Akiket a népköltészet érdekel, alkalmasint emlékezni fognak ama két
ó-székely balladára, amelyek egyikét Nagy Lajos közlé a Kolozsvári
Közlönyben, a másikat pedig én a Budapesti Szemlében. Amazt Erdélyi egy
egész cikkre méltatta, emettől a magam részéről szintén nem sajnáltam a
szót. Mindkettő nem mindennapi figyelmet keltett és méltán, mert mind
esztétikai, mind másnemű tekintetekből olyanok, hogy népköltészetünk
legritkább jelenségei közé tartoznak. Valami olynemű zamat érzik rajtok,
minő a Percy-féle ó-angol balladákon, miért bátran reájok illeszthetni
az ó-székely ballada tisztes címét.
Sokszor gondoltam, ha én legalább vagy harminc ilyet összegyüjthetnék.
Bizonyára gazdagítanám irodalmunkat annyi, ha nem több, jó balladával,
mint amennyit műköltészetünk fel bír mutatni. De hiába minden
fáradságom, ha ugyan fáradságnak lehet nevezni olynemű kutatást,
amelyhez idő és eszközök egyaránt hiányzanak. Az óhajtott és remélt
harminc számot még háromig sem vihettem föl. Azonban egyszer-másszor
csak cseppen valami. Íme két új ó-székely balladát van szerencsém
bemutatni, nem ugyan a magam, hanem, ami egyébiránt tökéletesen mindegy,
a _Kriza János_ székely népköltési gyüjteményéből. De mielőtt ezt
tenném, nem lesz fölösleges egy pár szót szólanom magáról a
gyüjteményről.
Kriza még 1840 körül kezdette meg a székely népdalok és mesék gyüjtését,
tehát oly időben, midőn ilyesmivel nálunk tüzetesen senki sem
foglalkozott. Egy pár év mulva, 1843-ban, aláírási ívet is bocsátott ki
«Vadrózsák» címe alatt megjelenendő gyüjteményére. Kevés részvét
mutatkozott, a terv dugába dűlt. Midőn 1846-ban a Kisfaludy-Társaság
megindítá gyüjteményét, Kriza újra hozzálátott a gyüjtéshez, remélve az
ügy iránt fölébredt érdekeltségben. Azonban részint a közbejött
forradalom, részint hivatalos foglalatosságai megakadályozták
gyüjteménye rendezésében és közrebocsátásában. Ezelőtt három évvel, gróf
Mikó Imre felszólítására, újonnan, harmadszor is neki kezdett a
gyüjtésnek. A gróf maga is nagyban elősegítette a vállalatot, mert feles
számú népmesét és táncszót gyüjtetett számára s egyszersmind nagylelkűen
elvállalta a kiadás költségét. A gyüjtemény első kötete, mely mintegy
30–35 nyomott ívet tesz, e folyó évi március elején már sajtó alá ment s
az ősz folytán alkalmasint meg fog jelenni. Az első kötetet egy második
fogja követni, mely leginkább népmeséket tartalmaz. Nagyrészt ismerem e
gyüjteményt s oly gazdagnak és sokoldalúnak találom, hogy egy pár
pontban a Kisfaludy-Társaság által kiadott Erdélyi-féle gyüjteményt is
felülmúlja. Kriza szélesebb körben gyüjtött, mint eddigi gyüjtőink; nem
elégedett meg a balladák, dalok, mondák és népmesék gyüjtésével, hanem
egyébre is kiterjesztette figyelmét. A táncszók, találós mesék,
népsajátságok, minők a szólásmódok, szokások, ünnepélyek, babonák,
család-, hely- és állatnevek, nevezetes részét teszik gyüjteményének. E
mellett a székely tájszólásra is nagy figyelmet fordított, mit annál
könnyebben tehetett, mert maga is székely. A gyüjteményben minden
székely tájszólás szerint lesz közölve, egész a legapróbb változatokig,
a vidékek szerint, mit aztán a könyv végén jegyzetek s egy kis tájszótár
fognak megmagyarázni. Így e gyüjtemény nyelvészeink figyelmét is méltán
igényelheti.
Engem esztétikai szempontból a gyüjtemény néhány balladája és népmeséje
lepett meg leginkább. Magyar népmesét úgy elbeszélve, mint ahogy itt van
egy pár, még se nem olvastam, se nem hallottam. A balladák közt szintén
van egy pár, «Kádár Kata», «Budai Ilona» címűek, melyek alkalmasint a
legjobb magyar népballadák. Egy hosszabb, száz soros, «Kőmíves Kelemen»
című költői beszéllyel is találkozunk, mely népköltészetünkben a maga
nemében egyetlen. Szóval e régies maradványok tanuságot fognak tenni a
mellett, hogy népköltészetünk az epikai nemben is gazdag volt s kivált a
világtól rejtettebb vidékeinken még most is találhat némi maradványokra
a fáradhatlan kutató. Szívesen közölném itt mind e kitűnő balladákat, de
a gyüjteményt legbecsesb gyöngyeitől nem lehetett megfosztanom. Amiket
közlök, szintén kitűnők. Ím, itt következik az egyik, az udvarhelyszéki
tájszólás szerint:
_Bátori Boldizsár._
Asztalnál ül vala, gyönge Judit asszon,
Lábánál röngette szép arany böcsőjit:
«Beli fijam beli! szép futkosó fijam!
Mett[26] neköd nem apád Bátori Bódizsár;
Im az a te apád erdéji kapitány,
A ki atta neköd szép arany böcsőjit,
Annak négy szarvába négy arany pereczöt,
Osztán a fejedre bozsonyi[27] süvegöt.»
Hát ajtón hâgassa[28] Bátori Bódizsár
«Mėg[29] ne tagadd asszon mostan beszédödöt!
«Bizon nem tagadom, lelköm jámbor uram,
Lėányokat szidom, a rosz lėányokat,
Virágomnak szépit nyílatlan leszötték,
Bokretába kötték, legenyeknek tötték.»
«Megtagadád asszon mostan beszédödöt;
Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszon feleségöm!»
«Minnyát[30] nyitok, minnyát, lelköm, jámbor uram,
Hadd huzzam lábomba karmazsin csidmámot,
Hadd vessem nyakamba vont arany szoknyámot.»
De nem győzé várni, berugá az ajtót:
«Készű’j asszon, készű’j hónap álló dé’re
A rózsa-piacra, a fővövő hejre.»
«Hol vagy édös szógám, legkedvesebb postám,
Készitsd elé neköm, hat lovam, hintómat.»
Ők êkészülének, el is indulának,
El is indulának, oda is jutának.
«Várj kicsit, várj kicsit, te feteke[31] hóhér!
Mett a halottnak is hármat harangoznak,
Lám árva fejemnek ėgyet sem konditnak.
Azomban érközik erdéji kapitány,
Eccör megforditsa, keccör megcsókôja
Keccör megforditsa, százszor megcsókôja:
«Enyim vagy, nem másé, te asszonyi állat!
E balladán mindjárt szembeötlik a strófaszerkezet és rím hiánya. Hanem
ez nem valami nagy ritkaság. A Királyfi, Oláh Gerő, Szép Ilon, Molnár
Anna és Barcsai egy vagy más részben mind ilyenek s éppen azért
legrégibb népballadáink, mert eléggé be van bizonyítva, hogy
költészetünk eredetileg csak a ritmus báját ismerte s minden afféle,
mint rím és mérték, csak esetlegesek lehettek. Ezt elég hát csak röviden
megjegyeznünk. Sokkal nevezetesebb jelenség az, hogy e ballada nem oly
körben játszik, mint többi népballadáink, melyeknek színhelye csak a
kunyhók és puszták, mint Fehér László, Csomor Danyi stb. címűeknek, vagy
pedig a mesék világa, mint a Királyfi és Szép Ilon. Itt várurakról,
lovagokról van szó, kikről eddig ismert népballadáink mélyen hallgatnak.
