Lehetlen szó nélkül hagynom azon megjegyzéseket, melyeket e lapok
tisztelt szerkesztője «Megint a kritikáról» írt cikkeim másodikára tett.
Sajnálom, hogy tovább kell nyújtanom e már különben is elég hosszúra
nyúlt polémiát, de bizonyára okom van reá. A szerkesztő távol van ugyan
attól, hogy ferdítsen, sőt ellenkezőleg némely töredék gondolatomat
éppen kiegészítni törekszik, mindamellett egy pontban mégis panaszom van
ellene. Válaszában mindent elmond, ami szükséges, csak egyet mellőz,
kiindulásom pontját, úgy szólva a kérdés egyik leglényegesebb részét, mi
által cikkem s egész okoskodásom oly inaszakadtul tűnik föl, hogy
mellőzhetlen kötelességem némi felvilágosítás, némi cáfolat.
Mind Eszther szerzője, mind Szász Károly ellen írt cikkemben ugyanegy
dolgot követelek, oly lapot, melynek elve, színezete van. A két cikk
között csak az a különbség, hogy az elsőben a hazafias részvények útján
felállítandó elvtelen lap kivihetlenségét és haszontalanságát igyekeztem
megmutatni, a másikban pedig azt, hogy az elvek alkalmazása szintoly
erős pártokat szűl, mint maguk az elvek, hogy az úgynevezett árnyalatok
nagy és élesen küzdő pártok lehetnek, hogy mérték és alkalmazása mindig
elvkérdés a kritikai lapoknál s legfeljebb csak a csekély árnyalatok és
apró részletek nem ronthatják meg a lap egységét. Elismertem a lap
nézeteivel ellenkező cikkek kiadhatási szabadságát, azon föltételek
alatt, ha a szerkesztő gondoskodik arról, hogy lapjának iránya, elve,
szóval mindaz, minek képviselője akar lenni, sérelmet nem szenved. Az
ezt eszközlő módok közül különösebben megemlítettem a szerkesztői
jegyzeteket, tüzetes cáfolatot, a nyilt kérdésnek hagyást. Cikkemből
világosan kitűnik, hogy ez esetek csak mint kivételesek lebegtek szemeim
előtt s a hiba éppen ott rejlik, hogy a szerkesztő mellőzve kiindulásom
e pontját, amaz eseteket mindennapiaknak teszi föl s a kivételes
szabályt a mindennapi gyakorlat szempontjából ítéli meg. Ha fájóslábúnak
vagy éppen sántának mankót ajánlunk, vajjon a sántaságot, mint óhajtandó
állapotot tüntetjük-e föl, vajjon vádolhat-e minket valaki azzal, hogy a
gyűlöletes mankót elébb becsüljük az ép lábnál. A szerkesztő pedig
ilyesmit hány szememre, máskép nem érthetni e szavakat: «Így a
szerkesztő egy _örökös_ beavatkozó lesz a más beszédébe, egy oly
akadékos gáncsoló, ki vagy minden harmadik szóba belévág, vagy, miután
végighallgatta munkatársát, honorárium helyett azzal fizeti ki, hogy
neki fordul egy páncélos, paizsos cikkel s bebizonyítja, hogy társa
véleménye csak labda volt, melyet azért dobott fel, hogy lehessen –
ütni. Én, megvallom, így szerkesztett lapot még nem láttam s ha látnék,
sem volna örömömre.» Valóban én sem láttam, valóban nekem sem volna nagy
örömömre.
Azonban vizsgáljuk, miért nem láthatni ily lapot a külföldi irodalomban.
