Két kötetben. Pest, 1850. Heckenast Gusztáv sajátja. Ára 2 frt ezüstben.
E novellák írójára – bár csak földönfutónak címeztetik – mindenki
ráismerhet. Neve most több ajkon hangzik, mint három-négy év előtt,
midőn az itt összeszedett műveivel föllépett. Hanem ez éppen úgy nem
volt az ő hibája, mint amaz nem egészen az ő érdeme.
Őt a forradalom tette ismertté s itt hamar híresedik az ember. Sokszor
alkalmas perc, jól választott modor s egy kis merészség mindennél többet
tesz. Vele is ez történt. Eddig nem szokott hangon szólott, mit, mit
nem, az nem tartozott a dologhoz, a modor volt a legfőbb s ez tetszett.
Ő sem többet, sem kevesebbet nem tőn, mint hízelgett a napi
szenvedélyeknek, hangot adott az utcák és kávéházak pillanatszerű
véleményeinek, mindezt komoly terv, kiszámított politikai rendszer s
organizált párt nélkül ugyan, de éppen azon csinos, piquant s jól
elbeszélni tudó modorban, miként azt novelláiban megszoktuk. A különbség
csak az volt, hogy az elmésség szúró tőhegyéből gyilkoló tőr lett, a
finom gúnymosolyból sarcasticus hahota, gondolatai a néha fölmerülő
könny helyett mindennapos vérben úsztak s ő, a glacée-keztyűs, elegáns
arszlán, ki némi előszeretettel viseltetett a szalonokhoz s egyik
novellájának – «Egy kastély az erdőben» – érdekességét illendő bókkal,
valamely magyar hercegi család fényes nevétől föltételezé, tetszék
magának piszkos kezekkel és szurtosan, nem mindig az előjog és
visszaélés, sőt többször a becsület, közügy és kegyeletek oszlopait
döntögetni.
És mi történt?
Előbb nevettek rajta, később gyűlölték és félték, majd éppen ezáltal
hatásra emelvén, bókoltak előtte. Egyébiránt ez nem tartozik ránk.
Itélni fog a jövő s most legföllebb csak hiányosan véleményezhetünk.
Inkább azért is érintők, mert összefüggésben van azokkal, miket mondani
akarunk.
Ő a politikai hatást szépirodalmi tehetségének köszöni s mint írónak
éppen ugyanazon árny- és fényoldalai vannak ezen a pályán, miként
amazon. Könnyed szeret lenni, hogy nehézkes, untató ne legyen, ha
mindjárt üressé és tartalmatlanná is fajul, ő ezért sokat, sőt – ha kell
– mindent föláldoz, nála az alak minden, a tárgy kevés vagy semmi, a
dolgok mélyére ritkán száll; mert tudja, hogy vannak mindkét nemben
tudós művek, melyeket senki sem olvas; magasra sem emelkedik, mert
hasonlókép lehetnek olyanok, kiknek ez nevetségesen áll, ő pedig minden
inkább kíván lenni, mint ez – s végre érdekesnek találja magát bizonyos
könnyelmű szinezetben, melyet tán genialitásnak hisz. Azonban, mint
szépirodalmi író végetlenül fölötte áll a politikainak. Az érintett
tulajdonok közül több is van helyén a novellában, mint vezércikkben;
továbbá az alakító tehetség inkább költői, mint bármi más s végre
novelláiban, nálunk mód nélkül puszta s kevés szerencsével mívelt téren,
sok szerencsével mozog.
Mi őt szépirodalmunkra nézve igen is érezhető veszteségnek tartjuk. Nem
halt meg ugyan, de kibujdosottjaink nem követik a francia és német
menekülteket, kik nem politikai tartalmú műveikkel gyakran fölkeresik
hazájok könyvárusait; sőt ellenkezőleg, még regényt is idegen nyelven
írnak, mint például Jósika. Hír szerint Eötvös is több történeti műven
dolgozik, melyek hasonlólag nem magyarul jelennek meg. Ez ellen éppen
úgy ki kell kelnünk, mint kikeltünk közelebbről a bennlevők
hallgatagsága ellen. Bajos ugyan itélni némely magánviszonyok tekintetbe
vétele nélkül, melyek itt sokat nyomhatnak, de annyi joggal
megjegyezhető, hogy ha a nemzetiséghezi hűtlenséget íróink kezdik meg,
legkevésbbé sem lesz csudálatos, ha a közönség velök éppen semmit, ez
egyetlen megmaradt kincsünkkel pedig kevesebbet gondol, mintsem kellene.