Bátori Boldizsár ugyan nem a történelmi Báthori, de mégis várúr, ki le
akarja nyakaztatni nejét s hatlovas hintón viteti a fővevő helyre, az
erdélyi kapitány szintén nem Zsigmond fejedelem, de alkalmasint erdélyi
vajda vagy fővezér, ki elég hatalmas kedvesét megszabadítani. Íme,
egyetlen népballadánk, mely a lovagkorból maradt fenn. Ott a sötét és
kegyetlen várúr, ki élet és halál felett rendelkezik, ott a szenvedő nő,
ki titkon szeret, ott a kalandor lovag, aki a helyett, hogy amint az
apródok és trubadurok szoktak, elvérezzék a férj kardja alatt,
győzedelmeskedik felette. Ez utóbbi körülmény figyelemreméltó. A
népköltészet egy pár nagyon erős indok nélkül nem szokta pártját fogni a
hűtlen nőknek és csábítóknak, mint ahogy az újabbkori regény- és
vígjátékköltőknél divatos. A népköltészet, a szofizmák és
társadalom-ellenes elméletek helyett a hagyományos morált követi, s
kivált a férj és nő közötti viszony előtte a legszentebbek egyike.
Hogyan lehet hát megegyeztetni balladánk alapeszméjét és költői
igazságszolgáltatását a népköltészet e jellemvonásával? A magyarázat nem
éppen a legbajosb, bárminő eseteket vegyünk is föl. Először is, lehet e
ballada csak töredék, bár némi önálló töredéke egy nagyobb költeménynek.
Akkor az egész költeményt kellene ismernünk, hogy e tekintetben
határozottan ítélhessünk. A mese egész szövedéke s mindenekfelett a
bevégzés, bizonyosan minden kétségünket eloszlatná. De ha mint egészet
vesszük is, úgy amint van, úgy sem igen akadhatunk föl. E ballada
alkalmasint, mint a legtöbb népballada, valóságos történet alapján
keletkezett. Akik számára készült, jól ismerhették Bátorit és Judit
asszonyt, tudták például, hogy Bátori rabolta nejét, vagy a szülők nagy
erőszakkal adták hozzája. Éppen azért a népköltő nem tartotta
szükségesnek mindezt megemlíteni, megelégedett azzal, hogy az ily
házasságot számba nem véve, a szeretők pártjára álljon s oly férjet
rajzoljon, kihez ne fordulhasson a hallgatónak semminemű részvéte. S
valóban így is van. Bátori csak egy hallgatózó, kegyetlen, sőt gyáva
férj és semmi egyéb. A megcsalt szerelem vagy sértett becsületnek
egyetlen hangja sem lebben el ajkáról. Mintha kapna az alkalmon, hogy
feleségét lenyakaztathassa s még vívni sem kíván becsületéért, midőn
nejének kedvese megjelen. Mit a költemény róla elhallgat, sokkal inkább
ellene szól, mint amit elmond.
A másik költemény ím ez, szintén tájszólás szerint:
_Julia szép leány._
(A Fejér-Nyikó-mellékiről.)
Julia szép lėány ėgykoron kimöne[32]
Búzavirág szödni a búzamezőbe,
Búzavirág szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magát ott mulatni.
Föl is fő’tekinte a magoss egekbe,
Egy szép gyalog ösveny hát ott jődögel le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot s a hódat szarva között hozván;
A fényös csillagot a homlokán hozta;
Két szép arany perec, aj! a két szarvába,
Aj! a két ódalán két szép égő gyertya;
Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta.
Szóval mongya neköm fodor fejér bárány:
Mėg ne ijeggy töllem Julia szép lėány!
Mett most esött héja szüzek seröginek,
Ha eljőnél velem, én oda vinnélek
A mėnnyei karba, a szönt szüzek közi,
Hogy bételnék veled azok kegyös rendi;
A mėnnyei kócsot adnám a kezedbe;
E’ső[33] kakasszókor jőnék nözésödre[34]
Másod kakasszókor tégöd mėgkérnélek,
Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek.
Az anyjához fordul Julia szép lėány,
Szóval mongya neki: anyám, édös anyám!
Én is csak kimönék búzavirág szödni,
Búzavirág szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magamot mulatni:
Föl is fő’tekinték a magoss egekbe,
Ėgy szép gyalog ösveny hát ott jődögél le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot és hódat szarva között hozván;
A fényös csillagot a homlokán hozta;
Két szép arany perec, aj! a két szarvába,
Aj! a két ódalán két szép égő gyertya:
Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta,
Szóval mongya neköm fodor fejér bárány:
Mėg ne ijeggy töllem Julia szép lėány!
Mett most esött héja szüzek seröginek:
Ha elmönnék vélle, hogy oda vinnének
A mėnnyei karba, a szönt szüzek közi,
Hogy bételnék velem azok kegyes rendi;
A mėnnyei kócsot a kezembe aggya,
E’ső kakasszókor jőnek látásomra,
Másod kakasszókor ingömöt mėgkérnek,
Harmad kakasszókor ingömöt[35] elvisznek.
Sirass anyám, sirass, éltömbe hadd hajjam,
Hadd hajjam éltömbe, hogy siratsz hótomba.
Lėányom, lėányom! virágos kertömbe
E’ső raj méhömnek gyönge lépecskéje,
Gyönge lépecskének sárguló viassza,
Sárog[36] viasszának fődön futó füstye,
Fődön futó füstye s mennybe ható langja!
A mėnnyei harang húzatlan szólalék.
A mėnnyei ajtó nyitatlan mėgnyilék.
Jaj! az én lėányom oda bévezeték.
Ilynemű költeményt sem találunk eddigi gyüjteményeinkben. A vallásos
hang s némi miszticizmus nem ismeretlen ugyan a magyar nép lírájában,
sőt népköltészetünk régibb termékeiben a hazafiság is majd mindig a
vallással összeolvadva jelent meg, de még eddig egyetlen verses népi
legendát sem ismerünk, sem oly verses mondát vagy éppen balladát, mely
az isteni hatalomnak az emberi dolgokba való beleelegyedését tárgyalná,
vagy a keresztyén és nemzeti hagyományokat olvasztaná össze egy költői
cselekvénybe. Íme fontossága e balladának. Benne a keresztyén hagyomány
nemzeti szellemben van felfogva. A beteg leány látomása, melyben
Krisztus menyasszonyának jegyeztetik el, eszmében éppen oly keresztyén,
mint amilyen népi és magyar az előadásban és kiszínezésben. Szintén
ilyen az anya fájdalma is haldokló leánya felett, melyben a keresztyén
rezignáció oly szépen olvad össze a népi gyöngédséggel. Nagybecsű
költemény ez s éppen oly becsületére válik a magyar nép szívének, mint
alkotó fantáziájának.
Ami egyébiránt mindkét költemény alkatát és más szépségeit illeti,
legyen szabad kiindulásom pontjául Toldy Ferencnek és Kazinczy Gábornak
egy a népköltészetre vonatkozó állítását fölvennem. Ők Gaal meséi
harmadik kötetéhez, mint kiadók, egy előszót írtak, melyben a többek
közt így szólnak:[37] «Azt is látjuk e mesékből, mily mesteri kézzel
tudta Gaal a nép igénytelen s egy és más részben tökéletlen
összeállításaiból – mert a népi elbeszélők hol feledve holmit, hol
toldva, majd egy előzmény, majd következmények hiányzanak nálok s így a
kompozíció ritkán mutatja azon épséget és kerekdedséget, mely után a
műköltészet öntudatosan törekszik – mint tudott, mondjuk, elhagyás,
kiegészítés által oly kerek egészeket összeállítani, melyek aztán a
művészi eszme követelményeinek is megfelelnek. A művészi átdolgozó
főfeladása, hogy a feltalálás, melyhez gyakran folyamodnia kell, a
népmesészet szellemében történjék, az előadásban nézetünk szerint éppen
azon szabadsága, sőt kötelessége van, mellyel más tárgyak kezelésében
bír. Nem a népnek dolgozván, hanem költői míveltséggel bíró olvasónak,
tárgyainak érdekét mindazon eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül
a mesének végre is csak etnológiai becse van. S így vajmi rosszul fogná
fel például Homér hirdetett «népköltőségét» az, ki úgy gondolkodnék,
hogy midőn a görög összes népmondáit éneklé, kompozícióban és előadásban
az alnép álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Műköltő ő is, és
népies csak amennyiben eszme és tárgy a néptől vétetett: előadása a
herosokat, nem a földmívelőt és rabszolgát tartotta szem előtt. Ezek
legyenek itt érintve azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve
nyernők meg a Gaal valóban költői s a népmesei naiv felfogástól el nem
távozó kidolgozásait, bár valahára a Majláthéit is, melyek Kazinczy
Ferenc kezétől több, mint harminc év óta készen hevernek kéziratban, de
azért is, hogy szünnénk meg a népies költőnek, ki mindig műköltő, mint
Kisfaludy K. és Czuczor «Népdalaik és népmondáikban», Vörösmarty a
«Tündérvölgyben» stb. jogait a népköltőére szállítani le s oly irodalmi
faj felállítására törekedni, mely éppen a valódi népköltészetnek nemcsak
szépségeit, mik a naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a
nép szellemi fejletlenségéből származnak, tehát alkotási hiányait,
nyerseségeit, ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit
szentesíteni törekszik s így költészetünket versben és prózában,
elsülyesztéssel fenyegeti.»