Ez átható világot fog vetni a kérdésre. Az angol irodalomban a kritikai
vagy részben kritikával foglalkozó lapok rendesen névtelen cikkeket
közölnek. Ott minden cikk a lap véleménye s ily nagy szolidaritás levén
a szerkesztő és dolgozótársai közt, természetesen nincs szükség ama
kivételes szabályra. A francia kritikusok már nagyrészt kiteszik nevöket
s így a szerkesztő már valamivel kevésbbé felelős a lapjában megjelent
cikkekért, de mégis a nevezetesebb folyóiratokban nagy összhangzás van
még a különböző rovatok írói közt is. Például a «Revue des deux
mondes»-ban az irodalmi, műtárlati és zenekritikák egymást segítik és
világosítják, sőt ha más kezekbe megy is át valamely rovat, rendesen nem
tér ki a hagyományos kerékvágásból. Hasonlót mondhatni a jelesebb német
folyóiratokról is. A Schmidt Julian lapja például oly határzott
színezetű, aminőt csak kívánni lehet. Mindamellett nem mondom, hogy
akármelyikben nem lehet találni egyenetlenségeket, sőt néha egynéhány
jelentékeny eltérést is, kivált némely jelesb tehetség iránti
hódolatból, kivált az idő hosszasb folyamában. Mindez nem az elv
ellenére történik, hanem az elv mellett sem kerülhető el, mert elvégre
is sohasem lehet az életet egészen beszorítni az absztrakció merev
formáiba, mert akármely rendszer is a legvégsőbb következményekig víve
ritkán áldásos. A fődolog tapintatosan venni gyakorlatba a rendszert, az
elvet s midőn módosítjuk is, folyvást szolgálatában állanunk. Azonban
egyrészt éppen ezért a jegyzetet, cáfolatot, nyilt kérdésnek hagyást
mind a francia, mind a német lapokban megtalálhatjuk, valahányszor csak
szükség van reájok. Nemrég a «Revue des deux mondes»-ban[9] láttam egy
jegyzetet, melyben a szerkesztőség tiltakozik dolgozótársa cikkének
egyik része ellen, fölemlítvén, hogy a szemle a fönnforgó kérdésben már
többször ellenkező nézetet nyilvánított, most sem akar lemondani róla,
mindamellett nincs ellenére, ha egynémely dolgozótársa máskép
gondolkozik. A «Die Grenzboten» néhány régibb számait forgatva, szintén
találtam egy hasonló tiltakozást, melyben a szerkesztő egyik
dolgozótársa által egész általánosságban becsmérelt francia kritikát
védeni igyekszik.[10] Ha kezeim közt volna néhány kötet francia és német
folyóirat, bizonyosan megakadna itt-ott egy pár ily jegyzet: E jeles
cikket, bár nem mindenben értünk egyet a szerzővel, érdekesnek láttuk
közleni; vagy: E tárgyra felhívjuk íróink figyelmét s örömest fogadunk
el idevonatkozó cikkeket. Mindez ritkán történik, mert nem igen van
szükség reá. A lapnak oly szerződött dolgozótársai vannak, kiket
ugyanazon szellem lelkesít. Aztán, amint elébbi cikkemben is megjegyzém,
a szerkesztés mindig néhány író nyilt, vagy hallgatólagos szövetsége,
mely határozott programm körül csoportosul. A szerkesztő, ha kedve volna
is reá, nem lehet örökös beavatkozó, ki ütleggel fizeti dolgozótársait.
Íme az ok, amiért nem láthat e lapok tisztelt szerkesztője oly felfogás
szerint szerkesztett lapot, aminőt nekem tulajdonít, de amely ellen
tiltakoznom kell. Szerencsétlenségem, hogy sokszor félreértenek. Az ok
bennem is rejlhetik, mert talán némely részletet nem színezek ki eléggé,
némelyet pedig kelletén túl is. Nem egyszer történt meg már rajtam, hogy
cikkeimben csak a toronyhegyeket látták, a közönség és bírálóim. Már
megszoktam. Azonban oly írótól, ki költészetben és kritikában társait
egy fővel haladja meg, az ember megvárná, hogy ha nem ferdít, ne is
mellőzzön, ne csak a toronyhegyet lássa, hanem vizsgálja magát az
épületet is, ha mindjárt nem sok néznivaló van is rajta.
Jól tudom, hogy a mi irodalmunkban nem mind lehetséges az, mi a külföldi
irodalmakban éppen nem ritkaság. Valóban nálunk felette bajos jó
szépirodalmi vagy tisztán kritikai lapot szerkeszteni. A szerkesztő és
dolgozótársai között nagyon csekély a szolidaritás. A költők, ha nem
szerkesztők, majd mindenik szépirodalmi lapba írnak. Ritkán támogatják
valamelyiket különösebben. Mindegy nekik Hölgyfutár vagy Családi Kör,
Nefelejts vagy Figyelő, Divatcsarnok vagy Nővilág. Nem szűkkeblűek,
sokat bírnak szeretni s irtóznak az úgynevezett pártoskodástól.
