Nem olvasóinkkal akarunk szót váltani, hanem engedelmökből a «Budapesti
Hirlap» tisztelt szerkesztőjével. Ugyan már miért? – kérdhetik
olvasóink. Oka van a dolognak. Ugyanis azon tisztelt szerkesztő úr
haragszik reánk és másokra. De hát miért haragszik? Ő bizony csak azért,
hogy – amint nagy úriasan mondja – a magyar népnek annyi «növelője és
informátora» akadt, hogy a «Vasárnapi Ujság» előállott, hogy Csengery és
Kemény «Magyar Népkönyvet» adnak ki, hogy Friebeisz «Magyar
Népkönyvtárt» szerkeszt, hogy Vas Gereben még folytatja a «Falusi
Estéket», hogy Lukácsy a «Magyar Nők Házikönyvtárát» indította meg:
szóval azért haragszik, hogy a népies irodalomban egyszerre nagy
mozgalom támadt. Mi pedig meg akarjuk szépen kérni, hogy ne haragudjék,
vagy ha mégis haragszik, – Isten neki, – haragudjék ok nélkül.
Szállunk tehát az úrra, tisztelt szerkesztő úr!
Higyje meg, még nincs oka haragudni. Mert ugyan mi kár van abban, ha egy
téren sokan próbálkoznak, ha verseny kél, a közönség sok közül
választhat s végre győz, ami legjobb? Örülni kell ezen, mert lássa
tisztelt szerkesztő úr, az mindig jó jel, ha az irodalomnak valamely
eddig míveletlenül hagyott ágát sokan kezdik mívelni. Egyik is próbál, a
másik is, egyik itt, másik ott keresi a dolog nyitját, ez is igyekszik,
az is, emez okul amaz tévedésein, amaz megjavul emez sikerén. A sok
kísérlet következménye aztán az lesz, hogy valamelyik sikerül. Egyszerre
csak azt vesszük észre, hogy irodalmunknak a parlag ága felvirágzott. Ez
a világ sora s ezt igen jól tudhatná a szerkesztő úr, ki jeles
történetíró s mindennap figyelemmel kíséri a világ eseményeit. Csak egy
példát mondunk. Ezelőtt harminc évvel hírlapirodalmunk sem volt valami
derék, most már, hála Istennek, dicsekedhetünk is vele. Ezelőtt harminc
évvel bizony a szerkesztő úr sem adhatott volna ki jobb lapot a «Hazai
és Külföldi Tudósításoknál», most már hatszorta jobbat ad s oly szép
vezércikkeket ír, minőt Kulcsár nem írhatott volna, ha mindjárt fejére
áll is. Legyünk türelmesek s tanuljunk a multból.
A szerkesztő úr azért is haragszik, hogy miért nem egyesülnek a népies
vállalatok szerkesztői és írói egyetlenegy vállalatra, mert csak
egyesült erővel adhatnának ki valami jót. Egyelőre úgy látszik, mintha
ez jó tanács volna, pedig nem az. A történettan, melyet a szerkesztő úr
igen jól tud, az élet, melyben elég alkalma lehetett tapasztalatokat
tenni, bizonyos körülmények mellett mindig megcáfolják az igaznak hitt
állítást. Minden embernek megvan a maga saját iránya és terve, nemcsak
az irodalmi, hanem a másféle vállalatoknál is. Természetesen kiki csak
azokkal egyesülhet céljára, kik vele rokon gondolkozásúak, ha máskép
tesz, sohasem fogja elérni célját és sem így, sem amúgy nem tehet
hasznot. Népies vállalataink szerkesztői közül is mindegyiknek megvan a
maga külön terve és iránya. Különböző utakon akarnak egy célra törekedni
s mindegyik a magáét tartja legjobbnak. Hadd menjenek az egyértelműek
együtt, keresse egyik itt, másik ott az igaz utat, mert csak így
találhatják meg. Higyje meg tisztelt szerkesztő úr, hogy tanácsa
bármilyen jó szándékból származott, nem nagy értékű. Ha nem hiszi,
bátrak leszünk egy kérdést intézni a tisztelt szerkesztő úrhoz: ugyan
miért nem egyesíti lapját a «Pesti Naplóval»? A két jó lapból,
egyesítve, bizonyosan még jobb lenne. Nemde mosolyogni fog s megköszöni
a jó tanácsot.
Ne haragudjék hát szerkesztő úr még most, hogy annyi népies vállalat
állott elő, hanem haragudjék akkor, ha a vállalatok nem fognak
megfelelni hivatásuknak s haszontalanok lesznek. Azonban erről még most
nem lehet ítélnie. A Csengery és Kemény «Magyar Népkönyvéből» még
egyetlen füzet sem jelent meg, a Friebeiszéből sem, s mi is még csak a
hatodik számnál vagyunk. Az említett esetben nemcsak joga lesz, de
kötelessége is kiönteni haragját alapos kritikákban s erre kérjük is.