Nem hiba, sőt érdem, hogy a kiadó urak az előszóban is, úgy mellesleg,
egy kis leckét tartanak az újabb költőknek és kritikusoknak. Azonban
baj, hogy a mi céljokra tartozott, sőt kötelességük lett volna, arra
nézve egy kissé zavarban hagyják az olvasót. Nem tudja az ember kivenni,
hogy a nép tökéletlen alkotásaiból, mikép állított össze Gaal kerek
egészeket. Amit kihagyott, oda nem tartozók, más mesék részei voltak-e s
így kritikailag járt el, vagy csak tisztán esztétikai szempontból indult
ki, pusztán ízlését követte, mi nem igen lett volna szabad. A
kiegészítést valamely mese különböző variansaiból eszközlötte-e, vagy
saját fantáziájából, mi lehet költői érdem, de sehogy sem gyüjtői.
Minderre nem ad felvilágosítást a harmadik kötet ez előszava s ennyiben
meglehetős ellenkezésben áll az első kötet előszavával, hol a többek
közt ezt olvassuk: «Gaal összes gyüjtései nyolcvan mesét tartalmaznak,
részint általa megfigyelve és leírva, részint magyar közvitézektől
tollba mondva, vagy magok által számára leírva, úgy, mint azt otthon a
nép körében hallották s magok is elbeszélni szokták».[38] A második
kötet előszavában megint: «A mi kiadásunkat az is jellemzi, hogy azokat
(t. i. a meséket) nem csak a tartalomra nézve illetetlenül egészen, úgy,
mint egy s más nép embere által közöltettek, adjuk, de híven tartva meg
a kifejezés egyes sajátságait is».[39]
A kettő közül melyik már az igaz és helyes? Illetetlenül hagyni-e a
népmesét, mint ahogy a nép szokta beszélni, vagy bizonyos, nagyon tágan
értelmezhető kiegészítés és elhagyás által oly kerek egészet állítani
össze, mely az úgynevezett művészi eszme követelményének is megfeleljen?
Gyüjtő és kritikus volt-e Gaal, vagy művészi feldolgozó s így költő, ki
tárgyának érdekét mindazokkal az eszközökkel emelte, melyek nélkül a
kiadók szerint a mesének végre is csak etnológiai becse van? Miért
beszélnek a kiadók kétfélekép, miért dícsérik Gaalt egyszer így, másszor
úgy? Az ember elvégre is kénytelen az utolsó nyilatkozatban nyugodni
meg, ha nem is éppen Gaalt, de legalább a kiadókat illetőleg. A harmadik
kötet nyilatkozata nemcsak utolsó s így érettebb megfontolás eredménye,
hanem terjedelmesb, indokoltabb s így némileg az elmélet tekintélyével
lép föl. Azonban mindezt bővebben vizsgálni nem célom. Azt is szó nélkül
hagyom, vajjon Homér műköltészetét sokan és nagy tekintélyek hirdetik-e
úgy, hogy csak tárgyat és eszmét vett a néptől s egyebet semmit. Azt sem
veszem rossz néven költészetünk úgynevezett aranykorának kritikai
bajnokaitól, hogy Kisfaludy K., Czuczor és Vörösmarty mellé a «stb.»
helyett miért nem illesztették oda legalább a Petőfi nevét. Szintén azt
sem vizsgálom, vajjon azok az újabb költők Petőfin kezdve napjainkig,
kik a jól-rosszul, de úgynevezett népies csoportozatot alkotják, minden
kivétel nélkül elsülyesztéssel fenyegetik-e költészetünket s köztök
egyetlen valamire való költőcske sincs? Csak arról akarok szólani, mi
tisztán célomra tartozik. Toldy és Kazinczy oly véleményben vannak, hogy
a népköltészet egész szépsége csak a naiv felfogásban áll, valami kerek
egészet, valami művészit alkotni képtelen, nyers és üres. Fennebb
megengedik ugyan, hogy nagy ritkán a népköltészetben is találhatni
egy-egy ép kompoziciót, de később mintegy megsokalva, visszaveszik ezt
is, sőt a népmesére nézve egyenesen kimondják, hogy művészi feldolgozás
nélkül csak etnológiai becse van. Mindez összevéve körülbelül annyit
tesz, hogy a műköltészet poézis, a népköltészet nem poézis, legfeljebb
csak a poézis anyaga, mint a történelem, a közélet, melyek szintén
nyujtanak nemcsak tárgyat, de egyszersmind költői mozzanatokat is. Ily
állítás nagyon megpróbálja az ember béketűrését, én pedig, legalább az
irodalomban, nem tartozom a béketűrők közé, sőt éppen nagy barátja
vagyok a viszálykodásoknak.
A mű- és népköltészet csak egymás mellé rendelt fogalmak, a költészet
alárendelt fogalmai. Nagy különbséget köztük még magában az sem tesz,
hogy egyik a szellem úgynevezett öntudatlan, a másik pedig öntudatos
nyilatkozványa. A legnagyobb műköltő teremtésében is nyilatkozik némi
öntudatlanság, vagy ha jobban tetszik, önkéntesség s bajos állítani,
hogy a nép ismeretlen költői a szó teljes értelmében öntudatlanok lettek
volna. Nem hiszem, hogy Shakespeare oly öntudatosan írta volna drámáit,
mint ahogy kritikusai felboncolják, nem hiszem, hogy a népmeseköltők meg
ne tudták volna különböztetni a jól bonyolított mesét a rossztól s már
az a körülmény, hogy egyik a másikén változtatott, toldott hozzá,
hagyott ki belőle, némi öntudatosságot bizonyít. Erre ugyan azt
mondhatni, hogy ez csak ösztön s tapintat, tehát éppen az öntudatlanság.
Jól van, de az ösztön és tapintat mindig bizonyos homályos érzések és
eszmék eredménye s vajjon a műköltő nem követi-e olykor, sőt talán
legtöbbször csak ösztönét s tapintatát, melyeket sok esetben semmi sem
pótolhat. Mindemellett sem állítom, hogy több vagy kevesebb
öntudatlanság ne volna a népköltészet egyik jellemvonása szemben a
műköltészettel, csak nem helyezek reá nagy súlyt. A főkülönbség köztök
az, hogy a népköltészet máskép származik, mint a műköltészet s a
származásánál fogva meglehetős szorosan meghatározott köre és stílja
van, melyekben mintegy megállapodik s melyektől még a legnagyobb
hanyatlás korszakában sem igen tér el, amíg a műköltészet szintén
származási körülményeinél fogva, szakadatlanul és nagyban hullámzik,
minden kört és stílt felölel, magát a népköltészetét is. E különbségek
részletezése legjobban megmagyarázza a kérdést.
A népköltészet terem, ismeretlen szerzők teremtik, maga az egész nép.