Mindennek aztán az a következménye, hogy sem az írók, sem a közönség nem
alakulhatnak határozott csoportozatokká, nem lehet valódi verseny s a
helyett, hogy két-három lap, szellemileg és anyagilag virágozzék,
tengődik öt-hat. Ami a kritikusokat illeti, sem elegen nincsenek, sem
körülményeink nem kedvezők fejlődésökre. Divatlapjaink ugyan nemcsak a
divat, hanem az irodalom és művészet közlönyeinek is nevezik magokat,
nem akarnak sem Bazarok, sem Irisek lenni, de minden irodalmi nagy
fennhéjázások mellett is, nem igen tájékozzák olvasóikat az irodalom és
művészet újabb mozgalmai közt. Azt hiszik, hogy ez csak a kritikai lapok
dolga, mintha bizony nem volna majd minden folyóirat és lap bizonyos
tekintetben kritikai, amennyiben, ha nem is tüzetesen, legalább
tájékozón, ha nem is részletesen, de mindenesetre általánosságban hozzá
tartozik szólni a körébe vágó eseményekhez. A Nemzeti Színháztól és a
hangversenyadóktól tiszteletjegyet követelnek, panaszkodnak, ha az írók
nem küldik be nekik megjelent műveiket, de rendesen csak a színházról
szoktak írni valamit, minden egyébről hallgatnak vagy legfeljebb egy pár
frázisban nyilatkoznak. Hetenkint egy pár hasábon sok jót és szépet el
lehetne mondani az irodalmi és művészi ügyekről. A folyóiratokat és
lapokat éppen az teszi kiválón érdekesekké, ha minden körükbe tartozó
mozgalomhoz hozzászólanak. Szépirodalmi lapjainknak a társaséleti,
művészeti és irodalmi rovatokra nagyobb súlyt kellene helyezni. Komoly
dolgokat kellemes modorban, kritikai tájékozást mintegy szellemdús
társalgásban: íme, az egész titok. Minderre nincs semmi gond,
szépirodalmi lapjainkból csaknem száműzve van mindennemű kritika s így
teljességgel nem képződhetnek nálunk ama könnyed és kellemes modorú,
inkább jellemző, mint boncoló, kritikusok, akik különösen a nőolvasókra
oly jótékony hatást gyakorolhatnának. A politikai lapok csak akkor
foglalkoznak az irodalommal, ha a politikai élet teljesen pang, ha
élénkülni kezd, ha ezrekkel szaporodik az előfizetők száma, túladnak
kritikusaikon, irodalmi szemleíróikon, talán azért, nehogy ezek is
nagyobb közönségnek írhassanak s több tiszteletdíjat követeljenek, mint
eddig. Egy-egy tudományos folyóirat, egy-egy ritkán felbukkanó kritikai
lap látja csak szívesen kritikusainkat. Ide menekül aztán mindegyik s
bár nagyon csekély számmal vannak, különböző irányuk miatt mégis nem
igen férhetnek meg együtt. Azonban itt sem lehet hosszas maradásuk. A
tudományos folyóirat hamar megbukik, a kritikai lap még hamarább, mert a
magyar nemzet a politikai és társadalmi téren nagy eréllyel küzd ugyan
nemzetisége mellett, de annak teljességgel nem érzi szükségét, hogy
legalább egy nagyobb közönségnek szánt tudományos folyóiratot, minő
például a Budapesti Szemle, mégis illő volna fenntartani, ha mindjárt
csak a becsület kedvéért is. Mindebből aztán igen természetesen igen sok
rossz foly: állandó kritikáról szó sem lehet, az alakulni kezdő kritikai
irányok nem fejthetik ki erejöket, a kritikusoknak nincs sem pályája,
sem kedve s éppen azért seholsem igen látunk kitartó munkásságot.
