Piros pünkösd napja! Tagadom, hogy a keresztyénség e nagy ünnepét,
egyszersmind legszebb ünnepül egyedül a tavasz s a magyar népköltészet
választották volna ki. Par excellence a nagyvárosiak ünnepe az. Ekkor a
város föltámad önmaga ellen a – természet jogaiért.
«El a porral, le a kőfalakból, ki a szabadba, a zöldbe, a természet
kebelére, föl a hegyekre, be a völgyekbe, a csermely partjaira, a lombok
árnyai alá, feledni, vigadni, álmodozni, elfáradni, akár unatkozni is,
csak az Istenért ne a városban! Minő szép, minő jó a természet, a mi
édesanyánk, kit hűtlenül elhagytunk boldogtalanságunkra, minő boldog a
pásztornép, kiknek primadonnája a csalogány s nem Kaiser-Ernstnő; nem
hallanak zongora-virtuózokat, csak méla furulyaszót; ügyvédök a
komondor, kit fizetni sem kell; egyetlen parancsszó, mit hallanak, a
mennydörgés, egyetlen reményök a virány zöldje, mit nekik is,
bárányaiknak is mindenik év meghoz, minden boldogságuk csendes álom
virágok közt, csillagos ég alatt, édes, egyszerű dal, assonance s rímek
nélkül, mibe nem kötnek bele kritikusok, csók az ártatlan lány ajakáról,
kinek piperéjeért semmit sem kell fizetni, szeszélyeért legföllebb csak
bárányt áldoznak s kit már csak azért sem félthetnek, mert nincs kitől…
el veled civilizáció, üdvözlégy szent természet!» – kiált a lelkesült
nép, ideértve a bankárokat, kereskedőket, hivatalbelieket és a haute
volée azon részét sem véve ki, mely még nem unatkozik falun. Idylli
érzelem szállja meg a szíveket s megindul a nagy népvándorlás a
pásztorörömök igéretföldjére, a budai hegyek közé, a városligetbe,
Visegrádra: piros pünkösd napján hajnalban vagy legalább is délután.
Én is Arkádia kebelén születtem – nem Magyarországot értem alatta, mint
Szabó István, hanem amit Schiller – kiáltám magam is lelkesülve –
belőlem sem fogyott ki egészen a költészet, bennem is maradt még ábránd,
hogy gyűlöljem a civilizációt fájdalmai- s bohóságaival. El! el! Tanyát
fogok ütni a budai hegyek legmagasabb csúcsán, felkiáltvan Robozzal:
nyomorult emberek; kikocsizok a városligetbe s ringatva magam
gondolákon, megírom a legelső magyar barcarolt, hogy legyen mit
Simonfinak zenére tenni; kirándulok Visegrádra, s elmerengvén az ősi
nagyság romjain, ódát írok rá szonettben, mint Császár. Ah, minő rég nem
hallott a magyar közönség szonettet. Mit? írok? látszik, hogy még nem
vagyok a zöldben. Dehogy írok! Kinek volna kedve énekelni, midőn
csalogány és pacsirta zeng, lomb és szellő susognak. Én némán fogok
megállani a kék boltozat alatt, bámulva az ezer hangból összeolvadt dal
nagyszerű költészetét. Mennyivel negyobb műfilozóf a természet, mint
bölcseink. Ő nem tiltja meg a csalogánynak, hogy ne énekeljen
fájdalomról, meghagyja a pacsirta örömét, szereti az erdő rejtélyes és
sötét romanticizmusát, nem bánja a szellő és patak idylli csevegéseit,
tűri a felhők világfájdalmát, midőn villámolva mennydörgik be a
láthatárt, nem haragszik a szivárvány humorára, mely könnyezve és
mosolyogva öleli át a földet. Neki minden szép, mi hű, igaz és jellemző.
Ő csak a hamisat gyűlöli. Neki nincs iránya, mert ezer iránya van, ő nem
egy, hanem egész. Ő sem klasszikus, sem romantikus, sem szomorú, sem
víg, sem népies, sem szalonias, neki csak ízlése van, mely gyönyörködni
és gyönyörködtetni tud.
De hova tévedtem megint! Felolvasást tartok a szépről. Hisz én a zöldbe
készülök, hol feledni akarom az irodalmat apró hiúság- és
szenvedélyeivel, a várost színés kávéházat, szalonjai- és poros utcái-
és blazirtságával egyetemben. Két napig boldog akarok lenni és szabad.
Ott nem beszél majd senki nekem «Tamás bátyá»-ról, opera helyett
madárdalt hallgatok, a vadrózsákat, a helyett, hogy olvasnám, szakítni
fogom, az egészséges hegyi lég kigyógyít lázas álmaimból, melyeket ama
szép szemek gyujtottak lelkemben, melyekről, mint Heine
Hab’ ich ein ganzes Heer
Von ewigen Liedern gedichtet.
S midőn visszatérek enyhült kedéllyel és egészségesen, a természet
örömeiről fogok regélni olvasóimnak, a helyett, hogy dr. Toldyval
polemizáljak; hol és mi módon találkozik ő a «Kinizsi» című eposzban
Arany hangjával, mikép azt valamelyik «Irodalmi napló»-jában írá, vagy
belekössek a Nemzeti Színház igazgatóságába: miért bocsátja el Jókainét
és Lendvait egyszerre vendégszerepekre drámai előadásaink nagy kárára?
avagy éppen a közönségbe: miért nem járja a színházat, midőn reá annyira
büszke s nemzeti kincsének nevezi és elvégre pedig vitázzam a Délibáb
színkritikusával Tamás bátya fölött.
