III. köt. (Ködképek a kedély láthatárán.) IV. köt. (Szerelem és hiúság.)
V. köt. (Szív örvényei. Erény és illem.) Pest, 1854. Emich Gusztáv
nyomdája és bizománya. Ára 3 frt. p. p.
Úgy látszik, mintha a sors líránk pangását a regény termékenységével
akarná kárpótolni. A közelebbi négy év alatt újabb és régibb regényírók
oly nagy tevékenységet fejtettek ki, mint még soha. Oly korszak után,
mely lelki kimerültséget hagyott hátra, fogékonyabb is a kedély, a
regény kihűltebb, de élménydús, csendesb, de változatos, nem oly
elragadó, de eszméltetőbb költészetében keresni élvet, mint lelkesülni a
líra szenvedélyes hangjain.
A közönség részvéte fokozta a regényírók tevékenységét. Hajdan egy évben
legfeljebb három regény jelent meg; most minden hónapban veszünk
ugyanannyit s ha e nagy tevékenységben a gondatlan hevenyészet vagy
sikertelen kísérlet nem egy jelenségét látjuk, ne feledjük, hogy a
regény nálunk még új nem, most küzd igazabban tárgyaival, keresi
formáját és sem oly megalakult nyelvre, sem oly hagyományos nyomokra nem
talált, mint líránk. Aztán a költészet legdivatosb neme mindig a
legerősb s leggyöngébb egyszersmind. Ez élénk mozgalom mindenesetre
örvendetes, mert zajában az erő küzdelme hallik, mi elébb-utóbb kiforrja
magát s egy megalakult regényirodalmat teremt.
_Kemény_ a magyar regényírók közt legkitűnőbb helyet foglal el
tehetsége, termékenysége s irányánál fogva egyaránt. Erős
tárgyilagossága, mely emelkedett nézpontból fogja fel az életet, a
szenvedélyek hű festése, mely a lélektani kifejlésre helyez fősúlyt,
jótékony ellentétet képez szemben azon szűk alanyiság ábrándképei s a
halmozott események azon megriadt folyamával, mi iránt regényeinkben oly
nagy hajlam mutatkozik. Ez Kemény regényeiben eléggé nem méltatható
érdem, mert utoljára is az emberi lélek tanulmányozása képezi minden
költői mű lényegét s igazán jegyzi meg _Planche_ a legújabb francia
regényekről szólván: «A szenvedélyek mélyreható elemzése s átgondolása
által rendezett szerkezet nélkül a regény nem egyéb, mint egy neme az
idővesztegetésnek, nem tartozik többé az irodalmi térre, hanem a domino
mellett foglal helyet.»
_Kemény_ mindig lélektani feladattal küzd meg, eszméken emeli föl
cselekvényét s a szenvedélyek fejlődését tárja elénk. Ő nemcsak a
szenvedélyek természetét ismeri, de azok egyéni nyilvánulásait is a
társadalmi formák ezer változatai alatt. A szív legtitkosb redőit nyitja
előttünk s a szenvedélyek fejlődésében annyi új és finom árnyalatot
tüntet föl, hogy nem tudjuk a kutató ész vagy az alkotó képzelet erején
csodálkozzunk-e inkább. Éppen oly lélekbúvár, mint költő. Tárgyainak
mindig tanulmányt szentel. A kor, színhely, hol személyei játszanak, hű
rajzban állanak előttünk. Történeti műveiben mélyreható s részletes
történeti tanulmánnyal találkozunk. Az újabb korból vett művei a magyar
fensőbb köröket oly tárgyilagosan festik, mint egyetlen magyar regény
sem s e nagy gonddal kivitt rajzokon mindig érdekes háttért képez
politikai életünk valamely korszaka. Nemes ízlése vetekedik nyelve
választékosságával. Hatalmas képzelődése széles ismeretek fölött
rendelkezik s eszmegazdagsága oly nagy, hogy azt mintegy pazarolni
látszik.
