Érdekes könyvecske, melyet örömmel fogadhatnak mind Petőfi tisztelői,
mind pedig azok, kik az irodalom történelmével foglalkoznak. Én még más
szempontból is örültem neki. Megmondom okát, noha magamról kell
szólanom, mi kissé unalmas, de rövid leszek s így elnézésre lehet
számítanom.
Ezelőtt nyolc évvel, 1854-ben, Petőfi életiratát s művei esztétikai
fejtegetését kísérlettem meg. Dolgozatom tulajdonkép csak
conversations-lexiconi cikk akart lenni, melyre Pákh Albert szólított
fel az általa szerkesztett «Újabbkori Ismeretek Tára» számára. Az
adatokat a régibb lapokon s Petőfi némely levelein kívül Arany,
Csengery, Emődy, Orlai – Petrics, de leginkább Pákh szolgáltatták.
Azonban cikkem sokkal terjedelmesbbé vált, mintsem a szerkesztő
kiadhatta volna; rövid kivonatot készített belőle s azt tanácsolta, hogy
adjam ki valamelyik hetilapban vagy havi iratban. Csakugyan, egy pár
részlettel megbővítve s megtoldva némi polémiával az újabb magyar líra
ellen, kiadtam az Új Magyar Múzeumban. Innen dolgozatom formátlansága,
innen, hogy az, sem mint életirat, sem mint esztétikai jellemrajz még a
nem nagyon szigorú igényeket sem elégíti ki. Mindamellett kiadását a mai
napig sem bántam meg, legalább egy csoport adatot adtam át a
nyilvánosságnak, legalább oly időben igyekeztem Petőfi költeményeinek
szépségeit fejtegetni, midőn irodalmunk hemzsegett ugyan a
Petőfi-utánzóktól, de azért a lehető legkevesebbet beszéltek róla;
legalább alkalmat nyujtottam arra, hogy bírálatok, cáfolatok
keletkezhessenek s így kitisztuljanak a netalán hibás adatok. Szándékom
volt ugyan a dolgozatot egy teljesebbel, jobbal, egy egész könyvvel
kicserélni, de azt most már bizonyos körülmények miatt alig lehet
tennem. Azonban az adatok gyüjtésével nem hagytam föl, örömest szolgálok
másoknak, örömest szólok mindenhez, mi Petőfi életére vonatkozik, kivált
ha az dolgozatommal kapcsolatban van, minő a jelen eset is.
Szeberényi selmeci tanulótársa s azután is egy pár évig barátja volt
Petőfinek s úgy látszik, hogy csaknem az egyedüli, ki költőnk e
korszakából hiteles adatokat szolgáltathat. Ő ugyan már ezelőtt is írt
egy pár cikket ez évekről, ha jól emlékszem az 1855-ki Divatcsarnokba,
azonban itt mindent bővebben tárgyal s Petőfinek négy hozzá írt levelét
is közli. Az én életirati vázlatom a selmeci napokról majdnem hallgat,
csak annyit jegyez meg, hogy Petőfi előbb az aszódi, aztán a sz. –
lőrinci gimnáziumban tanult,[13] később pedig a selmeci líceumban,
honnan kiutasíttatását színészkedése okozta volna. Szeberényi nemcsak
részletes rajzot nyujt Petőfi selmeci életéről, hanem kimutatja ez
utóbbi adat hibás voltát is. Szerinte Petőfi nem színészkedett, csak
mindennap meglátogatta egy ott mulató német színtársulat előadásait az
akkori iskolai szigorú törvények ellenére is. «Hogy Selmecen Petőfi
szinészkedett volna, s azért utasíttatott volna ki az iskolából, – mond
Szeberényi a 10-ik lapon, – mint Gyulai állítja, tévedésen alapul. A
német nyelvben azon időben nem is volt annyira jártas, hogy a színpadon
fölléphetett volna, ha csakugyan lett volna is kedve német színésznek
lenni.» Mind elhiszem s legkisebb okom sincs kételkedni benne. Én ez
adatot Pákhtól hallottam, kinek Petőfi beszélette, hogy a színészet
miatt összetűzött tanáraival s mivel egyik költeményében azt írja: «Sine
fine folyt a per s abeundi consilium lett a vége breviter», a két adat
kombinációjából származott tévedésem. Nem is úgy értettem, hogy német
színész lett, abban pedig, hogy Selmecen is megfordulhat magyar
színtársulat nincs valami abszurdum, legalább az erdélyi Szebenben néha
3–4 hétig játszanak magyarok, pedig rendes német színháza van s
bizonyára németebb város Selmecnél.
A színház gyakori látogatása egyébiránt a Szeberényi tanuskodása szerint
is befolyt arra, hogy Petőfi elhagyja az iskolát. «Gazdája – mond
Szeberényi – részeges kamarai hajdú volt, kivel Petőfi egy szobában
lakott s ki olykor mámoros fővel a nála szállásolt tanulóknak saját
verses szüleményeit szokta volt tollba mondogatni. Ez, esti
elmaradozásának okát talán nem is gyanítván, másrészt pedig látván, hogy
a szegény fiú, kinek annyija sem volt, hogy a karzati beléptidíjt
megfizethette volna, e végre egyik-másik holmiját eladta, korhelységgel
vádolta őt tanítóinál. Ezek nem vettek annyi fáradságot, hogy az ügyet
mélyebben megvizsgálják, különösen, hogy az iskolatörvények szűk határai
közt meg nem férő lélek körűl pszichológiai vizsgálatot tartottak volna;
more patrio megintették, megdorgálták s a történteket valószínűleg
atyjával is tudatták. A dorgálásoknak eredménye csak az lett, hogy P.