Ily körülmények közt valóban nehéz, sőt lehetlen oly szerkesztés, mely,
mint mondám, a külföldi irodalmakban éppen nem ritkaság. Tulajdonkép
nincsenek dolgozótársak s a cikkek bőségében sincs köszönet, mert annyi
különböző irányt bajos egy egésszé olvasztani. A szerkesztő, ha lapjának
színezetet akar adni, kénytelen ama rendszabályokhoz folyamodni,
melyeket e lapok tisztelt szerkesztője is foganatba vesz és többször,
mint amennyiszer akár kül-, akár belföldi példákban láthatni. Bizonyosan
nem örömest teszi, de tennie kell, két alkalmatlanság közt mindig jobb a
kevésbbé alkalmatlan. Nem _örökös_ beavatkozó ugyan, mert nincs szükség
reá, hiszen úgy lehetlen volna a szerkesztés, de mégis csak belévág
olykor a más szavába, egy-egy páncélos paizsos cikke is megakad néha s
némely dolgozótársát, a honorárium mellett nem ütleggel ugyan, de
egy-egy gyöngéd oldalbabökéssel csakugyan fizetgeti. S nekem éppen
ezért, meg másért is, nincs semmi szavam szerkesztési eljárása ellen,
sőt csodálkozom, hogy nehéz körülményei mellett is oly jeles lapot
szerkeszt s a meglehetős heterogén elemek között oly tapintatosan meg
tudja tartani lapja színezetét. Miért vádoltam hát mégis irodalmi
jellemtelenséggel. Vádam csak egyetlen esetre vonatkozott s ez is csak
bizonyos eshetőségre nézve, ha tudniillik a Szász Károly és köztem
fennforgó vitát nem nyilatkoztatja nyilt kérdésnek, vagy nem nyilatkozik
felőle határozottan. «De ha megengedi ön – mondhatja a szerkesztő,
aminthogy mondja is, – hogy lehet tárgy, melyről esztétikai lap
szerkesztőjének sincs mindjárt kész véleménye, azt sem vonja kétségbe,
hogy lehet olyan is, melyről cikksorozat vagy vitás pör végén sem
állhatna elő, nemhogy döntő ítélettel, de néha meghatározott véleménnyel
sem… Azáltal, hogy lapjába vette s hagyta vitatni pro et contra, eléggé
mutatja, hogy a kérdés _nyilt_; azáltal, hogy hallgat, pedig azt, hogy ő
nem bírja, vagy nem látja még idejét bezárni.» Ez igen derekas felelet.
A szerkesztő engem az általam felállított elvek logikai szövedékébe
igyekszik fojtani. De még lehelek. Elismerem az ellenvetés formai
igazságát; valóban hibáztam abban, hogy e speciális követelésemet nem
igyekeztem világosabban indokolni. Azonban a szerkesztő, ki a mások
gondolatjai folyamát oly messziről belátja, talán érthette,
kiegészíthette volna e követelésemet is. Felvilágosítom, kiegészítem hát
én. A Szász Károly és köztem folyó vita olynemű, milyet egy irodalmi lap
sem hagyhat szó nélkül s nyilt kérdésnek is csak részben nyilváníthat.
Miről foly a vita? Arról, hogy mi adja meg az irodalmi lapoknak elvi
színezetét, mennyiben lehet és kell azt fenntartani, aztán meg arról,
hogy a kritika jogai, szemben az íróval, meddig terjednek. Ez nem
hasonlítható a _szép_ meghatározása feletti értekezésekhez, ez nem a
tudomány nyilt kérdése, sem olyan, melyet, bármennyire terjesszük is ki
a szerkesztő közönyösségének jogosultságát, egészen szó nélkül lehessen
hagyni. Kivált kritikai lap szerkesztője egy pillanatig sem szerkeszthet
a nélkül, hogy e kérdésekről határozott véleménye ne legyen s ha
lapjában foly a vita e kérdések felett, kötelessége megjegyezni, ha nem
többet, legalább annyit: mi nem elegyedve e kérdések elméleti és
részletes vitatásába, ez meg amaz okból, ily meg ily gyakorlatot
alapítottunk meg, melytől ezután sincs szándékunk eltérni. A Figyelő
nyilatkozott is, bővebben, mint ahogy én kívántam, mi nagyon szükséges
volt; mert most már mind a közönség, mind az írók tisztában lehetnek
álláspontja iránt. Vádam természetesen elenyészett. A szerkesztő
folyvást tiltakozik ugyan, hogy nyilatkozatát nem értem teszi, hanem
kevésbbé figyelmes vagy botránykereső olvasóiért, visszautasítja
elméletem egy részét, sőt a gyöngédség némi erős iróniájával fel se
teszi rólam, hogy mindazt követeljem, amit csakugyan követelek. E
tiltakozás és visszautasításban mennyiben van igaza és mennyiben nincs,
cikkem folytán már megjegyeztem, most még hozzáadok valamit.
