Regényes rajzok. Írta Szokoly Viktor. Második kiadás. 1862. Kiadja Emich
Gusztáv.
Mi ez, életirat-e vagy regény? Egyik sem a kettő közül, olyan
öszvérgenre, melyet szebben mauvais genrenek lehetne nevezni. Egyébiránt
kényelmes genre, amennyiben az írónak mindig megvan a maga mentsége.
Például, ha művét, mint életiratot, hibáztatják, azt felelheti reá: hisz
ez nem életirat, mit nekem a száraz tények, én költői művet írtam, nem
kötöttem ugyan magam holmi pedant formákhoz, de nem is ez a költészet
lényege; ha pedig mint regényt támadják meg: eh, minő rosszakarat,
mondhatja ismét, hisz ez nem regény, csak regényes rajz, a tények mind
igazak, csak a hatás végett dolgoztam föl egyet-mást némi költői
felfogással; legfeljebb a részletekben van egy kis pótlás s az is úgy,
hogy a jóakaratú olvasó könnyen észreveheti.
Szokoly előlegesen, minden hibáztatás nélkül is, használja e mentséget,
ha nem is oly élesen, mint ahogy mi kifejeztük. Ugyanis előszavában a
többek közt így ír: «Nem igénylem a száraz adatok elvitathatlan
alaposságát, hanem _elbeszélésemet_ csak úgy óhajtom tekintetni, mint
ama regéket, mikben az üres hézagokat az író képzelme pótolja ki, s
melyek mindazonáltal _való alapon_ nyugosznak. Nem életírást, hanem
regényes rajzokat adok e helyütt s a jóakaratú olvasó bizonyára tudandja
a _tényeket_ ama részektől megkülönböztetni, miket _bővebb jellemzés_
vagy a _történtek kerekdedsége_ miatt irtam.» E sorok eléggé mutatják,
hogy Szokoly az életíró hitelességéről sem mond le s a beszélyíró
dicsőségéhez is tart némi igényt. Ám legyen. Szóljunk hát e könyvről,
mind a két szempontból, noha nem tartoznánk vele. Vizsgáljuk először a
való alapot, a tényeket, a történteket, aztán lássuk, hogy mint regény
mennyiben sikerült.
Szokoly Petőfi kecskeméti színészkedésén (1842) kezdi az életírást s
bevégzi ott, midőn Petőfi 1843 nyarán Debrecenbe indul, hogy ismét
színésszé legyen. Mintegy két év tehát, amit Szokoly tolla alá vesz.
Teljességgel nem értjük, hogy mi szükség volt rajzolnia Petőfi pozsonyi
és pesti napjait is, hiszen a «történtek kerekdedsége» úgy kívánta
volna, hogy a kecskeméti napokon bevégződjék az egész. Azonban, amint
már megjegyeztük, Szokoly nem akar lemondani az életíró teljessége- és
hitelességéről. Kár, hogy az egész műben oly kevés az adat s ami van is,
nagyrészt valótlan vagy ferde s így a követelt «való alap» nagyon
parányivá olvad le.
Petőfi kecskeméti élete rajzában csak egyetlenegy adat való, tudniillik,
hogy Petőfi Kecskeméten színész volt. Vajjon _Borostyán_ volt-e álneve
ez időszakban, ahhoz kétség férhet, bár nem merjük határozottan tagadni.
Annyi bizonyos, hogy 1842-ben júl. 7-ről Pápán kelt és Szeberényihez
intézett levelében így írja alá magát: (jelenleg) _Petrovics Sándor_
tanuló, (hajdan) _Rónai_ színész, (jövőben) _Sió_ színész és
literator.[23] Arról a kalandról, melyet Szokoly műve középpontjává
tesz, nem tudnak semmit Petőfi életírói. Mi ugyan hallottunk valami
olyat, hogy Petőfi Kecskeméten öreg háziasszonyának sokat beszélt volna
egy vastag könyvéről, melyben csodadolgok vannak s melyet sok pénzért
sem adna el másnak s háziasszonya eltávoztakor ezt kérte volna tőle
zálogba, amíg a házbért kifizeti, abban a reményben, hogy ez sohasem
történvén meg, ő lesz ama csodakönyv birtokosa, azonban az egész
alkalmasint mende-monda, legalább egyetlen életíró sem vette hiteles
adatnak, sőt meg sem említi. Szokoly talán éppen erre épített, midőn
Sophokles drámáinak egy Mátyás-korabeli álmásolatját adatja el
Petőfivel, egyik kecskeméti tanárnak, hogy egy elnyomorodott
özvegyasszonyt s egy szíve elleni házasságra kényszerített fiatal leányt
kiszabadítson az uzsorás tanár körmei közül. Elég ügyetlen, otromba
história az egész, kár volt belevonni Petőfit, kivált Szokolynak, ki
különben annyira tiszteli, hogy félistennek, mythosi alaknak mondja
előszavában. A versek idézése sem nyugszik való alapon. Ama versek közül
csak egyetlenegyet írt Petőfi Kecskeméten, «A jövendölés» címűt, s azt
sem 1842-ben írta, hanem 1843-ban. A «Felköszöntést» Pápán írta, a
«Disznótorban» címűt Székesfehérvárott, a «Búcsút a színészettől» Pesten
1844-ben, a «Hozzá»-t szintén Pesten 1844-ben.