Legvirágzóbb korszaka akkor van, midőn mindenki még nép s inkább csak a
rang és tehetség különböztetik meg az embereket, nem egyszersmind a
míveltség is. A királynak ugyanazon hite, előítélete van, ami a
koldusnak, a vezér eszmeköre nem más, ha nem is éppen a hadakozásra, de
egyebekre nézve, mint a közvitézé. A társadalmi viszonyok egyszerűek, a
fantázia despotizmusa határtalan, történelem, vallás, filozófia, a tudás
és tapasztalat minden ága a költészetbe van olvadva. Vándordalnokok
támadnak, néhol egy egész testület, mint a nép költészetének ápolói és
mívelői. Ezek is olyanok, mint maga a nép, legfeljebb csak abban
különböznek tőle, hogy nem szántanak, vetnek, nem rendes harcosok, de
néha még abban sem. Mindnyájan hallottunk valamit a rapszódról, skaldról
és bardról. Hagyományaink emlegetik a hegedősöket és regeseket s tudjuk,
mily kedvencei voltak a népnek. E vándor dalnokok némi tekintetben
hasonlítanak mostani cigányainkhoz, kik minden tudományos zeneismeret
nélkül tartják fenn és mívelik a néptől vett nemzeti dallamainkat.
Sohasem nagyobb a költészet hatása, mint e korban, mi igen természetes.
A teljes hit erejét, a korlátlan fantázia szárnyalását nem gyöngítheti a
kérlelhetetlen analizis, minden eszme, tény, ismeret költői alakban
jelen meg, a nyelv szegény a tudósnak, vagy filozófusnak, de a költőre
nézve véghetetlen gazdag, nem szabatos, de oly erőteljes és plasztikai,
mint később soha. Sehol az elmékben általánosítás, absztrakció,
mindenütt konkrét közvetlenség. A naiv korszakból lassanként emelkedik
ki a nép s ekkor is inkább csak egyesek és osztályok, mint az egész. Az
emelkedésnek különböző lépcsői lehetnek, e lépcsők valamelyikénél,
kivált midőn írni kezdenek a nép bölcsei és dalnokai, kezdődik már
némileg a műköltészet. Azonban a műköltészet kezdete nem egyéb, mint a
népköltészet folytatása, szerencsés körülmények közt tetőpontra emelve
egy pár nagy tehetségű vándordalnok, egy pár hatalmas genius által, kik
úgyszólva befejezik a nép valamely nagyobb művét, melyen századok
dolgoztak. Ez a Homérok, ez a valódi nemzeti eposz kora, természetesen,
a körülmények különböző változatai szerint, néhol teljes erőben
kifejlődve, másutt a fejlődés bizonyos fokán maradva, néhol külső vagy
belső körülmények miatt megzavarva, elcsenevészve, vagy mint nálunk,
feledségbe temetve. E korszak termékeit néha el akarják vitatni a
népköltészettől. Annyi igaz, hogy lehetlen oly határvonalt húzni, mely
minden nép költészetére illjék. Például a görög aránylag míveltebb volt,
midőn az Iliász jelen alakját nyerte, mint a német a Nibelungenlied
keletkeztekor; az Iliász a nép- és műköltészet csodás vegyülete, bár
amaz túlnyomóbb benne, amíg a Nibelungenliedben csekély vagy éppen semmi
nyoma a műköltészetnek. Az is bizonyos, hogy a nemzeti eposz
kifejlésének e végső stádiuma a nemzeti szellem bizonyos emelkedési
fokán történik, azonban e fokot a műveltség és műköltészet korának
tartani nagy tévedés. A műköltészet némi nyomai még nem elegendők arra,
hogy Homért oly műköltőnek oktrojáljuk, mint aminők Virgil, Tasso,
Zrínyi, még akkor sem, ha ezek a műköltészet úgynevezett naiv eposza
felé hajolnának is.
E korszakon túl a nép- és műköltészet mindinkább elválnak egymástól.
Amint a míveltség terjed, a népköltészet azon arányban sűlyedez. A
míveltség nagyobb válaszfalat von az emberek közé, mint bárminemű rang
és hatalom. Az eszmekör és gondolkodásmód változtával, változik a
költészet is. A míveltséget majd mindig idegen és míveltebb nemzetekkel
való érintkezés eszközli s ritka az a nemzet, mely amit mástól
kölcsönzött, tüstént vérébe vegye át. A műköltészet csakhamar idegen
példányok után indul s a legtöbbször úgy jelenik meg, mint a míveltség,
sőt a nemzeti műköltészet kifejlődésének egyik föltétele. A műköltők
többé nem vándordalnokok, nem a nép előtt szavalják, éneklik
költeményeiket, hanem szobatudósok, kik könyveket írnak. A közönség
többé nem naiv hallgatóság, hanem tanult, reflektáló fők választott
népe. A műköltők és míveltek büszkeségöket helyezik abban, hogy semmiben
se hasonlítsanak a néphez. S valóban az már lehetlen is. Azonban a
lenézett, együgyű nép híven őrzi a századok hagyományait, még mind
azokat a mondákat, dalokat énekli, amelyeket apáitól hallott, átadja
maradékainak, sőt folyvást újakat is alkot. De a hanyatlás nyomait már
észrevehetni. A régiek romlanak, az újabbak csak a régiek ismétlései, a
legjobb esetben új dolgok régi alakba öntve. Valami nagyobb mű nem igen
áll elő, legfeljebb csak egy-egy dal, egy-egy ballada az, melyben még a
régi erő nyilatkozik. A népköltészet mélyen érzi, hogy a nép két felé
szakadt, míveltek- és míveletlenekre, hogy tehetségesb fiai egy jó
részét mindennap veszti, de leginkább azt, hogy az előre haladó,
felvilágosodott kor mindinkább romlására törekszik. Amíg a népköltészet
így hanyatlik, a műköltészet mind emelkedőben vagy legalább nagy
mozgalomban. Egy-egy nagy költő ugyan jó darab időre megszabja folyamát,
de egy mederben sokáig soha sem maradhat. Törekvésre törekvés, irányra
irány, túlságra túlság következik. Azonban valahányszor megúnja az
idegen nemzetek utánzását, vagy igen mesterkéltté válik, vagy a
filozófia hektikájában fulladoz, koronként le-lehajlik megújhodást,
felfrissülést keresni a népköltészet ifjító forrásánál. Hogy többet ne
említsek, Goethe a népköltészet hatása alatt teremtette meg a német dalt
és balladát, Burns az ó-skót népköltészet karján lépett föl, végkép
megbuktatta a francia iskolát, csak azóta van ismét szó angol líráról,
sőt Walter Scott, Moore, Byron az ő vállain emelkedtek, mert az ilynemű
mozgalom, bárminek nevezzék is el, nem a népköltészet utánzása, bár
abból indul ki, hanem a fantázia győzelme a reflexió, a nemzeti szellemé
az idegen iskolák felett és többé-kevésbbé visszatérés a természethez a
túlhajtott vagy ferde elmélet és gyakorlat tömkelegéből. Vajjon ami
másutt koronként jótékonyan hatott, nálunk veszéllyel fenyeget-e? Vajjon
egy három évtized óta fejlődő iránynak erősb lüktetése sülyedés-e?
Vajjon egy csoport középszerű költőnek bűneiért el kell-e ítélnünk a
jobb költőket is? Vajjon bizonyos árnyoldalakért pálcát kell-e törnünk
az egész irány felett? Csodálatos, hogy Toldy és Kazinczy Gábor urak,
kik oly jól ismerik a külföldi irodalmak történelmét, a mi költészetünk
úgynevezett népies mozgalmát valami hallatlan, egészen különálló ténynek
látszanak tekinteni. És Toldy úr mennyire megváltozott húsz év alatt! Ő
a Kisfaludy-Társaság 1843-ik nagygyűlésén így szólott: «Nem fájlalom a
nyelvünktől idegen s rátolt görög mérték és szkémák mellőztetését,
költészetünk e legszebb virágai az iskolai neveltetésű férfiúk
tanulószobáikból a nemzet szabad ege alá ki nem hathattak, a tömeghez
beutat nem nyerhettek, de fájlalom, hogy még eddig a nyelvünkben, mint
minden nyelvben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük, nem
szabályoztuk verseinket minnyelvünkhöz s lelki halló érzékünkhöz illőbb
lejtéssel nem kezdtük alkotni». Íme, Toldy kívánata teljesült. A
közelebbi húsz év költői vagy legalább egy pár költője egyszersmind
nemzeti ritmusunk bajnokai, nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is.
Ha egyebet nem, ennyit legalább megadhatni nekik, megadhatja kivált
Toldi, ki egykor annyira óhajtotta a nyelvünkben meglevő saját ritmust,
hogy e tekintetben még költészetünk úgynevezett aranykora költőinek is
mert szemrehányást tenni. De menjünk tovább.