folytatta életmódját, mi tanárait tőle egészen elidegeníté; gazdája
pedig, egy atyjához intézett levélben, őt a legfeketébb színekkel, mint
legkicsapongóbb ifjút rajzolta. P. pedig nem volt az; ezt én mondhatom,
ki csaknem éjjel-nappal vele valék, ki előtt semmit sem titkolt, kinek
minden léptéről volt tudomása s kivel, hogy annál gyakrabban együtt
lehessen, a fönnebb történtek után, legközelebbi szomszédságomban bérelt
szállást. Hanyagnak, kicsapongónak tartották őt tanárai is, mert a hideg
idegen nyelven szárazon előadott tudományokat, különösen a
költészettant, nem tanulta oly szajkó módon, mint némely akkori eminens,
ki midőn az iskolából kilépett, látta, hogy semmit sem tud. Ráfogták
Petőfire, hogy a költészettanhoz nincs kedve, kinek ez, a magyar
történet mellett, melyet akkor a magyar nyelven írt legjobb művekből
szorgalmasan tanulgatott, csaknem kizárólagos tanulmánya vala. Ekkor
történt, hogy midőn az iskolában egy művét felolvasta, tanítója nem
akarta elhinni, hogy azt maga készítette. Bekövetkezett a félévi
vizsgálat február első napjaiban s Petőfi a következő osztályozásban
részesült:
Ex moribus Classis 1-æ.
– poetica Classis 1-æ.
– geographia antiqua Classis 1-æ.
– exercitiis styli Classis 1-æ.
– doctrina fidei Classis 1-æ ex ultimis.
– antiquitatibus romanis Classis 1-æ ex ultimis.
– historia patriæ Classis 2-æ.
Az osztályozás, ha emlékezetem nem csal, atyjának is elküldetett.
Képzelhetni, milyen hatással lehettek e tudósítások a boldog
együgyűségben élő s hite szerint legszebb reményében csalatkozott
atyára. Ez szolgálhat némileg, ha nem is mentségül, de legalább kulcsául
azon igazságtalan bánásmódjának, melyben e többrendbeli denunciatio
következtében fiát részesítette.»
Miben állott ez igazságtalan bánásmód? Atyja egy szemrehányással telt
levelet írt neki s kijelentette, hogy korhelysége, kicsapongásai által
érdemetlenné tette magát arra, hogy ő róla többé, mint fiáról,
gondoskodjék s egészen sorsára bízza. Szeberényi, kivel közlötte e
levelet, vígasztalta, azzal biztatván, hogy atyja, ha megtudja a dolog
valóságát, ki fog engesztelődni. «Sohasem – felelt ő – ismerem atyámat,
de különben is kegyelemért esedezni atyámnál nem fogok.» Oly felelet,
mely megegyezik a későbbi Petőfi jellemével is. Csakugyan Petőfi
elhagyta az iskolát s így nem kiutasítva, hanem magától s nyakába vette
a világot febr. 14 és 16. közt 1839-ben. Eltávozásakor e sorokat írta
Szeberényi emlékkönyvébe:
Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni
Minket együttlétünk édeni napjainak.
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
Érted ezen kebel ég s lészen örökre hived.
Némi kalandok után Pestre érkezett s ott beszállott abba a külvárosi
vendéglőbe, hova atyja szokott, azt mondván, hogy a husvéti ünnepekre
megy haza s itt atyját vagy legalább kocsiját bevárja. Az én tudomásom
szerint az nem külvárosi vendéglő volt, hanem a belvárosi úgynevezett
«Kecskeméti-ház», mi igen hihető, mert atyja haszonbérlőtársa volt Hábel
Józsefnek, ki Kecskeméten lakott. Szeberényi körülményesen adja elő az
atya és fiú közti találkozást. Néhány napi ott tartózkodása után
jelentik neki, hogy atyja megérkezett. Felugrott, menni akart, de atyja
éppen akkor lépett be. Mentegette magát, azt mondotta, hogy tanárai haza
küldték a husvéti szünnapokra. Atyja kétkedve jegyezte meg, hogy husvét
még csak három hét mulva lesz. De levelet is hoztam tőlök apámnak, –
vágta ki magát a fiú. Az atyja a levelet kérte elő, a fiú egyik
ismerősüket nevezte meg, kinél a levelet hagyta. Együtt indultak el amaz
állítólagos ismerőshöz. Karonfogva mentek végig több utcán, míg végre
elérték a kijelölt házat. A fiú előzékenyen kinyitotta az ajtót, atyját
előre bocsátotta, aztán becsapván elosont s csak hónapok mulva
találkozott ismét atyjával.
Szeberényi szerint Petőfi, Selmecre jöttekor, (1838 aug.) 17 éves volt,
mint az iskolai anyakönyv bizonyítja s így 1821-ben született volna,
noha 1–2 évvel fiatalabbnak látszott. «Nem tudom, – folytatja tovább, –
honnan merítette Gyulai azon állítását, hogy Petőfi 1823. jan. 1-én
született, honnan ez adat a Magyar Írók életrajzába is átment.»
Csodálatos, hogy ezen Szeberényi csodálkozik. Hiszen ez adat ott áll
mindenkinek nyitva, Petőfi Összes költeményei első kiadásához mellékelt
arcképe alatt s így egyenesen Petőfitől került. De még csodálatosb az,
hogy Szeberényi semmit sem tud arról, hogy Petőfi születésének mind éve
s napja, mind pedig helye cáfolhatlan adatokkal tisztába van hozva. Ő a
szülővárosra vonatkozólag ezt jegyzi meg: «Petőfi, a selmeci iskolai
anyakönyv szerint, aug. 31-én iratta be magát. Születése helyének itt
Kiskőrös van bejegyezve, míg ellenben az ottani Magyar Társaság
jegyzőkönyvébe maga saját kezével Szabad-Szállást írta be születése
helyéül. Innen kitetszik, hogy Gyulai állítása, mintha Petőfi
Félegyházán született volna, hibás.» Hogy mennyiben tévedtem s mennyiben
nem, sokkal fontosabb adatokkal van már bebizonyítva, mint a minőket
felhoz Szeberényi. Az 1857-iki Vasárnapi Ujság hasábjain az egész
kiderült. Sárkány János kiskőrösi lelkész az egyházi keresztelési
anyakönyvet idézte, hol a 127. lapon ez áll: «1823 jan. 1-én
kereszteltetett Petrovics István és Hrúsz Mária fia, Sándor.»[14] Én ez
adat közlésekor tüstént felszólaltam a Pesti Naplóban. Nem kételkedtem
ugyan az anyakönyvi adat hitelességén, de belőle csak annyit olvastam
ki, hogy 1823 jan. 1-én Petőfit csakugyan a kiskőrösi egyházban
keresztelték, miből még nem következik, hogy ott is született volna.