Ami Petőfi pozsonyi és pesti napjainak rajzát illeti, itt az adatokra
nézve már hívebb Szokoly, de jellemzés tekintetében itt is meglehetős
hűtelen. Például úgy állítja elő Vörösmartyt és Bajzát, mint akik Petőfi
első verseit mindjárt egy óriás lángész nyilatkozványainak tartották, s
mint valami két öreg nagybácsival, egy kis cselszövényt gondoltat ki
velök, hogy Petőfi valódi nevét és helyzetét megtudhassák. Mindez nem
így van. Az igaz, hogy mindkettőnek feltűntek Petőfi versei s Vörösmarty
valami régibb írót vélt rejtőzni a Petőfi név alatt,[24] hanem, hogy oly
lángésznek tartották volna Petőfit, mint amilyennek most mi tartjuk,
pályája végén, arról szó sem volt. Legalább az a körülmény, hogy
Vörösmarty valami régibb írót vélt neve alatt rejtezni, mellettünk
bizonyít. Szokoly, úgy látszik, csak azért túlozza a dolgot, hogy
összehasonlíthassa Vörösmartyt és Bajzát a mostani kritikusokkal, mert
mindjárt utánaveti: «Ez a valódi nagyság, mely nem félti saját
dicsőségét; tündöklő nap, mely a ragyogó csillagok mellett még jobban
feltűnik, s rátok gondolva nagy szellemek, mindig eszembe jutnak
napjaink romboló démonai, ama bősz irígy had, mely a bitorlott
bakó-bárddal, miután a jobbak bírószéke ellen el nem ítélheti, legalább
nyakát igyekszik szegni a valódi tehetségnek s fennen kürtöli, hogy az
ész, esztétika törvénye szerint, melyhez ő éppen annyit ért, mint
czigányhóhér a Corpus Jurishoz, küldte áldozatát a semmiségbe.
Pöffeszkedő holdnak tartalak én titeket, mely nagyobbnak hiszi magát,
mint ama fölötte millió mértföldekre levő csillagok s mely elsápadva
búvik a bérczek ormai mögé, midőn közelében teljes dicsfényében kel fel
a nap.» Mi örvendünk, ha kritikusokra jó szatirát ír valaki, úgysem igen
van irodalmunkban jó szatira, nem haragszunk meg egy-egy elmés célzásért
sem, óhajtjuk, hogy érdemleges cikkek keletkezzenek kritikusaink
tévedései ellen, hanem az ily frázisoktól valóban iszonyodunk. Egy kis
pöffeszkedés érzésben és gondolatban: ennyi az egész. Nem érdemli a
papirt és tintát. Egyébiránt jó lesz Szokolynak megtekinteni, hogy az
akkori irodalom Hölgyfutárai, Gombostűi stb. fiatal humoristái és költői
milyennek tartották Bajzát. Látni fogja, hogy éppen oly démonnak,
bakónak, tudatlannak, mint ő tartja a mostani nem tudni kiket, csakhogy
egy kissé elmésebben s jobb stíllal írták meg az ilyesmit.