E lapok tisztelt szerkesztője nem ismeri el azon kötelezettséget, hogy a
lapnak, az eltérő nézetekre nézve, minden speciális esetben nyilatkozni
kelljen. Ha így tesszük fel a kérdést, sem igent, sem nemet nem lehet
felelni. Minden attól függ, mi az a speciális eset, minő állást foglal
el a lap, sőt némikép még attól is, vajjon enciklopédiai lap-e, vagy
szépirodalmi, vagy tisztán kritikai. Azt hiszem, jobb úgy tenni fel a
kérdést, amint én tettem: gondoskodjék a szerkesztő, hogy lapjának
iránya, elve, szóval _mindaz, minek képviselője akar lenni, sérelmet ne
szenvedjen_. Azt elébbi cikkemben sem állítám, hogy csak a jegyzet,
nyilt kérdésnek hagyás, tüzetes cáfolat az egyedüli eszközök erre,
megmondottam, hogy ezer módja van annak, hogy az ellenkező vélemények
közlése mellett meg lehet őrizni a lap irányának egységét egész a
részletekig, e módszerben is bizonyos elvet, rendszert követve. A
szerkesztő nemcsak elismeri ezt, hanem még részletezi is, miért csak
köszönettel tartozom, de éppen ezért a nem minden speciális eset
kérdését kénytelen vagyok igen bő köpenynek nyilatkoztatni, nem ugyan e
lapok szerkesztőjére, mert az ő gyakorlata jobb elméleténél, hanem
másokra nézve. Hasonlót mondhatni a szerkesztő e következő megjegyzésére
is: «Vagy a jelen és jövőbeli olvasóközönség (értem nem a gondolatlanul
olvasó _nagyot_, hanem a gondolkozó, vizsgálódó _kicsinyt_) ítéletére
nem bízhatunk semmit? Tehetjük-e, hogy véleménye valamely tárgyról az
legyen, mit a szerkesztő a tárgyról utoljára mond s ne az, mit az illető
cikk vagy vitás pör folytán magának képzett; és szükséges-e, hogy
mindannyiszor a szerkesztőét is hallja, ki itt nem mint bíró, csupán egy
harmadik fél, mely kell, nem kell, ott lábatlankodik mindenütt?» Ez is
igen bő köpeny, oly bő, hogy egy kissé szorítva alája tér Eszter
szerzőjének elvből elvtelen lapja is. Aztán azt az örökös, kell, nem
kell, lábatlankodást, én sem nem óhajtom, sem kényszerűségét nem értem,
még oly lapnál sem, melynek dolgozótársai közt olyanok is vannak, kik
csak szükségtől valók. Cikkemből tisztán kivehető az, hogy a csekély
árnyalatokra, apró részletekre nem helyezek semmi súlyt, hogy a cikkek
hiányaiért nem teszem felelőssé a szerkesztőt s csak a lap iránya,
színezete fenntartását követelem s csak azon tág és szabatosság nélküli
értelmezés ellen tiltakozom, melyet Szász Károly az elvről, mértékről és
alkalmazásukról, valamint az árnyalatokról is, jónak látott felállítani.