Hivatkoztam Petőfi «Szülőföldemen» című költeményére, melyet Félegyházán
írt s melyben ez áll: «Ez a város születésem helye.» E mellett
fölemlítettem, hogy Petőfi egyik barátja homályosan emlékszik, mintha
hallotta volna Petőfitől, hogy nem ott született, hol keresztelték.
Mindebből azt következtettem, hogy Félegyházán [!] kath. község lévén,
könnyen vihették át a csecsemőt Kiskőrösre keresztelni az evang.
lelkészhez. Ezért a születésre nézve az anyakönyv még magában nem dönt.
Azonban Sárkány úr a V. U. szerkesztőjéhez küldött levelében valóságos
döntő okiratot is közlött, Kiskőrös városa 1822–23-iki jegyzőkönyvének
kivonatát, mely szerint Petőfi atyja a város mészárszékének
haszonbérlője volt. E levelet a szerkesztő csak velem közlötte s nem
egyszersmind a közönséggel, mivel fölöslegesnek hitte Petőfi
testvérének, Istvánnak, Brünnből írt levele után, melyet egész
terjedelmében közlött.[15] E levélben a többek közt ez áll: «Sándor
Kiskőrösen született 1822-ik év december 31-én pontban éjféli 12 órakor.
Hosszú életök folytában szüléim soha kedvesebb új évet nem értek, mint
az 1823-ik, öt évi házasságuk után végre az ég egy fiúval áldotta meg
őket. Ezt szüleimtől nem egyszer hallottam s midőn felnőttem,
számtalanszor olvastam a Nagy Biblia melléklapján atyám jegyzetét:
Sándor fiam született stb., hol harmadfélév mulva saját nevem is
ragyogott.» E szerint jogosan írhatta Petőfi, hogy 1823 jan. 1-én
született, könnyen érthetni az anyakönyvi adatot is, hogy még aznap
megkeresztelték s azt hiszem, 1823-nál maradhatunk a jövőre is. Ama
másik kérdésre, hogy Petőfi szülővárosát megtagadta-e vagy csak nem
tudta, nem lehet egész bizonyossággal felelni. Az igazság szántszándékos
ferdítésével bajos vádolnunk. Igaz ugyan, hogy alkalmasint aszódi
iskolai bizonyítványa nyomán, kiskőrösi születésűnek van beírva a
selmeci iskolai anyakönyvbe s ő mégis szabadszállásinak írta magát a
Magyar Társaság jegyzőkönyvében, de ennek oka nemcsak az lehet, hogy
érdekesebbnek tartotta a felföldön kún fiúként szerepelni, hanem az is,
hogy ő Kiskőrösön csak mint egyéves csecsemő élt s mikor Selmecre
került, szülői már visszaköltöztek Szabadszállásra, hol még Kiskőrösre
szakadásuk előtt laktak, mint földbirtokosok.[16] Ami «Szülőföldemen»
című versét illeti, abban legcsekélyebb affektáció sincs. Egyéves
korától egész hatéves koráig itt nevelkedett s így természetes, hogy
gyermekkori emlékei, melyeket e költeményben megénekel, Félegyházához
voltak tapadva s így azt, legalább költeményében, méltán tartotta
szülőföldjének.
Szeberényi egy pár furcsa históriácskát is megemlít Petőfi selmeci
tanuló korából. Annak a pap-históriának nemigen örülhet az ember. Ezt
nem rováskép mondom Szeberényire nézve; elvégre ami igaz, igaz, ha
kellemetlen is, noha talán férhetne hozzá egy kis kétség, mert a
diákocskák szeretnek némely excesszust magokra fogni az érdekesség
kedvéért, hanem mert tartok tőle, hogy Petőfi valamelyik életírója vagy
aki novellát gyárt vagy adomákat szemel ki, túl kiszínezi vagy nagy
súlyt helyez reá, különben is Petőfire szeretnek sok minden furcsát
fogni s ez oldalról bámulni. Egy másik históriácskának csak annyi alapja
van, amennyiben valaki magára fog valamely adomát. «Aszódon, – mond
Szeberényi, – történt, mint maga (Petőfi) beszéli, hogy derék tanítója
egyszer felszólítá, határozná meg, mi a diák? mire ő rövid megfontolás
után ezt felelé: a diák oly semmi, melyből minden lehet.» Ezt az elmés
feleletet nem Petőfi gondolta ki, nagyon régi história az, még gyermek
koromban hallottam a vén diákoktól, kik mint adomát beszélték.
Csodálkozni lehet, hogy Szeberényi soha sem hallotta; ez egyébiránt némi
adat arra nézve is, hogy a pap-históriát se higyjük el oly könnyen, ha
mindjárt maga Petőfi beszélette is. Sokkal nevezetesb mindennél az, mit
Szeberényi költőnk irodalmi első kísérleteiről ír. Petőfi tagja volt a
selmeci iskolai Magyar Társaságnak s úgy látszik, itt érezte magát
legotthonosabban. November 7-én 1838-ban lépett fel első munkájával, egy
«A hűtelenhez» címzett költeménnyel, melynek bírálója éppen Szeberényi
volt, a társaság elnöke. A költemény meglepte a bírálót s a többek közt
azt az észrevételt tette reá, hogyha a szerző szép tehetségével
szorgalom párosul, idővel jelesb költőink közt fog helyet foglalni. E
költeményt közli is Szeberényi s róla most az a véleménye, hogy nem
sokkal jobb, mint száz meg száz kezdőnek összefércelt rímecskéi. Nem
vagyunk egészen egy véleményben Szeberényivel. A költemény ugyan semmit
sem ér, de nyelvében, verselésében van valami, mit nem igen találhatni
meg száz meg száz kezdő kísérletében. Petőfinek még egy más kísérletét
is fölolvasták a Magyar Társaság gyűlésén elmenetele után egy pár
nappal. E költemény címe: «A költő keserve» volt. Ez még nagyobb hatást
tett s a társaság közmegegyezéssel az érdemkönyvbe iktatta, hova csak a
legjelesb dolgozatokat vették föl. E költeményt nem közölheti
Szeberényi, mert az Érdemkönyv ugyan ma is megvan, de azok a lapok,
melyeken e mű volt, hiányzanak, alkalmasint 1851-ben a selmeci
tűzvészkor vesztek el.