E novellákat összeszedni szerencsés gondolat volt; kivált ha az írói
tulajdon megsértése nélkül történt. Különben nekünk sem erről, sem az
ellenkezőről legkisebb tudomásunk sincs s ki útbaigazítana – főképp a
megsértés esetében – igen megköszönnők; mert kötelességünk őrködni az
írói tulajdon fölött, melyet a jelen viszonyok közt is szőnyegre hozni
már nagy ideje.
Pálffy legjobb novellaíróink közé tartozik. Nem lehet őt ugyan a szó
magasabb értelmében költőnek nevezni – bár némely műve sejtetni látszik,
miként tőle függ, hogy több legyen, mint amennyi – de teljes joggal
számot tarthat az úgynevezett kellemes és mulatságos író nevére, kit
elolvasni rendszerint minden ember ráér. És ez nem kevés, különösen
nálunk, hol az írni tudás azon értelemben, mint azt a francia veszi,
fehér holló. Ő a magyar novellairodalom legszomorúbb korszakában lépett
föl. Kovács Pál ritkán hallatá magát, Csató, ki majd legjobban érté a
novella mesterségét, meghalt. Kuthy félreismerve tehetségeit s elvesztve
benső egyszerűségét, csak kicsapongásokban jelent meg. Nagy Ignác
elmésséghajhászattal ölte olvasóit, Jókai még nem lépett föl. A többiek
által csak íródtak a novellák s a szerzőn és szerkesztőn kívül alig
olvasá el más. E körülmények közt ő ott kezdte, hol kelle, azt hozott,
mire leginkább szükség volt. Megmutatta, mint kell előadni, elbeszélni,
egyszerűségével szembetette magát a Kuthy hibáit eltanult tömeggel, mely
csak lázas jeleneteket és bizarr hasonlításokat vadászott; elhagyott
térre, halmokra mutatott, hol jellem- és mesében annyi gazdag ér hever
kibányászatlanul, a társalgási dialognak, mely a jobbaknál is kevéssé
volt élvezetes s melyben Jósika is, minden bárósága mellett
szerencsétlen, műveltebb, ízletesebb, finomabb hangot adott s
könnyedségével legyőzte azon számtalan nehézségeket, melyek itt
rendszerint fölmerülnek.
Maig is legerősebb oldalai maradtak: az elbeszélni tudás, egyszerűség, s
a kör, honnan történetét és személyeit meríti. A legegyszerűbb meséből
is legtöbbször meglepő cselekvényt bonyolít s csekély, közönséges
történetet oly érdekesen tud elbeszélni, hogy felednünk kell a lényeget.
A cselekvényt mindig ott kezdi, hol kell s a bevégzéskor minden
alkalmatlan jelenést, mi a hatást gyöngíthetné, gondosan kerül. Meg
tudja találni az illő alakot s oly nagy szenvedélyeket sohasem tárgyal,
melyek egy novella szűk körén ki nem fejthetők, vagy új genialis alakot
kívánnak. Jellemzései rövidek, de a főbb vonalokat egyszerre
előtüntetők. Néhány szavakban többet mond, mint más, lapokon. Különben
jellemeit nem leiratokban, hanem a novella párbeszédei közt s a
cselekvény drámaiságában igyekszik kifejteni. És ez nagyon helyén van,
mert ez a különbség novella és beszély között. Itt igen szerencsés. A
párbeszédeket bámulatos könnyedség- és élénkséggel kezeli s a mellett
nyelve hajlékony, kellemes s néhol oly finom, hogy a franciával bátran
kiállhatja a versenyt. Személyeit nem valami fantasztikus világból, vagy
a torzított események beteges légköréből veszi, hanem a való életből.
Leginkább a társas körökben mozog s itt a magyar életnek sok kedves
oldalait tünteti föl. A kor, melyből ír, leginkább a jelen s ha a multra
tér, nem megy vissza ezelőtt öt-hatszáz évre, csak a mult századra s
hajporos őseinkről érdekesen beszél. Ez figyelemreméltó. Mult századi
életünk úgyis egyképpen el van hanyagolva költőink és történetíróink
által. Bár többen követnék!