Kritizálja meg a népies vállalatokat keményen, igazságosan, jó
szándékból. Hanem nem úgy, mint most kritizálta a mi eddig megjelent
számainkat, mert ez – engedelemmel legyen mondva – nem ér egy fakovát.
Ugyanis a szerkesztő úr mult vasárnapi számában azt mondja rólunk: «A
«Vasárnapi Ujság» eddigi négy számából s egy kissé tarkán összeállított
tartalmából itélve, semmi határozott tervet és irányt nem mutat s gyönge
fametszései mellett nem igen van a nép számára írva, mit valóban annál
inkább lehet sajnálni, mert a vállalat, mint halljuk, máris szép
pártfogásnak örvend.»
A szerkesztő úr először is tarkasággal vádol bennünket, de mi ezt
hajlandók vagyunk érdemnek tartani, mert tarkaság, egyszerűen szólva,
annyit tesz, mint változatosság s ez egy lapnak mindig főkelléke. Ide
fogunk törekedni ezután is. Mi fametszeteinket illeti, az igaz, hogy
azok nem acélmetszetek s egyik kevésbbé sikerül, mint a másik, hanem
körülményeink közt s lapunk csekély díja mellett, nem is kívánhatja a
szerkesztő úr tőlünk a világ legtökéletesebb fametszését – Pesten:
valamint mi sem kívánunk a szerkesztő úrtól tömöttebb, szebb papiron
nyomott s olcsóbb «Budapesti Hirlapot».
Nagyobb vád a harmadik, hogy nincs határozott tervünk és irányunk. Ennek
bátrak vagyunk határozottan ellene mondani. Mi programmunkban
megmondottuk, hogy a népirodalom nem egy bizonyos szakának leszünk
közlönye, minő például gazdászat, műipar, történettan, költészet, hanem
általánosan közönségünk szükségeihez mérve, minden szakból közlendünk
cikkeket; tehát enciklopédiai néplap leszünk, melynek kötelessége
érdeket gerjeszteni a tudományok iránt, eszméket ébreszteni, mívelni az
ízlést, mulattatni s figyelemmel kísérni a körébe tartozó napi
eseményeket s e tervünkhöz, úgy hisszük, hívek maradtunk – legalább
eddigi számaink bizonyságot tesznek mellettünk s ezután még inkább
fognak. Irányunkat illetőleg «Vezéreszméinkben» bevallottuk, hogy nem
fogunk hízelegni a nemzeti előítéleteknek, az idegen nemzetiségeket
testvéreinknek nézzük s ápolni fogjuk a magyar nép nemes érzelmeit,
tiszteletreméltó hajlamait, szellemibb vágyait. Mutassa meg a szerkesztő
úr: miben sértettük meg az erkölcsiséget, az ízlést, a tudomány és józan
ész tekintélyét! Álljon elő kívánságaival, minő tervet és irányt kíván
tőlünk. Hadd halljunk a puszta szó mellett tényt, okot, tanácsot.
Azt is mondja a szerkesztő úr, hogy nem igen írunk a nép számára, Nem
tudjuk, mit ért a szerkesztő úr a «nép» alatt. Mi nem írunk azon
néposztálynak, mely nem tud olvasni, annak sem, mely valami csekély
előismerettel nem bír s nincs fogékonysága az irodalom iránt. Mi azon
osztálynak írunk, mely nem nyers tömeg, megvannak szellemibb vágyai, de
nem oly vagyonos, hogy az irodalomra valóban költhessen, sem annyira
tudományosan készült, hogy a szaklapokat s könyveket élvezhesse s ideje
sincs reá sokat olvasni. Hogy ez osztály hazánkban számos, mutatják
előfizetőink. Mi azt hisszük, hogy ily közönség nem szorult holmi
mesterkélt együgyű előadásra, sem iskolás hangra. Mi a népiest
iratainkban sem a póriasság-, sem az affektációban nem keressük, hanem
az egyszerű, világos, érdekes s tömött előadásban. Mi nem kívánjuk
lapunk íróitól, hogy megtagadják magukban a mívelt embert, kit a nép
örömest és tisztelettel hallgat, sőt ellenkezőleg megkívánjuk bennök. Mi
sem hisszük, hogy egészen eltaláltuk volna a hangot, de azt igen, hogy
jó úton járunk s mindinkább el fogjuk találni.
Egyébiránt, ha a szerkesztő úr valamely jobb terv, irány vagy előadási
modor birtokában van, legyen szíves azt közölni velünk. Látogasson meg
bennünket vagy mi teendjük tiszteletünket. Ugyanakkorra kérjük azon
történeti cikkét is, mit lapunk megindulásakor önként ígérni
szíveskedett. Kíváncsiak vagyunk látni: miben helyezi ön a népies
előadást s minő irányt követ?