Mindez fényesen mutatkozik jelen novelláiban is és ha azon paradoxonnak
valami értelme van, hogy a jeles írók árnyoldalait fényoldalai képezik,
úgy Kemény hibáit is érdemei fejtik meg. Ő annyi előszeretettel csüng a
lélektani fejlődés titkain, a szenvedélyek elemzésén, hogy néha inkább
bölcsész, kit a nők is meghallgathatnak ugyan, de a túlvitt boncolgatás
miatt jellemei nem domborodhatnak ki mindig plasztikai alakokká, s néhol
a cselekvény menete is meglassul. Nála alig lehet kimutatni lélektani
botlást, oly mélyen ki van számítva, átgondolva minden, de igen
jellemet, mely bár indokolt, de mert csak felboncolva van, nem állhat
előttünk életfrissen, szabadon mozogva. Ő sehol sem úntat, mert
szellemdússága kifogyhatlan, de fáraszt, mert nem enged pihenni s
úntalan eszmék mélyére von, vagy képzelme játékai közé ragad, hogy
ragyogó hasonlataival kábítson el. Ő mindig kiviszi gondolatait, a
jellemek, szenvedélyek bevégzetten tárulnak elénk, de a szerkezet nem
mindig válthat széparányú, kerek alakot, mert egy szép tájkép, az
események egy vonzó mellékvonala, egy érdekes eszme csábítják el a
költőt s legtöbbször az olvasót is. Az ő nyelve erőt és méltóságot
egyesít, mert hű kifejezése gondolatainak, de mert megszokta a
ragyogást, nem lehet eléggé egyszerű, könnyed ott, hol a tárgy bizonyos
könnyelműséget, élénk szinezetet kíván.
_Kemény_ jellemeiben az embereknek sem jó, sem rossz oldalát nem látjuk,
csak gyöngeségeiket. Műveinek alapeszméje nem divatos elv, mely a tömeg
szenvedélyeinek hízeleg, sem köznapi morál, mely más emberi természetet
hírdet, mint aminő van, sem egy ábrándozó lélek szép álmai, ki a világot
reformálni akarja. Ő alapeszméiben és jellemeiben nagyrészt szkeptikus
és polémikus. Szeret megtámadni eszméket, mikbe a tömeg vakon hisz s
boldogítóknak képzelt elvek oly hatásait tünteti föl, melyek csak azért
válnak boldogtalanság eszközeivé, mert szigorúan s minden
következményeikkel alkalmaztattak. Mesterileg ért két ellenkező elv,
szenvedély ugyanazon eredményét mutatni ki az események folytán.
Becsületes embereket fest, kiket nemes kedélyök vétkesek- és
szerencsétlenekké tesz, szenvedélyeket, melyek önmagukhoz következetesen
bűn- és erénybe játszanak át. Mindenütt küzdeni látszik a szív
idealizmusa, az ész tévtanai ellen a lélektani boncolás, a lírai
hangulat, a drámai helyzetek varázsával. Mintha mondani akarná az
embereknek: nemcsak bűnötök tesz boldogtalanná, de még inkább
korlátoltságtok, nemcsak a rossz szív, közöny, kaján indulat hoz a
világra rosszat, de a lelkesülés, ábránd, nemes kedély is, nemcsak
szenvedélyeitekben rejlik nemezis, de erős meggyőződéstök- s büszke
elveitekben is.
Az ő költészete nem az erény és bűn, hanem az emberi gyöngeségek
költészete. Ő kétkedni tanít. Kérlelhetlenül széttöri a szemüveget, mely
az életet eszményi fényben csillogtatja, de nem azért, hogy amint a
modern romantikus a társadalom sebeit tárja fel s megmutassa, minő
ellenkezésben van az élet eszményeinkkel, sőt ellenkezőleg vitatni
látszik, hogy mindennek így kell lennie, eszményeink is ugyanazon
eredményt szülnék vagy még rosszabbat. A modern romantikus ki nem békít
az élettel, de haragra lelkesít a társadalmi intézmények ellen s tanai
teljesülésével biztat; _Kemény_ kihűt, józanná tesz, de a legtöbbször
vigasztalhatlanná is, mert oly oldalról mutatja be az életet sötétnek,
melyet kevésbbé hiszünk annak s a ledöntött eszmények helyébe csak a
kétkedő kérlelhetlen észt ülteti.