A nép- és műköltészet származási körülményeiből könnyen megérthetni a
jellemző különbségeket is. A népköltészet nem ismer költői egyéniséget.
Mintha minden műve egyetlen költőtől származnék, most lelkesültebb, majd
kevésbbé lelkesült, még erőteljes vagy már hanyatló, de ugyanegy
költőtől. Valóban itt a nép maga szól s csak olyat, mi az egésznek
lelkéből forrott ki. A hagyomány és közérzés háttérbe szorít mindennemű
kiválón alanyi és egyéni felfogást. Tárgya nem előre kigondolt, hanem
megtörtént, átélt, mely századokon át észrevétlen képződik, alakul
költőivé. Nem arra törekszik, hogy másokra hasson, hanem, hogy
kibeszélje emlékeit, fájdalmát, örömét. Ezért se nem ismeri, se nem
keresi a hatás eszközeit s legtöbbször a valódisággal legnagyobb
egyszerűséget párosít. Távol van tőle minden mesterséges ékítmény,
hosszan kivitt hasonlat, gondos színezés, hatásra számított fordulat.
Minden idegen tárgyat és formát eltol magától vagy amit valaha átvett,
annyira megváltoztatta, átidomította, hogy egészen vérévé vált.
Felfogásában naiv, előítéletes, babonás, előadásában plasztikai,
jellemző s tele idiotizmussal. Az elbeszélő nemben nyugalom,
célratörekvés s némi töredékesség jellemzik, a lírában pedig merész
szökdelés s inkább belső, mint külső kerekdedség s mindenek fölött az
énekelhetőség. Megvannak hagyományos formái, melyeket sohasem vet el.
Tárgyban és formában konzervatív s csak annyiban újít, amennyiben a
régin részben változtat vagy újat ékel be a régibe. Innen minden
népköltészetben a tömérdek varians, innen különböző tárgyú
költeményekben ugyanazon kezdő és bevégző sorok s másnemű ismétlések.
Folyvást egy körben mozog a mythos, hőskor és falusi élet körében,
folyvást ugyanazon eszményei, meggyőződései és előítéletei vannak.
Egyszerű primitív viszonyokat tárgyal és sohasem komplikált, de annál
erősb szenvedélyeket. Nem illemes, de szemérmes, nem finom, de gyöngéd,
nem választékos, de annál természetesb. Sohasem akar semmit
bebizonyítni, de azért mindig megvan alapeszméje. A fantázia és érzés
leánya, kit nem vénít a reflexió. A költészet négy nemei közül csak
kettőt mível: az epikait és lírait, a drámai- és didaktikainak rendesen
inkább csak elemei vannak meg benne. Az eposz s mi ezzel rokon, mint
ballada, népmese, a felé hajlik legnagyobb előszeretettel. E téren nem
versenyezhet vele a műköltészet. Az eposz, a monda neki történelem,
melyben hiszen, mint valami igazban s e hit elősegíti lelkesülését. A
népmesét, legalább részben, már nem hiszi, némi iróniával áll vele
szemközt, miből aztán humora fejlődik. Lírája tulajdonkép tánc és zene.
Együtt születnek, sokszor elébb a tánc és dallam, mint hozzá a vers. E
legszubjektivebb nemben is a nép szubjektivitása nyilatkozik s nem az
egyéneké. Amit más néptől vesz át, szintén nem egy-egy kiváló egyéniség
műve. Események szivárogtatják át, idő és benyomások készítik elő, az
egész dolgozza föl. Szóval a népköltészet sokban hasonlít a nyelvhez,
melyet szintén az összes nép, szintén míveletlen korszak állít elő, de
azért az emberi szellemnek egyik legbámulatosb, legfönségesb műve.
A műköltészetben a költői egyéniségek nyomulnak előtérbe. Nem annyira az
egyesek vannak a tömeg hatása alatt, mint inkább az egyesek uralkodnak a
tömegen. Különböző irányok és iskolák alakulnak. Minden osztálynak
megvan a maga kedvenc költője, minden költőnek a maga kedvenc eszméje,
tárgyai. A hagyomány nem szent, a közérzést néha maga a költő is
bátorkodik teremteni. A jelesb műköltőket is jellemzi ugyan az, hogy
együtt éreznek nemzetökkel, a hagyományokból dolgoznak s többé-kevésbbé
osztoznak még nemzetük előítéleteiben is. Azonban egyéniségök mégsem
enyészik el, csak összeolvadni törekszenek nemzetökkel, egészen nem
olvadnak belé s a legtöbbször éppen annyit adnak magukból, mint vesznek
a közszellemből. Goethe és Schiller például a legélesebben fejezik ki a
német szellemet, mégis mily különbség van köztök, mindenik megtartja
egyénisége sajátságait s mindenik csak részben fejezi ki nemzetét. Néha
az is megtörténik, hogy a műköltő megelőzi korát, későre lesz népszerű,
aztán ismét feledségbe sülyed s egy új korszaknak kell életre
ébreszteni, mi a népköltészetben mind lehetlen. Példa reá Shakespeare és
Milton. S a műköltészet e szakadatlan változását nemcsak tisztán
politikai változások idézik elő, nagy szerepet játszik benne a reflexió,
a tudomány is. A filozófia, történelem, nyelvészet, idegen irodalmak
tanulmányai sokképpen hatnak reá s folyásának új-új utat szabnak. Nincs
európai műköltészet, mely a klasszikai irodalmak jármát ne viselte
volna, aztán az angol éppen úgy meghódolt a francia műköltészetnek, mint
a francia az olasznak s a német majd mindeniknek. Dantén éppen úgy
megérezhetni a középkor teológiáját és filozófiáját, mint Voltaireon a
XVIII. század enciklopédistáit, Schilleren Kantot, az újabbakon Hegelt.
A német romantikának a középkori művészet és irodalom iránti érdek adott
életet, éppen mint a franciának azok a történelmi és irodalmi
tanulmányok, melyek a XVIII. század hatását igyekeztek ellensúlyozni. A
műköltészet majd minden idegen eszmét és formát fölvesz, sok ugyan,
kivált a formák közül nem válhatik vérévé, de azért míveli, sőt a
keresztyén polgárisodás és míveltség szolidaritásánál fogva sokban
hasonlít egymáshoz majd mindenik európai nemzet költészete. Ily
érintkezési pontok megvannak ugyan az egymással nem igen közlekedő
nemzetek népköltészetében is, de ez az emberi szellem őstermészete
ugyanazonságából foly, míg amott a míveltség és irodalmi tanulmányok
eredménye.
A műköltészet tárgyban és formában forradalmi, mindig újra és
eredetiségre törekszik. Tárgya nem annyira megtörtént, mint kigondolt,
nem annyira átélt, mint képzelt. A kitűnőbb műköltők ugyan szintén arról
szoktak költeni, mit átéltek, de sohasem annyira, mint a nép s még e
sajátságuk is csak egyéniségöket tolja előtérbe, holott a
népköltészetben az egész nép áll előttünk. A műköltő mindig arra
törekszik, hogy megindítson, nevettessen, hasson. Ezért keresi a hatás
eszközeit, ezért a műkölteményekben annyi mesterséges ékítmény,
bonyodalom, fordulat, egész az ízléstelenségig. Még a legnagyobb műköltő
sem találja meg e tekintetben mindig a helyes utat. A keresztyén korszak
legnagyobb költőjében, Shakespeareban is feltűnik az élc túlságos
hajhászata, mellyel annyira hatni kívánt hallgatóira. A műköltő
felfogásába továbbá mindig belevegyül a reflexió, éppen mint olvasóinál.
