Amint emlékeznek az olvasók, egy «Igazság és Hamisság» című, versben
feldolgozott népmesét közöltem volt e lapok második évi folyamának 2-ik
számában. A szerkesztő Merényi népmeséinek bírálatában, a népmesék
különböző fajairól szólván, megemlékezett ez allegóriai népmeséről is s
feldolgozásomra ezt jegyezte meg: «Kár, hogy Gyulai kidolgozásában
hiányzik a költői igazságtétel, mi, úgy emlékszem, a Hamisság
büntetésében s abban áll, hogy a keze-lábától, szemétől megfosztott
Igazság addig görög, hogy egy pernyés gödörbe esik, hol csodaerő által
visszanyeri tagjait s még épebb, szebb lesz, mint azelőtt. A Hamisság
büntetésének részleteire nem emlékszem». Szolgáljon mentségemül, hogy e
népmesét csak oly alakban ismertem, amint adtam s a szerkesztő által
említett kifejlés teljesen ismeretlen volt előttem. Szó sincs róla, hogy
így teljesebb, szebb, költőibb, de legyen szabad mindamellett
megjegyeznem, hogy a nép _allegóriai, nézleti_ és _állatmeséinek_
végkifejlésében _szükségeskép_ nem kell meglenni a költői
igazságtételnek. E mesékben a túlnyomó elem vagy a jellemzés, vagy a
tréfás ötlet vagy annak megérzékítése, hogy így meg, így foly a világ.
Az ilyfajta mese ritkán bajlódik a ravaszság vagy gonoszság
megbüntetésével, elég neki, ha az együgyűségét, könnyenhivést, vagy
hiúságot megbüntette. Így például _Grimmnél_ «A macska és egér
társaságban» című mesében a macska mindenben megcsalja az együgyű
egeret, végre meg is eszi, de azért a macska nincs megbüntetve, sőt
végül odaveti a mesemondó: «Látod, ez a világ folyása.» Mindez némikép
igazolja azt, hogy az Igazság és Hamisság meséjét merhettem az általam
ismert töredékben is feldolgozni, mint olyat, hol az Igazságnak
együgyűsége és gyámoltalansága van felmutatva. Ezzel természetesen nem
akarom elvitatni, mintha e mesére nézve nem volna e lapok
szerkesztőjének teljesen igaza. Éppen azért mindent elkövettem, hogy e
mesét teljes épségben megszerezhessem. Sehogy sem sikerült. Kérdeztem
gyermeket, vénasszonyt, ifjú leányt, dajkát, kocsist, szóval mindenkit,
kitől valaha csak mesét hallottam. Mindhiába. Aki tudott is róla
valamit, csak elmosódott töredékekre emlékezett. Végre _Kriza János_ úr
segített rajtam, kinek gazdag székely népmese-gyüjteménye van, oly
gazdag, választékos és hű, hogy a szintén jeles Merényiét, kivált a
hűség tekintetében, jóval felülmúlja. Ezen a jövő tavasszal akalmasint
megjelenő gyüjteményből, íme, szerencsés vagyok közölni az egész mesét s
így némileg jóvátenni hibámat. Valóban e mese egyike legszebb
népmeséinknek s úgy látszik, hogy eredeti, amennyiben nem emlékszem a
külföldi gyüjteményekben hasonló mesére.
A mese így következik:
«Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, még azon is túl, két
ember, egyiket hívták _Igazságnak_, másikat _Hamisságnak_. Megindultak
ezek ketten messze-messze útra, útravalóról sem felejtkeztek el
gondoskodni s előre megegyeztek, hogy elsőbben az egyik pogácsáját egyék
meg, azután a másikét. Hogy megeheznek, a Hamisság azt mondja az
Igazságnak: együk meg a tiedet előbb, mert te osztán könnyebben
utazhatol. Megeszik bizony az Igazságét. Egyszer, mikor jól megehülne az
Igazság, mondja a Hamisságnak: barátom! adj már nekem is a tiédből. Azt
mondja a Hamisság: adok, ha megengeded, hogy az egyik szemedet kivájjam.