Petőfi későbbi éveiből is egész 1845-ig feljegyez Szeberényi néhány
adatot, melyek, kivált Petőfinek Szeberényihez írt négy levele, részint
megigazítják, részint körülményesbbé teszik az én életirati vázlatomat.
Szeberényi szerint is, mint nálam, az atya néhány hónap mulva erővel
vitte haza fiát, noha ez az útközben többször vissza akart szökni,
később Sopron megyébe küldötték egyik rokonukhoz, ki növeltetéséről
gondoskodni kívánt s a soproni líceumba szándékozott beadni. Szeberényi
szerint ez az anyja műve volt, mert atyja, a selmeci kázus után, azt
akarta, hogy fia tanulja az ő mesterségét. Az én vázlatom szerint
Petőfi, Sopronba érkezve, egyenesen a laktanyának tartott s katonának
csapott föl (1839). Szeberényi igazolja mind az évet, mind a tényt,
azzal a különbséggel, hogy Petőfi Sopronban megkezdte ugyan
tanulmányait, de nem sokáig folytatta. Katonaságát, megszabadulását
Szeberényi éppen úgy adja elő, mint én, csakhogy több mulatságos
históriácskát emel ki. Megjegyzi, hogy egyszer Petőfi transzporttal
küldetett Pozsonyba s a vezénylő tizedestől engedelmet kapott, hogy az
éjt barátjaival tölthesse. Már ekkor észre lehetett venni rajta, hogy a
katonai pálya nincs inyére, de azért nem panaszkodott s inkább csak
helyzete nevetséges oldalát igyekezett feltüntetni. «Elmondta, –
folytatja Szeberényi, – mikép kezdte őt káplárja a katonai
gyakorlatokban oktatni. – Tudja-e kend, – így beszélt, tizedese szavait
idézve, – tudja-e kend, mi az a stéling? Nem. – Nohát a stéling a
katonának az a stellungja, amelyben áll. – Beszélte továbbá, hogy
hálótársa egy cigány fiú; továbbá mi nehezére esik, hogy a megszabott
órán túl gyertyát égetni nem szabad a laktanyában, de ő gyakran, ennek
dacára, szuronyának feje fölött függő karikájába illeszti a gyertyát s
midőn társai elalusznak, meggyujtja és olvassa a soproni tanulóktól e
végre kapott könyveket.»
Petőfi 1841-ben szabadult meg a katonaságtól Szeberényi szerint is,
kivel hazatértekor ugyanazon év tavaszán találkozott Pozsonyban s
dicsekedve mutatta neki obsitját, melyet az ezred orvosa eszközölt ki.
Tanulótársai néhány napig maguknál tartották. Ottléte alatt egy
«Kuruttyó» című humoros balladát írt, melynek tárgya egy vén cigány, de
amely elveszett, pedig Szeberényi véleménye szerint ifjabbkori versei
közt aligha az nem volt a legsikerültebb. Petőfinek megszabadulásától
egész pápai diák koráig terjedő viszontagságairól, adatok hiányában,
hallgat az én életirati vázlatom. E hézagot igen körülményesen betöltik
Petőfi itt közlött levelei. «Veled – írja a többek közt Szeberényinek
Pápáról, júl. 7. 1842 – utoljára Pozsonban beszéltem, onnan szüléimhez
Pestre mentem. Ezek örültek, hogy a katonaságtól megszabadultam, de
képzeld barátom, azt akarják, hogy mészáros legyek, én és mesterember!
Ennek két oka volt. Először az apám mindig jobban szeretett volna látni:
húst mérni, mint jambusokat és trocheusokat faragni. Másodszor! – s ez
már fontosabb! – szüleim elszegényedtek, annyira, hogy engem
tanulásomban segíteni nem voltak képesek. Azonban, gondolhatod, hogyha
még tíz ily fontos ok lett volna is, ebben velök meg nem egyezem.» S
csakugyan, Petőfi jobb időt várva, két hónapot (május és június 1841)
otthon töltött, később Pestre ment, de itt, amint ő maga mondja, semmi
kedvező szél nem fúván, nem is lengedezvén, tovább folytatta útját Füred
felé s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen át Tolnába,
Ozorára ment, hol színészekkel találkozván, beállott színésznek Rónai
név alatt. Három hónapig színészkedett, ekkor a társaság tönkre jutván,
Mohácson búcsút vett a színészettől s Pécs, Szigetvár, Kaposvár,
Keszthely, Sümeg, Szombathelyen keresztül Pozsonyba ment, hol tanulni
akart, de nem volt miből éljen. Végre Pápán állapodott meg, hol Tarczy
tanár vette pártfogása alá. Itt is ugyan csak tengődött, de mégis
eltengődött valahogy egy évig. Részt vett az iskolai képzőtársaság
munkásságában, megnyerte az egyik balladai pályadíjat, azonkívül másik
balladája s két lírai költeménye is – többet nem adott be – dícséretet
nyertek. «Ez is elég egy obsitos-logikusnak», – veti utána.
Pápát 1842 nov. 2-án hagyta el, hogy színésznek álljon. «Feljöttem
barátom Pápára, – írja, – feljöttem, hogy örökre elhagyjam az oskolát.