Egyébiránt a szerkesztő önmagával jön ellenkezésbe, midőn sokat bízván a
figyelmes olvasó ítéletére, a fennforgó ügyben mégis csak nem figyelmes
olvasóiért tesz nyilatkozatot. Talán itt is lehetett volna valamit bízni
ama kisebb olvasó közönség belátására. Ki tudja, hogy ily eset még
hányszor jöhet elé, de különben is amaz indok nem nagyértékű. Tökéletes
igaz, hogy sem a kritikus, sem a szerkesztő, sőt még a közönség sem oly
bíró, ki döntő ítéletet mond s mindenik csak al- vagy felpörös. A
tudomány és irodalom kérdéseiben s még sok másban is az egyedüli bíró az
idő, de hogy ez valaha döntőleg ítélhessen, szükséges, hogy benne, érte,
vele vizsgálódjunk, ítéljünk, küzdjünk, hogy akiket ugyanegy szellem
lelkesít, egyesüljenek s vállvetve, sokszorozott erővel, erejükhöz
képest sok oldalról támogassák azt az ügyet, amelyért lelkesülnek s azt
bizonyosan inkább eszközlik a határozott színezetű folyóiratok, mint a
kevésbbé határozottak, mert küzdelmet idéznek elő, erőkifejtésre
kényszerítik az ellenfélt s a fejlődés kovászát vetik be irodalomba és
közönségbe egyaránt. Továbbá egy lap nyilatkozata nemcsak pusztán a
szerkesztő egyéni véleménye. A szerkesztő egy csoport íróval van szoros
viszonyban, sőt szolidaritásban, kik hatnak reá s kikre viszont ő is
hat. Az élénk érintkezés, a kölcsönös eszmecsere bizonyos közvéleményt,
közérzületet alapít meg köztük. Egy lap mindig gyúpont vagy legalább
annak kellene lenni, mely az írók és közönség egy részének eszméit,
hajlamait magába olvasztja, irányt ad és vesz, fejleszt és fejlődik, élő
érdekekre támaszkodik, szükségnek tesz eleget, szóval képviselője
valamely még csak alakuló vagy már megalakult iránynak s e helyzeténél
fogva szava bizonyos tekintetben mindig fontosabb az egyéni véleménynél,
még akkor is, ha tévúton jár, mert tanuságot tesz arról, hogy sokan
gondolkoznak úgy, sokakat lelkesít hasonló küzdelem. E felfogásom, úgy
hiszem, elég világot vet mindarra, mi netalán cikkemben homályban
maradt.
Nem a vitatkozás viszketegéből kezdtem és folytatom e polémiát; mint
máskor, most is hallgathaték vala. Szívemen fekszik e kérdés s nem
először vívok mellette. Igaz ugyan, hogy az irodalmi lapok határozott
színezetűekké szoktak válni minden izgatás, minden kicirkalmazott
elmélet nélkül is, mihelyt nagy és új eszmék kezdik mozgatgatni az
irodalmat s minden irodalomban vannak oly idők, midőn az eszmék hiánya
közönyösséget áraszt maga körül és az eklekticizmus felé kezdenek
hajlani költők és kritikusok. De ilyenkor sem kell kialudni minden
mozgalomnak, minden törekvésnek, különben oda jutunk, ahol vagyunk,
midőn jogosan kérdezhetjük meg irodalmi lapjaink majd mindenikétől:
ugyan hogy tudtatok élni 5–10 évig, hogy oly kevésről volt határozott
véleményetek, hogy oly csekély nyomot hagytatok az irodalmi fejlődésben,
hogy a jövőnek egy-két göröngyét sem törekvétek egyengetni? Nem a
szenvedélyes egyoldalúságot óhajtom, sem a vak kizárólagosságot, de meg
vagyok győződve, hogy vezérelvek, eszményművészi hit nélkül nincs sem
valódi kritika, sem irodalmi lap. S éppen ezért nagyon sajnálom, hogy e
kérdésben oly lap ellen kellett polémiát folytatnom, melynek irodalmi
lapjaink közt egyedül vannak vezérelvei, eszménye, hite. Nem vagyok oka,
kényszerülve voltam reá. Szász Károly, az udvarias kritika e Bayardja,
bizonyára lehetett volna oly udvarias, hogy elégséges ok nélkül ne
elegyítse polémiáinkba a Figyelő dolgait. Szerencsémnek tartanám e lap
mellett küzdeni s íme, legalább egy pontban, úgy félig-meddig ellene
küzdök.