykor, melynek Kisfaludy K. és Vörösmarty kiváló képviselői. Toldy
úr, úgy látszik, restelte oly költészetnek írni meg történelmét, melynek
nincs oly aranykora, mint például a németnek, azért oktrojált egyet a
magyarnak is. Nem vette tekintetbe, hogy itt másnemű a fejlődés s a
német sablon éppen oly kevéssé illik a magyar, mint az angol irodalomra,
pedig ott ugyancsak nagy költők vannak ám. Különben az aranykort nem
azok szokták kijelölni, akik benne élnek, hanem az utókor. Aztán az az
úgynevezett népies mozgalom csak folytatása költészetünk ama nemzetibb
átalakulásának, melyet Kisfaludy és Vörösmarty kezdeményeztek.
Tulajdonkép egy korszak ez, a fejlődés különböző stádiumán s éppen nem
lefelé. Egy s másban ellentétben vannak ugyan, de egymás kiegészítői. A
népies kifejezés csak pártnév s mint ilyen, éppen oly kevéssé fejezi ki
a lényeget, mint a romantika pártneve. A népies iskolára, amint némelyek
meghatározzák, csak annyit adok, mint más iskolára, de sokat, mindennél
többet adok ám arra, hogy uralkodóvá tette költészetünkben a formát
illetőleg a nemzeti ritmust, a tartalomra nézve a nemzeti életbe
mélyedést, szóval a nép-nemzeti elemnek a művészettel összeolvadó
fejlődését. Ezt nem lehet többé kiküszöbölni, a legkülönbözőbb szellemű
költők sem fognak menekülni hatása alól. Aranykor ide, aranykor oda: én
egyre-másra 1811–1830-ig éppen annyi jeles költőt és kitűnő művet
ismerek, mint 1830-tól napjainkig. Igaz ugyan, hogy sem itt, sem ott,
nem tudunk felmutatni oly nagy művet, mely a világirodalom elsőrendű
remekeivel versenyezzék, sem oly magas tökélyre fejlett műprózánk még
nincs, melyet valódi magyar klasszikainak lehetne nevezni, de én mindezt
a jövőtől várom s ha csalódni fogok is, nem csalódom annyira, mint Toldy
az ő kicirkalmazott aranykorával.