De az itt elősorolt előnyök nem teher nélküliek, mint valának a magyar
nemes birtokai, sőt mint a dolgok természetes rendje hozza magával,
éppen a tehernek okai. Többeket fennebb érinténk, nehányról még alább
emlékezni fogunk. Itt csak azt jegyezzük meg, hogy e művek egy kellemes
perc hatásán kívül egyebet ritkán hagynak magok után. Ritkán, mondjuk:
mert általánosságban beszélünk. Ez lehet tiszta esztétikai gyönyör, de
hasonlít ahhoz, minőt egy kert nyujtana, melyben ugyan szép, de mind
egyszínű s illatú virágok ültetvék. Egy perc alatt mindent élveztünk s
nincs miért többé ott mulatnunk. Egy költői lélek hatalmasabb erővel hat
reánk, a gyönyörérzés több nemeivel illet s magokat szór el, melyek
öntudatlanul lelkünkre hullanak s virágzásba jőnek. Ezért lehet a
költőket nemcsak nemi, hanem abszolut tekintetben is összehasonlítani;
mert különben azon furcsa állításra jönnénk, hogy egy jó népdalíró éppen
oly nagy költő, mint Shakespeare.
Pálffy leginkább mulattatni kíván oly értelemben, mint a műveltebb
társaságban szokás. Ilyenkor, mint mindenki tudja, sok kellemes
ürességet is kell elmondanunk… Ha olvasói nem éppen ásítanak, egyébre
keveset gondol. Megvetni látszik azon számtalan eszközöket, melyeket a
költészet nyújt egy mű tökélyesítésére. Nála a reflexiók ritkák, a lírai
elem még csöppekben sem szivárog, a meglepő s erőteljes gondolatok –
követelje bár egyképpen a helyzet és jellem – igen gyéren mutatkoznak.
Aztán némelykor csak vázol, mi sok helyt a maga helyén van s művészi, de
olykor hasonlít azon arcképhez, melyen csak egyes vonások láthatók
összhang és színezet nélkül s így belőle egészet nem alkothatunk. Szeret
továbbá az élet- és szenvedélyeknek fölszínén járni. Előtte a komikum
alig több, mint mulatságos, víg esemény, a tragikum pedig szerencsétlen
és szomorú.
Ezért novelláiban kevés eszme, semmi világnézet. Az eszmék közül
feltünőbben csak egy húzódik rajtok át. Gúny a kordovány csizmájú
táblabírák ellen s üldözése mindannak, mi a bon ton-nal ellenkezik.
Innen van aztán az, hogy társaséletünket nem mindig olyannak festi, mint
amilyen, hanem inkább milyennek lenni kellene. E tekintetben dicséretére
legyen mondva messze távozik novellaíróink nagy sokaságától, kik valami
nevetséges monstrumot akarnak ránk disputálni s belénk érzelegni. A
nemzetiségről is más véleménye van. Nem sokat ad a külsőségekre,
melyeket a polgárosulás egyszínűvé tett már minden nemzetnél, de annál
többet a lényegesekre s ezeknek alapján akar ő Pestből egy második
Párizst teremteni.
Ideje már az egyes művekre térnünk. Rövidséggel kárpótlandjuk eddigi
hosszadalmasságunkat.
A két kötet összesen tizenkét novellát tartalmaz.
Az első _Carteaux_. Ez szoros értelemben nem annyira novella, mint
szeszélyes elmefuttatás eseményekben s hogy szavaival éljünk: «a Paulo,
Antonio, Lucio, Vincenzio-féle beszélyek ellen van intézve, melyeknek
ideje – szerinte – szerencsésen lejárt.» Carteauxnak Infloisvali
jelenése igen mulatságos.
_Egy éj a csárdában._ Az elbeszélés teszi érdekessé. Méltó elolvasni
csak a csaplárért is, ki vendégtelen korcsmájában nejével táncol.
Levéteti fejkötőjét s felkiált: Úgy rózsám!… most meg vagyok veled
elégedve. Életemben sohasem szenvedhettem az asszonyt, nekem csak leány
kell; nem is asszonynak vettelek el… hanem, hogy mellettem leánykodjál.
Jer, őgyelegj mellettem, mint mikor anyádnál voltál s aztán szívesen
megölellek, agyoncsókollak, táncolok veled, csak arra ne emlékeztess,
hogy asszony vagy, hogy konty alá kerültél, inkább nem bánom,
durcáskodjál, mint otthon tevéd, az jól illett neked.