A fantáziának mindig szenvedni kell valamit – néha sokat – az értelem
szkepticizmusa miatt. Előadása szabatos, választékos, de egyszersmind
nem oly erőteljes és plasztikai. Illedelmesb, mint szemérmes, bölcsebb,
mint erkölcsös. Sokszor akar valamit bebizonyítani, néha művének
kompoziciója egy egész szillogizmus s alakjai absztrakt eszmék. Olykor
éppen erőt vesz rajta a tanítási düh s vannak korszakok, midőn egyedüli
eszménye a tanköltészet. Változatosságra távolról sem lehet
összehasonlítani a népköltészetet a műköltészettel. A műköltészet minden
stílt és genret felölel. Éppen úgy fülünkbe csengenek a népköltészet
utánzott hangjai, melyek eredetijét dajkánktól hallottuk, mint a
klasszikai világ eszméi és érzései, melyeket tudományos míveltség nélkül
nem élvezhetni. Megtalálhatni itt a nagy és kis költők különböző
csoportozataiban az emberi kedély és jellem mindennemű nyilatkozatát a
legegyénibb részletekig, találhatni itt mindent, de mindent s olykor
csak magát a költészetet nem. A műköltészet a költészet minden nemét
míveli, sőt új fajokat is teremt. Legkevesebb szerencséje van az
eposzhoz, mely leginkább csak akkor sikerül neki, ha a népköltészet
nyomain jár. A drámában már szerencsésb, sőt e nemet magas fejlődési
fokra szokta emelni, ha a hagyományok földjén verhet gyökeret s
népszellemből szív éltető erőt, mint ahogy a görög drámaíróknál és
Shakespearenál történt. Lírája többé-kevésbbé megválik a zenétől. Inkább
az olvasó, mint az énekes számára költ. Az ódában, elégiában sokszor
felülmulja a népköltészetet, a dalban ritkábban vagy csak úgy, ha a
népköltészettől tanul. Goethe, Burns, Petőfi a népköltészettől tanultak
sokat, ezért nemzetök legjelesb dalköltői. E téren Goethe éppen úgy
felülmulja Schillert, mint Burns Byront, mint Petőfi minden magyar
költőt. A balladára nézve ugyanez áll. A regény, tanköltemény, szatira
és humor majdnem kizárólagosan a műköltészet termékei. E fajok csak
míveltebb korszakokban állhatnak elő, a míveltség éppen úgy éltető
levegőjök, mint bizonyos romlottság, legalább annyi, mennyit a kifejlett
állami vagy társadalmi élet okvetlen magával hoz. De kiválón jellemzi e
mellett a mű- és népköltészetet az a körülmény, hogy a műköltészetnek
több megújhodási korszakai lehetnek, aranykorát kétszer is megérheti, a
népköltészet csak egyszer virágzik s többé sohsem.
A nép- és műköltészet e jellemvonásait, bár futólag s elég hiányosan,
nem azért igyekeztem vázolni, hogy a népköltészet elsőségét kimutassam a
műköltészet felett. Akkor éppen oly nemű, habár nem is oly nagy hibába
estem volna, mint Toldy és Kazinczy Gábor urak. Igaz, a népköltészet
virágzó kora költőibb s a fantázia nagyobbszerű műveire alkalmasb
korszak, mint a műköltészeté s Macaulaynek sok igaza van, midőn azt
mondja, hogy a művelődés haladtával a költészet csaknem szükségeskép
hanyatlik, amely arányban többet tud és gondolkodik az ember, annál
kevesebbet tekinti az egyént, inkább az osztályokat s ennélfogva jobb
elméletet s rosszabb költeményeket ír. Azonban a népköltészet virágzó
korszakába is benyúlik már a műköltészet s bizonyos pontig elősegíti
emelkedését, továbbá a műveltebb korszakokban szintén állanak elő nagy
költők, kik a mult és jelen benyomásai alatt, egyaránt merítve a
népköltészet hagyományaiból s koruk eszméiből, oly műveket állítnak elő,
melyek versenyeznek a népköltészet legnagyobbszerű teremtményeivel is,
végre a költészet forrása, ha apad is korszakonként, sohasem apad ki
egészen s mindig marad néhány tiszta csepp az emberiség enyhületére.
Mind a nép-, mind a műköltészet kényszerű és felséges nyilatkozványa az
emberi szellemnek s egyik sem menekülhet a másik hatása alól. Boldog az
a nemzet, mely mindkét nemben nagy műveket állíthatott elő; rendesen
amely nemzetnek gazdag népköltészete van, műköltészete is az. Boldog az
a korszak, midőn szerencsés körülmények közt a nép- és műköltészet
testvériesen érintkeznek s egyik a másikból csak azt olvasztja magába,
ami szép és nagy. Az esztétikusnak nem az a tiszte, hogy egyiket a másik
rovására dicsérje, hanem hogy méltányolja mindenikben ami méltányolni
való s tanulja mindenikből, mit tanulnia lehet. Különben is mindeniknek
megvan a maga fény- és árnyoldala. A népköltészet termékei nagyon ki
vannak téve az elveszés és csonkítás veszélyeinek; a műköltemények,
kivált a nyomtatás feltalálása óta, nem igen veszhetnek el, pedig soknak
vesztét éppen nem bánná az ember. A népköltemények hiányait a
szájról-szájra adás sokszor elenyészteti, hézagait pótolja, az
elmosódott részeket kidomborítja, kerekké görgeti; a műköltemények úgy
maradnak, ahogy írójuk írta, örökre, minden hibáikkal együtt. A
népköltészet csak a fejlődés bizonyos fokáig kíséri az emberiséget; a
műköltészet mindvégig hű dajkája. A népköltészet köre szűk, de abban
aztán erős is; a műköltészeté tág, de sok nem tisztán költői, sőt
ellenséges elem is vegyül bele, melyek gyöngítik a fantázia
szárnyalását. A népköltészet nem szabályos, sőt néha féktelenebb, mint
óhajtanók; a műköltészet igen is szabályos, sokszor ferde szabályok
rabja. A népköltészet technikája primitív, de magába rejti a nemzeti
ritmus bűbájos hangjait; a műköltészet néha a nemzeti ritmust idegennel
nyomja el s ha ezt nem teszi is, sőt kiművelve a tökély magas fokára
emeli, nyelve, szókötése ritkán versenyezhet a népköltészet
költőiségével. A népköltészet a romlás, sülyedés korszakában könnyen
válik póriassá, trágárrá, nyerssé, üressé, míg a műköltészet hanyatlását
leginkább az jellemzi, hogy túlfinom, mesterkélt, tudós vagy éppen
erkölcstelen. Bajos meghatározni, melyik nagyobb baj, de annyi bizonyos,
hogy a rossz népköltemények magukban a néptöltészetet éppen oly kevéssé
jellemzik, mint a rossz műköltemények a műköltészetet.
Toldy és Kazinczy G. mégis, úgy látszik, csak a romlott vagy rossz
népkölteményeket vették tekintetbe, midőn a népköltészetről ítéltek, de
ugyanakkor egyszersmind a legsikerültebb műkölteményeket tartották szem
előtt. Lehet-e máskép? Avagy a Nibelungenlied csakugyan nyers mű volna,
az angol és skót balladák üresek, a Cid spanyol románc-ciklus műbecs
nélküli s Homér csak azért maradhat meg trónján, mert műköltővé lehet
oktrojálni? Tehát a népmesének csak úgy van becse, ha elrontjuk vagy
felcifrázzuk, mint Majláth, avagy ha népietlen vagy rossz magyarsággal
adjuk elő, mint Gaal? Így Addison bizonyára elsülyesztéssel fenyegette
versben és prózában az angol irodalmat, midőn Spectatorjében az angol
népballadákat a műköltészet remekeivel merte összehasonlítani s a
«Vadászat Chevyben» című ballada némely részét éppen annyira becsülte,
mint az Aeneis ezzel párhuzamos helyeit. Goethenek nem volt ízlése,
midőn a népköltészetből mert tanulni. A Grimm-testvérek tévednek, ha
mint műegészeket is becsülni tudják a német nép egyszerű meséit. Toldy
és Kazinczy G. nagy megvetéssel szólnak a nép nyelvi és verselési
tökéletlenségeiről is. De, kérdem, a Magyar Akadémia nyelvtana nyelvünk
tökéletes elmélete-e? Műprózánk elérte-e a tökély magas fokát, csak a
tiszta magyarságban is? Bizonyára népdalainkból és népmeséinkből
nyelvészeink és stilisztáink sok tökéletlenségét lehet megigazítani.
