Második bővített kiadás. Pesten, 1853. Emich Gusztáv bizománya. 8. r.
240 l. Ára 2 fr. p. p.
A vallásos költészetet sokan nem tartják költészetnek, némelyek pedig
irányköltészetnek hiszik. Költészet az s éppen nem irányköltészet.
Alatta természetesen nem ultramontán regényeket s pietisztikus
dalocskákat kell értenünk, melyekben korlátolt világnézetek s beteges
érzések megtagadni törekszenek a szív és élet igazait s néha a
keresztyén vallás szellemét, nem is említve azon erőszakot, mit a
művészeten elkövetnek. A vallásos költészet felüláll a tanok és emberi
csinálmányok prózáján; a lírában kiömlése az egy önmagába szállt
léleknek, melyet öntörpesége és gyarlósága lesújt s Isten nagysága
fölemel, vágya a szívnek, hogy megnyiljék az ég sugallatainak s
kiengesztelje magát. Éppen az, mi az imádság, csakhogy költőibb
helyzeteket keres s a szép tömjénével is áldozik. Innen jelleme
egyszerűség, mélység és fönség. A legmagasabb óda, melyben a
lelkesülésnek csak az áhitat szab határt, ez is csak azért, hogy
megszentelje.
«A szent énekek úgy sietnek föl égre – mond egy ítész – a szív mélyéből
egymás mellett, mikép a gót tornyok. Itt csak két pont van: zenit és
nadir, legmagasb, legmélyebb, forrás a szív, cél az Isten. Itt nem lehet
sokféle a hang, de szükség, hogy mély legyen és magas, mint a két pont,
melyek között szárnyalnia kell».
E szempontok szerint kevés éldelhetőt nyújt az ujabb magyar költészet,
sokkal többet a régi, azon korból, midőn irodalmunk hittani része vala
leggazdagabb s Zrinyitől kezdve majd mindenik költő megkisérté erejét e
nemben. Emlékezzünk csak vissza ez énekekre, melyek közül nehányat
énekes könyveink maig is megőríztek. Mi erőteljesen, áthatón szólalnak
meg, éppen mint az orgona megrázó sóhajtásai s a szentegyház
boltíveiként mi fönséggel emelkednek ég felé. Egyszerűségök mily
nagyszerű s a régies szín és bibliai hang mily ellenállhatlanul hat
kedélyünkre. Sőt Dávid zsoltárainak régibb fordításai is sikerültebbek
az újabbaknál, a Tárkányi Béláéit sem véve ki, bár ezek legtöbb beccsel
bírnak.
Ezelőtt évekkel a Protestáns lap és Religio, újabban a Családi Lapok
hozományai hasonlítanak némely úgynevezett népies költeményekhez,
melyekben egy-két kifejezésre van minden súly helyezve, de az éltető
szellem hiányzik. Bizonyos fagyos ájtat vonul át rajtok, mely nem vérből
forrt érzés hangja; épületes, kegyes eszmék rímekbe szedve költői
felfogás és alakítás nélkül. A fej előre kigondolt reflexiói át nem
járva a szív melegétől, szárnyaszegett ömlengések, felül nem emelkedők a
föld prózai légkörén. Aztán a mellett, hogy sok idegen elemmel vannak
vegyülve, most epigrammokba szorítvák, majd hosszú elmélkedéssé
nyujtottak, majd végre oly képek- és fordulatokban olvadnak föl, mik a
világi költészet tulajdonságai.
De ha valódi költői szellem is lenne bennök; magok a formák, melyekbe
öntetnek, képesek volnának elölni azt. Vallásos népdalaink, énekes
könyveink s a régi magyar költészet a legszebb és változatosb formákat
nyújtják s mit tapasztalunk? Szent énekeink oly formákban jelennek meg,
melyek jellemeikkel homlokegyenest ellenkeznek. Éppen, mintha az egyházi
zene fönséges dallamaiba operai trillák szövetnének be. A nyelv és
dikció cicomás és dagályos. Kevés benne a bibliai stílből, holott az
alaphangot itt kellene keresni. A régi irodalom, nyelv és forma
tekintetében a vallásos költő számára legtöbb kincset rejt, mit kevés
átalakítással a legkényelmesebben használhat. Legyen itt elég csak
Pázmány műveit említenünk s a szombatosak énekes könyvét, melyet Lugossi
az Akadémiában ismertetett,
A legendákkal sem vagyunk máskép. E hagyományokat, melyekben a
keresztyén vallás legköltőibb eszméi jelennek meg érzékítve s melyek
lángeszű festészekben annyi remekműre gyujtottak lelkesülést, rétori
áradozás közt a prózailag odavetett tanulságokban vesszük, mint a
legszárazabb didaktikus mesét. Hiányzik az egyszerű koncepció és menet,
az ódon és szent hang s a költői báj.
Mit általánosan az újabb vallásos költészetről mondánk, ugyanazt kell
mondanunk az előttünk fekvő gyűjteményről is, mely második megbővített
kiadás s lírai és elbeszélő műveket tartalmaz. Előttünk természetesen
főszempont a széptani vala. Más szempontból épületes s igen ajánlandó
olvasmány lehet.
Kiállítása csinos, kár, hogy számos nyomtatási hibák ferdítik.