Engem rettenetesen üldöz a sors. Egy borzasztó mélység előtt állok,
melyet át kell lépnem s e lépéssel talán két szívet (szülőimét)
repesztek meg. S mégsem tehetek máskép. Lásd barátom színésszé kell
lennem, kell, nincs semmi menedék; szülőim nem segíthetnek s Pápán nincs
semmi alkalmam, mellyel a nyomoru filléreket életem tengetésére
megszerezhetném. Most már harmadszor színésszé!» Első színészkedése
alatt alkalmasint azokat a hónapokat érti, melyeket Selmecről eljötte
után Pesten töltött, mint statiszta a színháznál. S csakugyan színésszé
lett Székesfehérvárott a Szabó József társaságánál. A következő év
tavaszán (1843 márc. 5.) már Kecskemétről ír barátjának. «És azóta
színész vagyok, – mond a többek közt – s noha igen parányi lény még a
színpadon, de reménylem, egykor nem leszek utolsó; mert nem hiszem, hogy
az ég segédkeze ne lenne azzal, ki oly szent célokkal, oly eltökéléssel
áldozva lépett a színpadra, mint én.» Ez időszakra esik költői pályája
kezdete is az irodalomban. Mint pápai diák küldött föl már verset az
Athenæumba. Első megjelent költeménye «A borozó» volt, még Petrovich név
alatt. A második «Hazámban» Petőfi név alatt. Mindkettő az 1842-iki
Athenæumban. 1843-ban már többször, e folyóirat csaknem minden füzetében
lehetett találkozni a Petőfi névvel. Idevonatkozólag írja barátjának:
«Tehát kitaláltad volna «A borozó» szerzőjét, ha Petrovich alatta nem
volna is? No úgy remélem, még könnyebben kitalálod, ki az a Petőfi
Sándor, ugyan az Athenæumban. Karácsonkor (1842) Pesten valék és
megismerkedém személyesen Bajzával és Vörösmartyval. Vörösmartynak
szembe tűntek verseim s amint Bajzától hallám ő a Petőfi név alatt
valami régibb írót vélt sejteni. Félnapot tölték a régtől tisztelt,
szeretett két férfi körében. Színésztársaim is olvasták az Athenæumban
Petőfi versét, de ők nem hiszik, hogy én vagyok az. Egyébiránt nem sokat
törődöm velök, kik többnyire asini ad lyram.»
Tavaszig, úgy látszik, Kecskeméten maradt, legalább júl. 21. 1843-ban
Pestről írt levelében azt írja Szeberényinek, hogy husvét után elment
Pápáról, hova alkalmasint Kecskemétről jött s egy darabig Pozsonyban
tartózkodott. Itteni színészkedését, írnokoskodását s végre Pestre
jövetelét e levélben saját maga is éppen úgy írja le, mint én életirati
vázlatomban. Csak egyetlen egy hibás adatot kell igazítnom. Tudtam, hogy
Petőfit nyomasztó körülményeiben egy pár nevezetesb magyar író emelte
ki, kikkel Pozsonyban ismerkedett meg, de nem tudtam nevöket.
Tulajdonkép Vachott Sándor kezdeményezése volt az egész. De halljuk
magát Petőfit: «Szerencsémre megismerkedtem Vachott Sándorral. Ez
Pozsonyból lerándult kedveséhez Pestre, ki már e hónap 10-e óta neje s
itt tudtomon kívül számomra egy aláírási ívet bocsátott ki az
athenæisták közt, melyen 30 pengő forint gyűlt össze. Az adakozók
Vörösmarty s Vörösmartyné, Bajza s Bajzáné, Vachott Sándor s mátkája s
ennek atyja stb. Ezzel segítettem ki magamat Pozsonyban. Később maga
szólított fel Fekete (a színigazgató), hogy álljak társaságához, mit
azonnal tettem is. De mindjárt azután való nap kaptam Nagy Ignáctól
levelet, melyben jelenti, hogyha Pestre akarok jőni, kieszközlendik,
miszerint a Nemzeti Színháznál bevegyenek s azonkívül nehány hónapra
fordítnivalót is ad a Külföldi Regénytár számára. Én tehát természetesen
azonnal bejövék. Három hete, hogy itt vagyok s már egy kis regényt, a
Negyvenéves hölgy, Bernard Károlytól, le is forditottam, melyért száz
váltó forintot kapok. Tegnap kezdtem a másikba, Robin Hood, Jamestől. Ez
németben 900 lap s jó darabig fog elfoglalni. Addig Pesten leszek,
azután pedig hova megyek, még nem tudom, mert a pesti színpadra lépni
most még, ez oly fa, melybe nem merem fejszémet vágni, noha arra
Vörösmarty sine fine ösztönöz. Majd elhatározom magamat.»
E levelek stílus és forma szempontjából nem oly érdekesek ugyan, mint
Petőfi későbbi levelei, melyek, mint például a Kerényihez írottak,
prózai munkái legjavát teszik, mindamellett ezekben is feltűnő az
egyszerűség és könnyűség, melyek Petőfit kiválóan jellemzik. Másfelől be
engednek pillantanunk a tizenkilencéves Petőfi lelkébe, hol örökös és
lázas nyugtalanságban küzd élete mindennemű viszonyával, a szülők
akaratjával, a barátok tanácsával, az iskola, a katonaság, sőt még a
színészet korlátaival is. Tulajdonkép nem tudja mit akar, csak érzi,
hogy nem közönséges pályára van hivatva s mindenütt keresi e pályát.