Bizonyára a nép «szellemi fejletlensége» korszakában alakult nyelvünknek
bámulatos egy rendszere van, ha mindjárt a szellemi fejlettség napjaiban
élő nyelvészeink még nem is bírták kikutatni minden titkát. Nem védem a
verselési tökéletlenséget, sem a nép-, sem a műköltészetben, de
népköltészetünk verselési tökéletlensége mégis olynemű, hogy
népzenénkkel együtt a legfőbb tekintély a nemzeti ritmus kérdésében s ha
Toldy figyelmet fordít reá, nem követi el azt a hibát
költészet-történelmében, (II. kötet 100–101 lap), hogy Amade magyar
szkémáit olasz melódiáknak tartsa.
De mindez hagyján. Toldy és Kazinczy G. kivált a kompoziciót tagadják
meg a népkölteményektől. Egyszer bevallják ugyan, hogy ezt a népi
elbeszélők ügyetlensége rontja meg, de később már egészen csak a nép
szellemi fejletlenségéből származtatnak mindent. Vajjon a műköltészetben
nincs-e hiányos kompozició? A műköltemény csak azért, mert műköltemény,
már jó kompozició-e? S a szellem fejlettsége, mely a műköltőnél ritkán
hiányzik, szükségesb-e a jó kompozicióra nézve, mint az erős fantázia,
melyet a műveltség nem adhat? Igaz, a népköltemények gyakran csonkítva
vagy zavartan szállanak a késő nemzedékre, azt sem tagadhatni, hogy a
népköltészet sok s tán legjobb termékeit feledségbe temeti az idő árja s
így ítéletünket, okoskodásunkat nem támogathatja annyi példa, mint a
műköltészetben, de amik fennmaradnak is, elég világosan bizonyítják,
hogy éppen az invenció és kompozició a népköltészet egyik erős oldala. S
ez igen természetes. A népköltészet virágzó korszakákan a fantáziát nem
gyöngítheti a reflexió, mint a műveltség idejében. A nép emléke meg nem
tarthat olyasmit, ami nem kelt érdeket, nem köti le a figyelmet, szóval
nem kerekedik ki szerves egésszé. Nem fogadja el, nem adja tovább s e
kritikája sokkal döntőbb, mint a műköltészeté. Vagy ha az invenció és
kompozició nagy hiányai mellett is elfogad valamit a tárgy nagyszerűsége
iránti érdekből, minden egyes dalnok, minden nemzedék ráteszi kezét,
javít rajta, alakítja, símítja, mint a patak hulláma a kavicsot. A
műköltő szegény invencióval, gyönge kompozicióval is nagy hatást tehet.
A költői egyéniség eredetisége, a lírai hangulatok varázsa, a reflexiók
mélysége, az ékesszólás vagy humor ereje sokat eltakar és feledtet a
művelt közönségnél. Példa reá Byron. A népre ilyesminek kevés hatása
van. A mese leleményes szövevénye, a kompozició kereksége, a szereplő
egyének kidomborodó alakjai leginkább azok, miken kapni szokott s amik
legmélyebben nyomulnak emlékébe. Sőt e tekintetben a műköltészet is a
népköltészetre támaszkodik. A görög mondavilág invenciói- s néha kész
kompozicióiból táplálkozott az egész európai úgynevezett klasszicizmus.
Az epikusok egészen Homérra támaszkodtak, akik pedig más úton indultak,
mint Dante és Milton, a keresztyén hagyományokhoz kellett folyamodniok.
Ariosto a középkori monda- és mesevilágból merített, Shakespeare gyakran
leszállott a népmondák- és balladákhoz s örömest átvette a kész mesét. A
népköltészet hány hőse, mondája, meséje jelenik meg koronként a
műköltészet terén s a történelmi évkönyvekben is nem azok az események
legalkalmasbak-e a kompozicióra, vagy éppen kész kompoziciók, melyek
mint mondatöredékek vegyültek oda?
Nincs itt helye taglalnom az európai népköltészet nevezetesb műveit a
kompoziciót illetőleg. Csak a mi népköltészetünknél maradok, csak az
ó-székely balladákra szorítkozom. Népköltészetünk valóban szegény s csak
a lírában és népmesékben lehet valamennyire gazdagnak mondani. De vajjon
műköltészetünk gazdag-e? Hiszen itt is csak a lírában vagyunk gazdagok s
a költészet más két nemében, hol a kompocizió erejétől függ legtöbb, sőt
minden, szegénységünk szembetűnő. A régibb költészetben egyedül Zrinyi
műve érdemli meg a valódi kompozició nevét. De ha mélyebben vizsgáljuk e
kitűnő művet, érezni fogjuk, hogy Zrinyi invenciója és kompoziciója egy
jó részét Tasso és Virgil közegén át Homér és a görög nép «szellemi
fejletlenségéből» merítette. S ezt nem megróváskép mondom, sőt bámulom
Zrinyit, hogy mindemellett mégis eredeti tudott maradni. A klasszikai,
francia és német iskoláink költői nem voltak képesek valami életrevaló
kompoziciót előállítani. Költészetünk úgynevezett aranykorszakában, a
drámai nemben, csak Bánk bánt tudjuk felmutatni, melyet éppen az
aranykor költői és kritikusai mellőztek mindvégig, pedig maig is, minden
fogyatkozásai mellett, egyetlen erősb drámai kompoziciónk. E korszak
legnagyobb képviselője Vörösmarty. Senki sem tiszteli nálam jobban
Vörösmartyt. Ő vetette meg költészetünk nemzetibb alapját, ő proklamálta
a fantázia szabadságát, ő alakította át művészivé a magyar költői
nyelvet az erő és sajátság sértése nélkül, az ő gazdag tehetsége
árasztott legtöbb fényt és meleget költészetünkre egy egész
század-negyedig. Azonban a legnagyobb rokonszenv és tisztelet mellett is
bajos drámáiban és eposzaiban erős kompoziciót találni. Drámái e
tekintetben szóba se jöhetnek. Eposzaiban ritkán sikerül az egész, csak
a részlet. Másnemű szépség van bennök, mint a kompozicióé. «Zalán
futásában» tulajdonkép kompozició sincs. «Eger» című művében az Ómár és
Ida jeleneteiből, egy epizódból áll a kompozició egész gazdagsága. Csak
a «Két szomszédvár»-ban van valódi kompozició, bár nem az erősbek közül
való. Tudom, hogy apróbb elbeszélő műveiben, balladái közt vannak
sikerült kompoziciók is, kivált azokban, melyeknél a népköltészet is
nyujtott némi támogatást, mint «Szép Ilonka», «Szilágyi és Hajmási»
címűekben. Különben nem azt akarom vitatni, hogy műköltészetünkben
nincsenek sikerült kompoziciók, hanem azt, hogy Toldy és Kazinczy G.
által annyira lenézett népköltészetünkben is csak megakad ilyesmi.
Népmeséink, tisztán a kompozicióra nézve, bátran versenyezhetnek,
novelláink legjelesbjeivel, melyeknek Achilles-sarka rendesen a
kompozició. Fehér Anna népballadánk, bár verselése silány, erősb
kompozició Arany Ágnes asszonyánál. Sem Kisfaludy Károly, sem Garay nem
írtak oly sikerült balladákat, mint «Barcsai» és «Molnár Anna» és Kriza
gyüjteményének 5–6 balladáját, melyekből egy párt mutatványkép
közlöttem, szembe merem állítni költészetünk legsikerültebb balladáival
s éppen a kompozicióra nézve.
Sajnálom, hogy nem közölhettem Kriza gyüjteményének minden balladáját,
mert fényes bizonyságot tettek volna népköltészetünk alkotó erejéről. De
elmondom egy párnak tartalmát. A prózai vázlatból is látszani fog, hogy
a nép «szellemi fejletlensége» nem oly ellensége a költői kompoziciónak,
mint ahogy Toldy és Kazinczy G. hiszik.
A «Kádár Kata» című balladának tárgya oly régi, mint a szerelem és
rangkülönbség. Gyula Márton így szól anyjához:
Anyám, anyám édös anyám
Én êvöszöm Kádár Katát
Jobbágyunknak szép lėányát.
Az anya nem engedi. «Vedd el, – úgymond, – nagy uraknak szép leányát.» A
fiúnak csak Kádár Kata kell. Anyja kitagadja, a fiú bujdosni indul.