Egyik beszélyben Florestan gróf így szól: «Oh, az ember gyarló teremtés,
mikor imádkozik vagy vétkezik egyaránt. Minden csak máz rajtunk, mely
gyöngeségeket von be. Bűneink nagy része túlhajtott erény; erényeink
nagy része magát ki nem nőtt bűn. Játékszerei vagyunk ellenszenveinknek,
melyek megvakítanak és közönyünknek, mely érzéseink lángját oltja ki,
hogy a sötétségben szellemünk aludjék el és a szívtelenség által butákká
váljunk.» Ezt nemcsak Florestan gróf mondja, ez többé-kevésbbé áthúzódik
e novellák mindegyikén.
A «Ködképek a kedély láthatárán» című beszélyfüzérben azon eszme vonul
át, hogy rögeszméink gyakran vétkesebb- és szerencsétlenebbé tesznek
bennünket, mint bűneink.
Az egyik beszély hőse egy nemes kedélyű gróf, kinek rögeszméje
környezetét boldogítani. S mert aki valakire a boldogságot erővel akarja
tukmálni, az a szívből vagy az önérzés vagy a hála erényét kénytelen
száműzni, jobbágyai hálátlansággal fizetnek. A gróf nemesszívű zsarnok,
ki elveiért a legnagyobb erőszakra is kész. Élete keserű küzdelem,
környezete gyűlöli s fél tőle, elveinek szigorú alkalmazása sikeretlen
és nevetséges következményeket szül s monomániája végre saját családi
életét is feldúlja.
A másikban egy nő szerelme által teszi szerencsétlenné férjét és
gyermekét s a férjet viszont szerelme utáltatja meg nejével. E merész
családi drámában, mely a legnagyobb óvatossággal van kivive, a személyek
hasonló, csak más színezetű monomániájával találkozunk.
A «Szerelem és hiúság» címűben egy nő szereti férjét, de ártatlanul
tetszelgő lévén, hiúsága miatt hűtelen lesz férjéhez, a nélkül, hogy
valósággal szeretné az ifjút, ki közönye által ingerli s az örvény
szélére ragadja. A férj elutasítja magától nejét, mert mélyebben
szereti, mintsem a megtérttel, ki ezután kedvét keresné, hízelegne,
rabnője lenne, tovább is élni tudna.
Az «Erény és illem» ugyanazon eszmének ellentéte. Itt egy hindu nő nem
szereti férjét, hanem egy angol katonatisztet. A férj gyanúba veszi, de
gyanújának senki sem ad hitelt. Ekkor hogy bosszút álljon, mérget vesz
be, mert így neje, ha közvélemény előtt becsületes akar maradni,
sírjánál máglyán fogja magát megégetni, ellenkező esetben pedig le lesz
húzva álarca. A nő, kinek hiúsága az illem, máglyára lép. Mindkét
beszélyben hiúságból áldozza föl szerelmét a nő és lesz boldogtalan.
A «Szív örvényeiben» egy leány, ki azt hiszi, hogy csalódott kedvesében,
egy vén tábornagyhoz megy férjhez. Mint nő kedvese miatt, kit titkon
folyvást szeret, egy oly férfiú hatalmába jut, kit nem szeret, de ki őt
szereti s éppen ezért boldogtalanná kell hogy tegye. Végre férje halála
után egy harmadik ifjú neje lesz, ki bontatlanul adja vissza neki a
szekrényt, melyben multját leplezetlenül feltárja, mert nem akar eszének
fegyvert adni szíve ellen, melynek csalálmai ezerte szebbek, mint amily
hasznos lehetne kiábrándulása.