Most hős, majd színész, majd költő akar lenni, végre mindkettő
egyszerre. Nem maradhat egy helyen sokáig, vándorolnia kell, hamar
lemond egy-egy pályáról, ma diák, holnap katona, majd színész, ismét
diák, ismét színész, csak lantjához marad hű, de egyszer arról is le
akar mondani. «Nekem az Athenaeumban, – írja Pápáról Szeberényinek
1842-ben, – jött ki egy versem (nem tudom olvastad-e saját nevem alatt)
azonban ez az _első és utolsó vers, melyet tőlem lát a világ_. Lemondok
barátom a verselésről, le; ez a mai világban szegény embernek háládatlan
egy mesterség, átkozott keveset hajt a konyhára, lemondok tehát és a
prózához állok, barátom, mitől valaha annyira írtóztam.» S mégis
ugyanazon év novemberében új verset küld barátjának s a másik évben már
így kiált föl: «Írám, hogy lemondok a verselésről? Nem tudják, mit
beszélnek, valami ilyféle van a szentírásban». Azonban e habozás és
sikertelenség közepett is folyvást mély hite van magában. Vagy ki kell
küzdenie magát vagy elvesznie. Nem akar közönséges ember lenni. «Már rég
meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut
nihil. Ne nevess ki barátom, ha bolondokat beszélek.»
Küzdelmes nyugtalansága apróbb dolgokban is nyilatkozik. Meg akarja
változtatni nevét, azt hiszem, nemcsak nem magyaros hangzásáért, hanem
mert egy új és nagy nevet akar kivívni magának. Először Örömfi Vidornak
nevezi magát, így írta nevét egy könyvbe, melyet Szeberényinek
ajándékozott, majd Rónai, később Sió, míg egyszerű ízlése visszavezeti a
Petőfi névhez, mely a Petrovicsnak fordítása. Ellenben költeményei
kidolgozásában majd semmi nyoma nincs e habozásnak. Keveset javít
rajtok, csak valamivel többet, mint később, midőn nagyon gyorsan
dolgozott s ritkán javított egy-két szót. Szeberényi e levelekhez
mellékelt két oly költeményét közli, melyek összes költeményei közt is
megjelentek. Mindenikben van ugyan javítás, de aránylag csekély. Inkább
csak egy-egy rossz epithetont cserél föl mással vagy egy-egy mondatnak
ad nagyobb erőt. A «Felköszöntés» című költeményének[17] eredeti címe
más volt: «Az utolsó éj… n» (alkalmasint Pápán). Négy javítást tett
benne s mindeniket a költemény előnyére. Egyik: _Lángerőjű vad hatalmú
bor_ helyett _Részegítő, lánghullámú bort;_ a másik: _Nézzen rám a
sivatag homokja_ helyett: _Ide nézzen a puszták homokja;_ a harmadik:
_Éljen a sors égi rendelése_ helyett: _Éljen a világ dicső folyása_, a
negyedik: _Szép hűség_ helyett _Szent hűség_ s _gyehenna_ helyett
_pokol_. A «Jövendőlés»[18] című dalnak eredetileg szintén más címe
volt: «Az álom». Ebben lényeges javítást tett, egy egész új versszakot
csúsztatott be. Apróbb változtatások itt sem hiányzanak: _És nőtt a
gyermek, lángra gyujtá forró keblét az ifjukor_ helyett: _Lángra lobbant
meleg keblén az ifju kor; ír_ helyett _enyh; Soká, soká, örökkön él_
helyett _Anyám, soká, örökkön él_. Egy az összes költemények közé föl
nem vett s eddig ismeretlen költeményét is közli Szeberényi. Címe az
«Első dal», melyben a színpadot és színésztársait üdvözli, majd semmi
becse sincs, pedig 1843-ból való. Kenetes hangú és oktató, minden
emelkedettség nélkül s meglehetős eszmétlen. Sajnálkoznunk kell, hogy
Petőfinek Szeberényihez intézett többi levelei elvesztek, holott egész
1845-ig folyvást levelezésben állottak egymással. Szeberényi, úgy
látszik, e levelek tartalmára sem emlékszik, mi némi kárpótlásul
szolgálhatna; legalább könyvében nem találhatni nyomát. Az 1844–45-i
évekből csak egy tréfás históriácskát jegyez föl, s érinti, hogy
barátságuk felbomlott. A tréfás históriácska, mely Petőfit nagyon
bosszantotta, a következő: Petőfi egy napon Gyömrőre A-i ismerősét
látogatni kimenvén, ez gróf Telekiéknél így mutatta be: Petőfi barátom
Pestről, ki félig-meddig író is volna már! Barátságuk felbomlása, mint
mondám, csak röviden van érintve. Petőfit a Kör által kiadott
költeményeinek bírálata idegeníté el iskolai barátjától, annyira, hogy
ha találkozott is vele, többé nem akart reá ismerni. «Bocsáss meg, oh
bocsáss meg, – mond Szeberényi, – te az idvezültnek szelleme, ha azon jó
szándékról, hogy magasztalóid elbizottságra ösztönző túlzó tömjénezéseit
egy kissé ellensulyozzam, egy részben _nétalán_ igazságtalanná lettem.»
És ismét: «Egyébiránt, hogy ő volt is _talán_ a hibás, azt én még
életében régen megbocsátottam.» Ennyi mindaz, mit Szeberényi az egész
dologról jónak lát megjegyezni, de amit én nem hagyhatok bővebb szó
nélkül.
Miért oly hallgatag Szeberényi e pontnál, midőn más helyt annyira
közlékeny, hogy a legcsekélyebb adatot is följegyzi? Miért vonul csak
itt vissza, midőn másutt, amint ily munkákban nemcsak elkerülhetetlen,
hanem szükséges is, nem átall beszélni magáról? Ha mindent elmond
Petőfiről, amit tud, miért hallgatja el csak azt, mi szintoly érdekes,
mint a többi s irodalmi üggyel lévén kapcsolatban nem oly kényes
természetű, hogy diszkrécióból mellőzni kelljen? Miért nem utasítja az
életírót, hogy hol jelent meg az a bírálat, mely Petőfit annyira
felbőszítette? Szeberényi vagy helyesli, talán egészben, talán részben,
mindazt, mit akkor Petőfiről írt, vagy nem. Ha igen, miért nem vallja
be, ha nem, miért hallgat? Mindenesetre ez nem erkölcsi bátorság. Ezt
ugyan nem volna szabad mondanom az udvarias Szász Károly szerint, ki
megtiltja az író erkölcsi intencióit kutatni, a sorok közt nem enged
olvasnunk s a társadalmi illemet az irodalmi illemmel egynek tartja,
azonban én még nem aláztam oda tollamat, hogy ily szabályokat aláírjak.