Kádár Kata egy keszkenőt ad neki emlékül.
Mikor e szénibe[40] vörösre változik
Akkor életöm is tudd mėg, mėgvátozik.
Gyula Márton bujdosik hegyeken, völgyeken, egyszer változást lát a
keszkenőn. Kocsisára kiált, hogy hajtson sebesebben:
A főd az istené, a ló az eböké,
Fordûjunk, mett vörös szén már a keszkenyő,
Kádár Katának is immán rég vége lőtt.
A falu végén a pásztorral találkozik s kérdi tőle, hogy mi ujság a
faluban. A pásztor azt mondja, hogy neked rossz, mert anyád megfogatta
Kádár Katát s feneketlen tóba vettette. A fiú odaigéri a pásztornak
hintóját, pénzét, csak mutassa meg neki azt a tót, hova kedvesét
bevetették.
El is mönének ők a tónak széjire,
Kádár Kata lelköm, szój ėgyet, itt vagy-e?
A lyánka megszólal s kedvese utána rohan a hullámok közé. Anyja
búvárokért küld, megkapják mindkettőt egymást átölelve. Mind a kettőt
eltemetik, egyiket oltár elébe, másikat oltár háta megé, a kettőből kinő
két kápolna-virág, melyek az oltár tetején összekapcsolódnak.
Az anyjok oda mönt, le is szakasztotta
A kápôna-virág hėzza így szólala:
Átkozott légy, átkozott légy,
Édös anyám Gyulainé!
Éltömbe rosz vótál,
Most is mėggyikôtál.
Íme, nem kerek kompozició-e ez? Nem kerekebb-e, mint Vörösmarty
«Rabló»-ja, vagy «Salamon»-ja? Mily kényszerűen teszi egymást
boldogtalanná e három személy s mintegy ötvenkét sorban mily sebesen s a
főmozzanatok mily erős kidomborításával foly le e kis tragédia! Semmi
fölösleges díszítmény, semmi lírai ömlengés. Az egyszerű elbeszélés
gyorsan halad s minden fordulóponton a szenvedély egy-egy igaz és erős
nyilatkozata. A kitagadás, az emlékbe adott keszkenő babonája a
cselekvénynek mind megannyi szála, melyek összeolvasztva rejtik magukban
az indokot és bonyodalmat s mélyen hatnak fantáziánkra. S a szenvedély
démonizmusa, mely az ifjút a hullámok közé ragadja mily költőileg van a
tóban megszólaló leánnyal kifejezve. Aztán, midőn az anya, mintegy
megbánva tettét, kifogatja s egymás mellé temetteti őket s oda megy
vigaszul, emlékül virágot szakítni sírjokról, mily rémítőn kell
megrendülnie bűne öntudatában! Boldoggá akarta tenni fiát és megölte,
enyhülni akar sírjánál, virágot szakít emlékül s az emlék egy átokká
válik, mely sohasem némulhat el. Kell-e erősb és költőibb
igazságszolgáltatás? A szeretők sírján növő fát vagy virágot hányszor
használják a műköltők, nálunk is csak Petőfi kétszer használja, de míg
nála is csak költői díszítmény, némi közhelyféle, itt a kompozició
lényeges része, úgyszólva befejezése a cselekvénynek.
A «Budai Ilona» című ballada egy anyát rajzol. Ellenség üt a falura,
talán éppen a tatárok. Az anya összeszedi kincseit, fölkapja két kis
gyermekét és szalad az erdőnek. Úgy tetszik neki, mintha üldözők
közelednének, zaj, lódobogás hallszik a távolból. Jobban szalad, de a
nagy teher miatt lábai már alig bírják. «Gyermeket ingyen ad az Isten,
de pénzt nem, azt szerezni kell» – kiált fel s leteszi egyik gyermekét a
fa alá s tovább szalad. Ismét hallja a zajt és a lódobogást, ismét
jobban kezd szaladni, de a nagy teher miatt már roskadoz. «Gyermeket
ingyen ad az Isten, de pénzt nem, azt szerezni kell» – kiáltja újra,
másik gyermekét is leteszi egy fa alá s megkönnyebbülve tovább szalad.
Végre kiér az erdőből egy tisztásra, a zaj, a lódobogás többé nem
üldözi. A félelemtől megzavart lélek eszmélni kezd. Egy bivaltehén jő
vele szembe, mely egyik fáradt borját szarva közé vette, a másikat pedig
maga után rijja. Az anyából egész erejében tör ki az önvád. A bivaltehén
megjelenése tulajdonkép nem egyéb, mint a fölébredt önvád erős
kifejezése. Íme, az oktalan állat jobban szereti gyermekeit, mint ő!
Visszamegy, rohan s a’ tájt, hol elhagyta egyik gyermekét, megáll, nevén
szólítja, magához híja, de csak azt hallja visszhangzani a sűrűből: «Nem
vagy anyám, ha szerettél volna, el nem hagytál volna». A másik helyt is
ugyanazt hallja, tulajdonkép csak kétségbeesésében, félőrültségében
képzeli hallani. Tépdesi haját s önmagát megátkozó jajveszékeléssel
végződik be a ballada.
Hát nem műegész-e ez? Az invenció benne nem eredetibb-e, mint Arany
«Árva fiú»-jában, s kompoziciója nem éppen oly erős-e, mint amannak
Aranynál? A sírból gyermekéért feljövő szülő, a síron túl is éber szülői
szeretet, a népköltészetnek sokszor használt gondolata. Itt e
tekintetben semmi olyan, mit, legalább én, valahol olvastam volna.
Aranynál a kísértet megjelenése a sötétben megijedt gyermek kedélyének
nyilatkozata, aztán a mostohaanya is látja, mert a félelem a gyermektől
elragad reá is, mert bűnének öntudata szintén megeleveníti előtte a
kísértetet. Szóval a kísértet megjelenése nemcsak babona, hanem
lélektani alapra fektetett költői gondolat, éppen mint Shakespearenél,
hol Banquo árnya szintén a Macbeth lelki furdalásának szülötte. E
balladában sincs máskép: az elveszett gyermekek felkiáltása az anyai
lelkiismeret és kétségbeesés hangja. Vajjon Shakespearetől vagy Aranytól
tanulta-e ezt a nép vagy ők tanulták a néptől? A költészetben sokat,
igen sokat lehet tanulni a nép «szellemi fejletlenségéből».
Hadd térjek át ama két balladára, melyeket egész épségökben szóról-szóra
lehetett közölnöm.
A «Bátori Boldizsár» című balladát tekinthetni egésznek vagy töredéknek,
rosszalhatni költői igazságszolgáltatását vagy elfogadhatni az én
magyarázatomat, de azt lehetlen el nem ismerni, hogy a férjét gyűlölő és
kedvesében mélyen hívő Judit asszony mesterileg van rajzolva, hogy a
műnek minden sora, a cselekvény minden mozzanata oly egymásból foly, oly
szerves egészet alkot, minőket műballadáinkban ritkán találhatni. Judit
ott ül a bölcső mellett és rengeti gyermekét. A gyermek arcvonásaiban a
kedveséit látja és reá gondol. A szerelem és gyűlölet felindulásában
kiáltja:
Beli fijam, beli, szép futkosó fijam
Mett neköd nem apád Bátori Bódizsár.
Mi természetesb, mint hogy az anya ringatván gyermekét daloljon,
gyügyögjön neki, mi megfoghatóbb, mint hogy Judit asszony gyönyörködjék
gyermekében, e gyönyörbe férje iránti gyűlölete vegyüljön s elandalodása
közben mintegy önkénytelen kibeszélje titkát. Aztán ő nemcsak szereti
kedvesét, hanem büszke is reá.
Im az a te apád erdéji kapitány
A ki atta neköd szép arany böcsőjit.
Szerelmében a női hiúság is szerepel, az ő kedvese hős, egy ország
parancsnoka, gazdag, pazar és gyöngéd az övéi iránt. E bölcsődal a
kedves utáni forró vágy, a férj elleni gyűlölet, a gyermek iránti
gyöngédség olvadéka. Mindez nyolc sorban s mily művészien! Azzal, amit a
ballada elmond, fölkelti az olvasó lelkében azt is, amit elhallgat.