Mennek tovább s ismét kér az Igazság, de a másik nem akart különben
adni, hanem ha az egyik szemét megengedi, hogy kivájja. Egyszer úgy
megéhezik a szegény Igazság, hogy egy toppot sem tudott lépni, ő bizony
megengedte, hogy az egyik szemét kivájja, ekkor adott egy darab pogácsát
neki. Egyszer ismét megéhezik a szegény Igazság, kér a hamisság
pogácsájából, de azt mondja, hogy nem ad, ha meg nem engedi, hogy a
másik szemét is kivájja. Mit tudott tenni, kénytelen volt, hogy azt is
megengedje, mert szinte holt meg éhel. Mennek, mind mennek, ismét kér az
Igazság a Hamisság pogácsájából, de nem akar adni, míg meg nem engedi,
hogy mind a két kezét karját levágja. Szegény Igazság! neki ugyan
megesett! de mit tudott tenni, az ember az életért mindenét odaadja – ő
is megengedte, csak hogy meg ne haljon éhel. Immár nem volt hová lenni
lelkének, hanem azon kérte a Hamisságot, tegyen véle annyi barátságot,
hogy vezesse el őtet a vetéskapuhoz, hogy a sokadalmasoktól ott
kéregessen alamizsnát. Elvezeti biz őtet a Hamisság, de nem a
vetéskapuhoz, hanem ott nem messze a hegyen volt egy akasztófa, ahhoz, –
oda leülteti s ott hagyja. A szegény Igazság megtapogatja, hogy vajjon
ott van-e a vetéskapu, – ott várta már az embereket, de hát egy lélek
sem jár, csak a szél süvöltözött. Egyszer éjfélkor hát megyen oda három
varjú, egyik elkezdögeli: no olyan újságot hallottam, hogy tű olyant
soha sem hallottatok; a másik is: biz én is olyant; a harmadik is: biz
én is olyant hallottam. Az első azt hallotta, hogy az éjtszaka olyan
harmat hull, hogyha avval az ember csonka-bonka kezeit s a vakszemét
megmossa, még frissebb lesz, mint ha újra született volna. Ezt a szegény
Igazság mind hallgatta. Azt mondja a másik varjú is: hát tudjátok-e,
hogy a király leánya mért fogy minden nap, mint a gyertya? ha valaki azt
megurusolná, hát fele királyságát annak adná a király, pedig könnyű
megurusolni, mert a királyleány mikor vette az urvacsoráját, hát a pap
mikor nyujtotta a kenyeret, elejtette, egy varas béka elkapta, megette,
ezért fogy már mindennap; de ha valaki azt a békát kiásná a templom
eresziből, mert ott van egy kő alatt most is, osztán borba beadná neki,
hát mindjárt meggyógyulna a király leánya. A harmadik varjú is
elkezdögeli: hát tudjátok-e, hogy ennek a városnak mit kéne csinálni,
hogy a szomjúság miatt mindegyre ne halnának az emberek olyan erősen. A
résbe vagyon egy fűzfa, a fűzfa alatt egy malomkő, ha valaki azt onnan
kivenné, éppen olyan szélyesen jőne a víz, mint a malomkerék. Evvel a
három varjú onnét elrepült mint a szél.
A szegény Igazság is neki áll, a harmattal megmossa kezeit, szemeit, hát
frissebb, mint ha újra született volna, – ő bizony fogja magát, bemenyen
a városba, megjelenti a királynak, hogy ő meg tudná urusolni a leánya
betegségét. A király egyszeribe megörül neki, sok mindent, fele
királyságát is neki ígéri, ha meg tudja urusolni. A szegény Igazság
veszen maga mellé három embert, elmenyen vélek, kiásassa a templom
eresziből a kecskebékát, hát meg is kapják, egyszeribe felbontsák, hát
még a falás kenyér épen van, – azt egybe megmossa maga az Igazság, belé
teszi egy pohár borba, de előbb a király leányát álomporral elaltassa,
azután beadja a kenyeret neki borban, – mikor felébredett a király
leánya, hát tízszerte frissebb, mint amikor született volt. A király
örömiben azt sem tudta, mit csináljon, oda akarta adni fele királyságát,
de ő nem vette el, hanem kért egy szekér pénzt, mind ezüst huszast. A
király bizony egy nagy társzekeret neki megtöltött, azt izeni, hogy már
indulhat, de az Igazság azt izeni vissza, hogy ő még azt is meg tudná
urusolni, hogy ennek a városnak mindég bő vize lenne. A király mindjárt
kihirdetteti a városban, hogy nála egy ilyen ember vagyon, aki a
városnak bő vizet tudna árasztani. Megörül a város népe, egyszeribe
annyi pénzt Igérnek, amennyit csak elvihet. Fogja magát az Igazság,
elmenyen nehányad magával le a résre, ott a fűzfa alól kiásassa a nagy
malomkövet, hát akkora helyről buzog fel a víz, mint amekkora helyt
fekütt a malomkő. Egyszeribe a város annyi pénzt ád, amennyit csak két
társzekér megbírhatott. Megindul az Igazság, hogy már a sok pénzzel
menyen haza, hát előltalálja a Hamisságot. Kérdi a Hamisság: hát te hogy
tettél szert erre a teméntelen sok pénzre? Az Igazság ahogy volt, éppen
úgy elbeszélte neki. Fogja magát a Hamisság is, fogad egy embert, hogy
az ő szemeit is vájja ki, a két karját pedig vágja le, osztán őtet is
vigye ki az akasztófához; úgy teszen biz az ember, levágja a két karját,
a két szemit kivájja, osztán elvezeti ki az akasztófához s ott hagyja.
Várja, várja a Hamisság a három varjut, hát éjfélkor el is jőnek,
leszállnak az akasztófára, – egyszer megérezik, hogy ott valami büdösség
van, a varjúk bizony leszállanak rája, – ahajt mind egy szikráig
megették a Hamisságot. Holnap legyen a kijetek vendégök!»