_Etoile-Sombre_ és _Rivuli Dominarum._ Együtt említjük, bár külön
kötetben vannak. Mindkettő a mult időből van véve s elbeszélési modoruk
ugyanaz. Azon számtalan beszélyek közé tartoznak, minőket a francia
lapok mindennap közölnek, a németek csak fordításban, a magyarok igen
ritkán. Sem nem jó, sem nem rossz, ha t. i. a nem jót nem szabad
rossznak címezni. Emlékirat- vagy utazási rajzban, hol a költészet nem
lényeg, igen helyökön vannak.
_Trois-Riviers._ Angolhonban játszik s az idegen körülmények között igen
jól feltalálja magát a szerző. Jele, hogy haszonnal tanulmányozta a
külföldi irodalmakat. Sok magyar arisztokrata nem hinné el, hogy ezt
Pesten írták. Különben a kalandok egyszerűbbítése még emelné becsét.
Olykor az anekdotok körében csapong.
_Városi és falusi elmésség. Pesti szerelem. Csel és véletlen. A
tiszttartó veje. Harlem Richárd._ A tanulékonyság majd ugyanazon
magjából keltek majd mindnyájan. Rászedett nagybátyák, pajkos
unokaöccsök, megcsalt vőlegények játsszák benne a főszerepet s a csomót
néha egy-egy francia vaudeville-t író kéz szövi meg és vágja ketté. De a
szerző mindemellett sok új színezetet öntött el rajtok s gondoskodott
róla, hogy ne únjuk magunkat. A jókedvű jurátusok, feszes táblabírák oly
mulattatón és elmésen vannak festve. Könnyelmű víg pajtásokat és zsémbes
öregeket Pálffy általában kitűnő szerencsével rajzol. Nem kevésbbé
szerencsés a magyar arisztokraták feltüntetésében is. Erényeik- és
hibáikkal együtt írja le, nem mint népszínműíróink, kik
népszerűség-hajhászatért minden báróból és grófból aljas gazembert
gyártanak. Lehet s van báró gazember, de az ő gazemberök nem báró. A
_falusi és városi elmésség_ legkevesebb, a _Pesti szerelem_ igen jókedvű
előadású s meséje ügyesen szőtt, valamint a _Tiszttartó veje_ is, bár
igen jól kezdett elejének nem felel meg. _Harlem Richárd_-ban a dialog
kitűnő, annyira, hogy a magyar irodalomban az úgynevezett társalgási
nemben jobbat nem ismerünk, míg a _Csel és véletlen_ meséje erőltetett s
a színész alakváltoztatása által elhasznált rugó szerencsétlen.
Mindegyiknél jobb az _Egy báróné_. Minő művésziek Emiliának
kedélymozzanatai s mennyi költészet- és emelkedéssel vannak festve! Neki
egész világa az ős kastély és tágas kert, ismerősei, anyja s testvére.
Megjelen egy ifjú – testvére barátja – de rá kevés hatást tesz. Azonban
az ifjú olvasni szeret. Emilia figyelmes lesz s látja az ifjú arcáról,
hogy a könyvekben rejlő gondolatok neki örömet szereznek. Az ifjú
könyvei, elmenetele után, hátramaradván, Emilia lapozni kezd bennök s a
megjegyzett gondolatok az övéivel leginkább összehangzanak s míg
hasonlókat ír melléjök, szívében tiszta szűz szerelem fejlődik ki… A
kolostor nevelőintézetének templomában, hova később vitetik, egy apácává
szentelendő leány képét látja. A kép hozzá hasonlít, a festő az ifjú… Az
ábrándos álom valóvá lesz, a csöndes érzés zajongó szenvedéllyé válik.
De minek beszéljem tovább? Ki nem sejti, hogy az apácává szentelendő
leány ő leend? S minő ügyes motivumokat használ erre a szerző! Ízletül
elég ennyi a novelláról, a mese érdekességét, az elbeszélés komoly
egyszerűségét s a többi jellemek jól talált vonásait az olvasóra bízzuk,
hibákat nem is keresvén.
_Egy kastély az erdőben_ végzi be a köteteket. Itt is megismerjük az
_Egy báróné_ íróját.
Bár futólagos észrevételeink felébresztenék a közönség figyelmét.
Nem politikai rokon- és ellenszenv vezette nézeteinket, hanem tisztán
művészi szempont. Reméljük, hogy az ismertetett köteteket a közönség is
csak e szempontból nézendi, annyival is inkább, hogy azok fognak
bizonyosan rajtok legtöbbet mulatni, kik őt a politikai pályán leginkább
gyűlölték.