Még egyszer ismétlem, hogy ez nem erkölcsi bátorság, annyival inkább,
hogy a _talán netalán_ kifejezések a dologgal ismeretlen olvasó előtt
majd mindent csak Petőfire látszanak hárítani. Nem kívánok sem Petőfi
ügyvéde, sem Szeberényi vádlója lenni, de megpróbálom kideríteni az
ügyet, amennyiben tehetem s pótolni Szeberényi könyve e hiányát.
Szeberényi bírálata a Hirnökben[19] jelent meg Etőfi Andor név alatt.
Tudomásom nem oly bizonyos, mint kétszer-kettő négy, de mégis elég
alapos arra, hogy a legnagyobb hihetőséggel kombinálhassak. Ez alapot
Petőfinek e cikkre írt feleletéből[20] merítettem, mely a következő: «A
Hirnök utósó számaiban két lelkes honfi (egy név alatt) szent
buzgalommal izzad, iparkodván engem verseimmel egyetemben tönkre
silányítani. Különösen ajánlom mindenkinek, hogy elolvassa, ki csak
hozzá férhet, sőt kérem mindazokat, kiket csekélységem csak némely
részben is érdekel, hogy elolvassák. Az ott buzgólkodó két atyafi
hajdani iskolatársam, kik már akkor kalapálták a kadenciákat, mikor én
még azt sem tudtam, mi a költészet: bocskorszíj-e vagy martyr-korona? –
És ők azóta folyvást ütik a verseket és ezeknek özönével elárasztják a
szerkesztőket rendre; de a szerkesztők oly impertinens embertelenek,
hogy őket mindeddig nem mutatták be a közönségnek. És ez aztán vexa! és
dühbe hozza az embert, valamintségesen dühbe hozta az én fenntisztelt
iskolatársaimat s nem csoda, hogy dühökben éppen belém kaptak, én belém,
kire ők hajdanában csak olyan formán néztek le, mint néz le a nagy, nagy
ökör a lábainál szaladó kicsiny kis pacsirtára. Hazám tiszta keblű,
=legszebb erényű= ifjai, fogadjátok hódolatom =tömjénét=.»
Petőfi e soraiból kettő bizonyos: először, hogy tanulótársát vagy éppen
társait hitte lappangani amaz álnév alatt; másodszor, hogy a kompakt
betűkkel szedetett _szebb erényű_ szóval Szeberényire célzott. Az
évszám, a tanulótárs, a szójáték, a barátság fölbomlása, minden arra
mutat, hogy Szeberényi volt ama bírálat szerzője vagy legalább fő
benne.[21] Teljességgel nem dícsérem Petőfinek meglehet elmés, de
semmiesetre sem derekas feleletét. Először az anonymitas lebbengetése
nem lovagias, másodszor rosszul esik az embernek a rajta elömlő
affektáció. Tudjuk, Petőfi még Selmecen írt már verset s így nem
őszintén mondja, hogy akkor ő még azt sem tudta, mi a költészet:
bocskorszíj-e vagy martyr-korona. Tudjuk, éppen Szeberényi volt az, ki
Selmecen első versét kitüntette s így affektál, midőn lenézést hány
szemére hajdani barátjának. Aztán másfelől Szeberényi később
legbizalmasb barátja lett, kihez így ír 1842-ben: «Írod, hogy közöljük
egymással elmeszüleményeinket. Én ezt a legnagyobb készséggel,
szívességgel és örömmel teszem. Arra is kérlek, hogy küldj bírálatot
verseimre (ha tán arra méltók), de oly elbizott semmiesetre nem vagyok,
hogy munkádat bírálni fognám. Ismerem e dologban gyöngeségemet». Még más
helyet is idézhetnék Petőfi leveleiből, azonban ebből is elég világos,
hogy Petőfinek bármely nagy sérelem után is nem volt joga meghamisítani
a multat. De mire nem képes egy ifjú költő kritikusa ellenében, legyen
az bár igazságos, vagy igazságtalan, mélyreható vagy felületes, ha
kellemetlent hall tőle. A genie e gyöngeség alól még nem menti föl az
embert, sőt a középszerűség sokszor még türelmesb. Mindhiába, akár
tűrik, akár nem, a szabad véleményt sohasem nyomhatni el s mindenki
jogában lesz mindig: vizsgálódni, ítélni s okos és nem okos dolgokat
mondani. A Petőfi ellen írt gyarló kritikák éppen oly keveset
bizonyítanak a kritika, mint a rossz költemények a költészet ellen.
Azonban nem volt-e Petőfi haragjának valami oly oka is, mely mentségére
szolgál és Szeberényit terheli? Valóban volt. Azonban nem
csodálkozhatni, hogy Szeberényi sok részben balul ítélte meg Petőfit.
Hiszen ma is vannak elég nagy tekintélyű írók, kik Petőfi lírájáról,
mint a magyar klasszikai költészet megrontójáról beszélnek s Toldy,
Vörösmarty után, csak epigonokat lát költészetünkben. Az is természetes
volt, hogy Szeberényi Petőfinek oly esztétikátlanságokat, sőt
ocsmányságokat vet szemére, melyek a szenvedély vagy humor jellemző és
jól talált kifejezései s csak az a hibájuk, hogy nem abból az iskolából
valók, midőn nagyon bámult esztétikai kifejezések voltak az ilyenek is:
«Az ösztönzaj csak élvre lobbadoz» vagy «Hajnali kellemű fény hinti
mosolygva sugárát, melyre az ifjú remény rakja le fellegi várát». Hogyne
botránkoznék meg hát Szeberényi Petőfinek még ily sorain is: «Elpártolt
barát _veszett ebként_ ki szívem _megmarád_, vagy Tiéd vagyok, tiéd
hazám, e szív, e lélek, _kit szeretnék, ha tégedet nem szeretnélek_».