Íme, a tárgyak, melyekkel _Kemény_ foglalkozni szeret, a felfogás,
melyben világnézetei nyilatkoznak. Mindez egy mélyen gondolkozó ész, egy
gazdag kebel, egy nagy talentum egész erejével van kivíve. Mégis midőn
könyvét letesszük, a benyomás, mit művei kedélyünkben hátrahagynak,
önkénytesen azon kérdést kelti fel: vajjon csakugyan ilyen-e az élet?
vajjon e mély bepillantás az emberi dolgokba, nem egy kiégett szív
elfogultsága-e, – mely, mert egykor nagyon is idealista volt, most
nagyon is kétkedő lőn? Nem meghasonlás-e ez, melyben az ész küzd a
szívvel s legyőzi a nélkül, hogy kiengesztelődnék vele s néha mégis
visszaóhajtja ábrándjait, melyeket elvesztett. Vajjon az eszmék és
szenvedélyek erős logikájába nem csúszott-e egy vonás, egy gondolat,
mely mind a költőt, mind az olvasót megcsalja? Vajjon költői
tárgyilagosság-e ez egészen s nem erőszakos visszhatás-e a túlvitt
alanyiság ellen a nélkül, hogy valami ténylegesben, legyen az akár
érzés, akár eszme, kinyugodni bírjon?
Mindezen kérdésekre lehetetlen tagadólag felelni. _Kemény_
tárgyilagossága nem mindenütt olyan, melyet mint költőit, feltétlenül
magasztalni lehetne s amennyiben e jelen novellákban a szkeptikus
polémiával találkozunk, bizonyos disszonanciát kell éreznünk. Éppen mint
Balzac és Thackeray-nél. Nincs is a világirodalomban három oly költő,
kiknek világnézetei annyira rokonok legyenek, bár azok költői
feldolgozásában nagy köztök a különbség. Balzac mindig a bűnt juttatja
diadalra és rossz szenvedélyű emberekkel dolgozik, Thackeray a világ
legkiábrándultabb költője és keserű humorával egyaránt nevetségessé
teszi a jó és rossz embert, Kemény az emberi gyöngeségekből szövi
költészetét s bár bír még illuziókkal, de nincs bennök mély hite. S mert
mindegyik a pénz és születés nagy világából, a fensőbb körök életéből
meríti tárgyait, a polgárisultság korrupcióját tartja elénk. A költői
genre különböző, de a hatás ugyanaz és sötét.
Egyébiránt a novellák mindegyikében a legsikerültebb rajzokra s
leglélektanibb mozzanatokra találunk.
A «Ködképek» egyik beszélyében a régibb erdélyi arisztokratikus élet
igen érdekes rajzát vesszük. S minő mély lélektani felfogással
találkozunk mindenütt. Különösen szép, midőn Jenő gróf neje ablakai
alatt a virágokat összetapodva látja, unokaöccse lábnyomaira ismer s
felkiált: Csak történet, puszta történet az egész. E gondolat ébreszti
fel benne a féltékenységet s elűzni akarván a gyanút, úntalan ajkára jő:
«csak történet!»
A «Szív örvényei»-ben a velencei élet s a képcsarnokok szellemdús rajzát
vesszük. Különösen szép Anselm naplója s benne azon lap, melyen Carlo
Dolce Magdalenája felől mondja el gondolatait. E beszélyben két oly
jelenet van, mely mind a felfogás, mind a kivitelben a legművésziebbek
közé tartozik. Egyik a vén tábornagy és ifjú neje közti családi jelenet,
melyet a férj tehetlen szerelme, enyelgései s a nő bűnös öntudata valami
bűvös elégiai hangulatúvá tesznek. Másik, midőn Wranich Isidor eszményi
szerelme kéjsóvár bosszúvá fajul s e lélekállapothoz mily jól van
választva a külső körülmény is. A különben mértékletes férfiú éppen
leissza magát s pillanat óta a régi emberből új lesz.
A «Szerelem és hiúság» a legkerekebb szerkezetű novella az egész
gyüjteményben és Sarolta a legművésziebben van kivive.
De minek egyes szépségeket mutatnom fel s részletes boncolgatásokba
bocsátkoznom, midőn célom csak az volt, hogy _Kemény_ költészetének
jellemét rajzoljam, mintegy kulcsul e novellákhoz. S vajjon kell-e a
közönség figyelmébe ajánlanom egyik legnagyobb regényírónk műveit?