Tamás bátya! Mennyi könny és tinta folyt el már érte Európában. Nálunk
ehhez még epe is járult, mi szintén könnye egy bizonyos fájdalomnak s az
a jó tulajdonsága van, hogy vele, mint legfeketébb tintával írni is
lehet. De a könnyek, a könnyek, melyeket legujabb színműalakban a
közönség és kritikusok szemeiből kicsalt! Dumanoir és Dennery
mindenesetre jól értik a mesterséget. Tamás bátya szentimentális francia
színmű. Dumas és Iffland együtt. A francia és német iskola közös erővel
rázzák meg és lágyítják el az embert. Sokaknak nagyon tetszik.
Nekem ugyan nem valami különösen. De azért kár volna elrontani a más
gusztusát, például a Délibábét. Aztán humanitás, erkölcs, szent ügy s
több efféle vegyül a dologba. Még rám fognák, hogy pártolom a
rabszolgaságot, pedig esküvel erősíthetem, hogy mindenféle bilincset
gyűlölök, még azokat is, melyeket a művészetre szoktak fölverni. E
mellett egy barátom arról is meggyőzött, hogy jobb az embernek
erkölcsösnek, mint műértőnek lenni. Barátomnak igaza van, a Délibábnak
is. Ki a zöldbe!
Ily gondolatok és remények között léptem ki a szobából. Minő piros
pünkösd napja! Szeles, borult és hideg idő! Vissza kellett fordulnom és
harmat-, szellő-, meg illatszomjas lelkemet betűkön legeltetnem. A
lapokat forgattam és unatkozám. De nem! Volt egy kedves pillanatom is.
Örömkiáltások között olvasám a Divatcsarnok azon igéretét, hogy
ennekutána csak ritkán adand rossz verset. Mégsem oly kegyetlen a sors.
Azonban kipótolta másnap. A kérlelhetetlen megakadályozá a visegrádi
kéjutazást. Eső esett, szél fútt, a hajó itt maradt, vele együtt én is,
mások is. Egy óra mulva is lát engem Pest, mint nem a Szökött katonát
Milano – sóhajtám elkeseredve a Dunaparton. Hajh! az idő már «régóta
ellenségem» s mindenütt «mohón ragadja meg az alkalmat ezen embertelen
indulatát irányomban kitüntetni.»
Desperációból este színházba mentem. A _Szökött katonát_ adták
Szigligetitől.
Mennyi szép emlék, fájó érzés ébredt föl lelkemben. Keveset figyeltem a
darabra. Az előadásról legföllebb csak annyit tudnék mondani, hogy
Füredi igen szépen énekelt, de kevés gonddal játszott; Völgyi ezredes
segéde a szobában ezredese előtt nem vette le a csákóját, pedig tudtomra
ezt csak a közemberek szokták tenni; Tóthnak most sem tudtam
megbarátkozni vontatott s torkából sivító úgynevezett intrikus
szavalatával, melyre ő oly nagy súlyt helyez. Mint mondám, egészen a
multban éltem, a Szökött katona először adatásának napjaiban. Előttem
lebegett a régi jó idő, midőn annyit gyűlöltünk, ostromoltunk az életben
és irodalomban, mit most örömest visszaóhajtanánk. A remény és
csalódások hosszú sora vonult el előttem. Tíz év élményeit éreztem át
egy pillanatban. Sírni vala kedvem.
Ne mosolyogjatok! Csak Füredi bús nótái lágyítottak el. Ideggyöngeség.
Tudok én víg is lenni, mint közönségünk vala hajdan, midőn egymás hátán
örömrivalgások közt ünneplé meg az új magyar színművek diadalát, a
többek közt a Szökött katonáét is. Akkor irodalmunkban háború lőn izenve
az idegen szellemnek. Mindenütt mozgalom. A népies elem föl kezdé magát
küzdeni, líra-, eposz-, drámában egyaránt. A két elsőben remekeket
hagyott hátra, míg [a] népszínmű csak nagyreményű ifjú maradt, kiben
megvénült az ifjúság. A Szökött katona fecske volt, de nem hozott
tavaszt. Nem épültünk tovább, hanem romlani kezdénk. A népies, melyből
politika és költészet egykép divatot csinált, téveszmék anyja lőn.
Divatos népköltőink és népszínműíróink egy hajóban eveznek. A népies és
műköltőileg szépet nemcsak külárnyalatokban, de a legáltalánosabb
bellényegben is egymással ellenkezőknek hiszik. Miként lírikusaink
népszokás-, tájszólás-, külsőségekben keresik a fődolgot, mi csak
feldolgozandó anyag, úgy hajhásszák a népszínműírók csupán a népdalt,
falusi táncot, zsiványt s több effélét, mi szintén csak anyag, mely
alakításra vár. A népdal éppen azért szép, miért másféle dal, a
népszínmű nemkülönben. A költészet egy és örök legproteusibb alakjában
is. A népszínműben is cselekvényt és jellemeket kell adnotok. Én nem
bánom, keressétek elő a hatás minden eszközét, csak tegyétek azokat a
szellem szolgáivá, vegyetek akárhonnan anyagot, csak teremtsetek belőle.
Hassatok, de igazán hassatok, hogy gyönyörködjünk. Nem mondok én mást a
lírikusoknak is. Hadd pengjen a cimbalom, zengjenek a palóc dalok, de
adjatok költészetet, ne prózát, érzést, ne rángatódzást, gondolatot, ne
bombasztot – a sujtással nem sokat nyertünk.
Úgy hiszem, e végsorokat nem is a színházban gondoltam, hanem otthon
álmodám. Nehézkes álmaim voltak. Nem esett jól a vacsora. Reggel újra
eső- és hidegre ébredtem föl; mondják, havazott is. Nem állíthatom, de
Vörösmarty _Gábor diák_-jával joggal elmondhatnám: soha, soha ilyen
pünkösd napja.