Mindez természetes, sőt azt tartom természetlennek, hogy Szeberényi, s
ez bírálata legjobb része, kezdte sejteni a népnemzeti elem fontosságát,
sőt ez oldalról méltányolja is Petőfit, noha csak átalánosságban, mert
részletezése éppen ellenkezőt bizonyít. Egyébiránt az egész bírálat nem
mélyreható, leghelyesb benne egy pár nyelvhiba megrovása s a méltánylat
és megrovás egész végeredménye az, hogy Petőfi csak ügyes kezdő. De nem
ez, amivel Petőfi nem helyeselhető kifakadását menteni akarom. Van ott
egy pár oly sor, melyeket Szeberényinek nem volt joga mondani mint
kritikusnak, annál kevésbbé mint barátnak s amelyek könnyen
felingerelhették a különben is ingerlékeny ifjú költőt. A dolognak egy
kis históriája van. A pápai iskolai képzőtársulat 1845-ben egy
zsebkönyvet adott ki, Tavasz cím alatt, tagjai dolgozataiból. Kiadták
Petőfinek diákkori két versét, tudtán kívül. Petőfi gúnyosan köszönte
meg nekik, hogy első kísérleteit oly nagyra becsülik. Ezt szemére veti
Szeberényi s idézi a Tavaszban megjelent versei egyikét, az Ideál címűt,
bebizonyítni törekedvén, hogy ez van olyan, sőt formai tekintetben jobb,
Petőfinek a maga által kiadott verseinél. Elég gyönge vers biz az, a
Kunoss iskolájából, Petőfinek joga volt mind ki nem adni, mind tudtán
kívüli megjelenéseért bosszankodni. Szeberényi így végzi bírálatának ide
vonatkozó részét: «Ha jól vagyok értesítve, akkor Petőfi Sándor úr most
is tagja a pápai képző-társaságnak s így csupán tagtársaik munkáit
közlötték a kiadók, sőt ha Petőfi úr _végezni akarta volna iskoláit_,
még most sem írna ám mást, mint iskolai gyakorlatokat.»
Szeberényi úr legjobban tudta, hogy Petőfi miért hagyta el a selmeci
iskolát, miért a pápait, sőt a jelen munkácskájában maga menti őt a
korhelység és kicsapongások vádja ellen. Miért vetette hát szemére, hogy
nem végzett, hogy megszökött, s talán korhely és kicsapott diák? Miért
sejtetett a Petőfi körülményeivel ismeretlen olvasó előtt többet, mint
amennyi a dologban volt? Ez nemcsak egy hű baráthoz nem illett, de egy
távol ismerőshöz sem. Azonban vajjon mint kritikusnak volt-e joga erre?
Bizonyára nem én vagyok az, ki a kritika jogait csonkítani óhajtom. Ott
van Jósika Miklós és Szász Károly s utánuk egy egész had, kik az illem
örve alatt rabláncokat akarnának verni a kritikára. Hiú fáradalom. A
kritika egy-egy lovagját semmivé tehetik, de a kritika örök jogait
sohasem. Jól mondta Erdélyi: «A kritikusok végrendelete meg van írva:
Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor.» Valóban a kritikának több
joga van, mint amennyit nálunk némely nagytekintélyű írók elismerni
méltóztatnak. A kritikus sokat, mindent elmondhat, mit a bírálata alatti
könyv fekete vagy fehér soraiból a dedukció, indukció vagy analógia
útján kiokoskodhatni. Elmondhatja például egy csoport nyegle előfizetési
felszólításra vagy hírlapi fogásra, hogy emez írók egész a házaló
szatócs fortélyos kérkedéseig aljasítják le tollukat; elmondhatja, hogy
eme költő a népnek hogyan hízeleg s ez újabbkori Mæcenástól hogyan
koldul egy pár kegyes pillantást vagy tölt erszényt; elmondhatja, hogy
eme regényíró a képmutató erkölcsösség mázával vonja be célzatai
erkölcstelenségét; elmondhatja, ha szükséges s alapot tud reá találni,
hogy eme történetíró szántszándékkal hamisítja meg az adatokat, eme
kritikusból a rosszakarat szól s eme politikai író egészen mást beszél,
mint amit akar. Sőt arra is joga van a kritikusnak, ha az író
egyszersmind valamely másnemű és bírálat alá eső közpálya embere, hogy
ezzel is kapcsolatba hozza kritikáját s így a könyv fehér és fekete
sorain túl is terjeszkedjék. De miért csinált példákat felhoznom?
Olvassátok az irodalmak történelmét Aristarchustól Planche Gusztávig,
Cicerótól Széchenyi Istvánig s meg fogtok győződni, hogy nem a
legdrasztikusabb példákat hoztam föl. Azonban e hatalomnak, mely már
azért sem lehet zsarnoki, mert mindenki gyakorolhatja s mindig csak az
igazság és szellem szolgálatában válik hatalommá, nem szabad az író
magánviszonyaihoz férközni s ennyiben tisztelni tartozik személyét. A
kritikus nem tehet semminemű célzatot, megrovást, még a legigazabbat
sem, ha az csak az író magánviszonyai és személyisége ismeretében leli
alapját. A kritikus e jogot csak az író halálával nyeri meg. Szeberényi
átlépte e korlátot, megsértette a törvényt, mert hiszen 1845-ben Petőfi
még élt.
S most is mennyivel jobban teszi vala, ha könyvecskéjében az egész ügyet
bevallja s _talán-_ és _netalán_-os felsóhajtása helyett így szól:
Bocsáss meg, oh üdvözültnek szelleme, hogy megsértettelek, hogy oly
sértésre ingereltelek, mely már azért sem illett hozzád, mert
természeted elleni affektációval vegyült.