Szokoly művéről, mint regényről, sem nyilatkozhatunk kedvezőn. Valóban,
ha mint beszély vagy regényke sikerült volna, nem vennők oly szorosan az
életirat valótlan adatait. Költőnek sok szabad, csak tudja az embert
elragadni, noha egy bizonyos pontig a történelmi hűség egyik része a
költői illuziónak. De ily nagyon is szegény invenció, ily meglehetősen
gyönge jellemzés, nem igen képes hatni. Az egész regényke
megtörténhetett volna Petőfi nélkül is. Színésztársa Színi egyedül
sokkal jobban rászedhette volna Kánya tanár uramat, inkább is illett
volna hozzá, különben is a cselszövényben ő a fő, a Petőfié inkább csak
az Eszter megmentésének gondolatja. Így már azért is inkább sikerült
volna a mű, mert legfeljebb egy pár íves beszélyre olvad le s a forma a
tárgyhoz mért lesz vala. Azonban Szokolynak nyujtani kellett a tésztát,
mert meg akart felelni a címnek: «Petőfi életéből.» Csakhogy ha már
fölléptette Petőfit, ne rajzolta volna olyannak, amilyennek Petőfit
senki el nem ismerheti. Ki hallotta valaha, hogy Petőfi színészkorában
nagyon élelmes ember volt? Szokoly egyedül hagyatja Székesfehérvárott a
ruhatár és díszítmények megmentése végett a hitelezők kezéből.
Kecskeméten diszítményeket festet, ruhatárt teremtet vele a semmiből,
szóval az ilyesmikben a társaság lelkévé teszi, a legélelmesebb
színigazgatónak tünteti föl, ki megérdemli, hogy valóban is az legyen.
Aztán fordít egyet a dolgon s ekkor előáll Petőfi a költő, Petőfi a
szerelmes, ki meg akarja menteni kedvese családját és lemond kedveséről.
Az egész szerelem-história nem illik Petőfi jelleméhez. Petőfi, ha
szeretett, szenvedélyesen szeretett s nem mondott le oly könnyen a
barátság kedvéért, éppen úgy, hogy ő juttassa barátja eszébe: te,
szeresd el tőlem ezt a lyányt, mert én csak a dicsőség útján akarok
haladni. A német írók kedvenc szokása, nevezetesb íróikról beszélyt vagy
regényt írni. Leginkább azért teszik, hogy mélyen és szellemdúsan
okoskodhassanak az illető író munkáiról, céljairól, műveltségtörténeti
küldetéséről. Mi is elővesszük néha nevezetesb íróinkat vagy
szónokainkat. Kalandokat fogunk rájok s mindent elkövetünk, nehogy híven
rajzoljuk, mert ez nem volna elég regényes. Egyik mód sem ér egy
fabatkát, de a németeké legalább kegyeletes.
Kánya tanár jelleme is elhibázott, pedig ezen fordul meg az egész
cselekvény. Egy tanár még a legkorlátoltabb eszű és ismeretű is, csak
tud annyit, hogy meg képes különböztetni egy rossz tintával írt éppen
iskolai kéziratot egy Mátyás-korabeli kódextől. Aztán Kánya
fösvénységével hogy egyezik meg az, hogy oly könnyen kidobja a pénzt,
noha különben sem szenvedélyes régiségbúvár s e mellett gyanakodó és
gyakorlati ember? A többi jellemek is mind ilyenek s csak annyival
jobbak, hogy nincsenek ily részletesen rajzolva s nem untatják annyit az
olvasót. Azonban van e könyvnek egy oly része is, mely helyenként
tanuságot tesz Szokoly elbeszélő tehetségéről. Kár, hogy e rész oly
dologra vonatkozik, mi a regény kezdete előtt történt. Így tulajdonkép
csak holmi a multat illető epizód sikerült az egész regényben. Itt az
elbeszélés egyszerűbb, az alakok jellemzőbbek s az egészen némi bensőség
ömlik el. Kivált Dudás Antal házassága s Dudás Mihály gyermekévei és
elszegényedése érdekesen vannak leírva, bár holmi anakronizmust s egy
kis járatlanságot a hazai földiratban itt is tapasztalnunk kellett.
Hadd végezzük be cikkünket némi méltánylat mellett némi jó tanáccsal is,
noha mi ritkán szoktunk az írókhoz fordulni, mert a kritika nem annyira
a bírált íróért van, mint inkább az irodalomért és közönségért. Jó lesz
Szokolynak felhagyni ezzel a mauvais genre-ral. Az ne vezesse félre,
hogy egy pár jeles írónk is műveli s az ily könyvek második kiadást is
érnek. A jeles írók is szoktak botlani kivált nálunk, s amit sokan
vesznek, nem mindig szokott jó lenni. Ha már íróról akar beszélyt írni,
tegye legalább szükséges személlyé s jellemezze úgy, amint életéből és
munkáiból ismerjük. S végre azzal a «Korpusz jurisz»-féle ortográfiával
hagyjon fel. Valami jobbat is lehet tanulni a Hölgyfutártól, mint ilyen
ortográfiát.