Röviden és egyszerűen fogjuk kezelni e rovatot. Reméljük, nemcsak a
nyájas olvasó fogja átnézni, hanem a szép olvasónő is. Mindemellett sok
mulatságost nem igérünk, de annyi hasznot mindenesetre igen, hogy néhány
rossz könyvtől megmentjük s egy-két jelesre, élvezhetőre utasítjuk. Az
idő drága, a pénz szűk, kik pedig a magyar könyvet veszik, nem gazdag
emberek.
Még egy szót!
Ismertetésünk inkább szépirodalmi dolgozatokra terjedend ki, de
észrevétel nélkül az érdekesebb röpiratokat, történeti műveket, utazási
rajzokat sem hagyjuk, sőt a folyóiratokban megjelenő nevezetesebb
cikkekre is figyelmeztetjük olvasóinkat. Különben igyekezni fogunk, hogy
szigorúak és lelkiismeretesek legyünk. Az elsővel tartozunk az ügynek, a
másodikkal önmagunknak. Vannak ugyan emberek, kik irodalmunk e
szerencsétlen korszakában a szigorúságot hazafiatlanságnak tartják, az
abszolut szempontot örökre ellökik s a viszonyost csak dicsériádokra
zsákmányolják ki; de ezek a virágzóbb állapotban is így beszéltek s
talán pro domo sua. Jaj azon irodalomnak, melyet így kívánnak
fölvirágoztatni! Aztán a miénk két év előtt már szépen virágzott s
európai hírű költőink vannak. Ama beszéd nem egyéb, mint meggyalázás.
Miért akarjátok az írót, mint koldust az utcaszögletre állítani, hogy
ott rimánkodón kiáltsa: vegyetek, igaz, hitvány könyv, de magyar,
vegyetek hazafiságból, ti, kik a jót is alig veszitek? Hát a büszke
magyarnak már önérzete sincs? Hát a hazafiság szent érzetét könyörületté
akarjátok lealacsonyítni, vagy kizsákmányolni zsebetek számára? Az
irodalmat nem a könyvek száma terjeszti és emeli s mint a példák
bizonyítják, némely nyelvet egy-két íróért is megtanulnak. Ajánljátok a
jót, vegyétek a jót! Ennyiből áll az egész.
Most inkább kell, mint valaha szigorú és józan beszéd. Jeleseink nagy
része visszavonulva él, a középszerűség csiripol és erőszakoskodik.
Dudva kezdi lepni az eddig csinos kertet s minden lépten szilaj állatok
lábnyoma látszik. Ki szól bele? Ki ügyel? senki. Szabad a vásár. Ó,
aranjuezi szép napok!
Mindezekből azonban senki ne következtesse, hogy mi valami nagy dolgot
akarunk véghezvinni. A világért sem! Augias istállójához Hercules kell.
Nekünk igen kevés erőnk van, mi mint szakférfiak, nem tanultuk az
esztétikát, kevés esztétikust forgattunk, külföldön sem utazhatánk s
inkább csak némi ízlés és néhány nagy költők műveiből vont elvek
birtokában vagyunk. Mi csak a politikai lapok ujdondászainál akarunk
többek lenni, kik minden tartalom nélkül százszor ismételt
epithetonokban beszélnek, bókolnak a szavatlan írónak, ölelik a kedves
költőt, leveszik a kalapot a lélekmagas költemény előtt, szívbájoló
dalokat ajánlanak a lelkes honleányoknak, előre megdicsérik a nem ismert
drámát, hazafiúi indulattal mentik, ha megbukott s magasztalnak
mindenkit, ha csak történetesen valakire nem haragusznak, vagy egy
meglehetősen sikerült élcért nem kell kivételt tenniök. Nem akarjuk,
hogy csak ezek kezében legyen a kritika és szükségesnek tartunk némi
ellenőrködést, midőn vele komolyan egy lap sem foglalkozik. Tehát némi
hiányt akarunk pótolni, úgy, ahogy lehet. E lap körén kívül esik minden
tudományos s hosszasabb fejtegetés. Nagyon mélyen nem is értünk hozzá.
Csak társalogni akarunk, inkább tömötten, mint üres fecsegéssel s nem
annyira elménckedve, mint okkal. Hangot kívánunk adni sok becsületes
magyar ember bosszúsága- és örömeinek, midőn egy-egy új könyvet átolvas.
Sokat magunk mondunk el, sokat az olvasóra hagyunk. Csak a jellemzőbb
vonásokat emeljük ki, csak a főbb eszméket említjük meg, csak az
érdekesebb helyeket érintjük.
Röviden, egyszerűen, lelkiismeretesen, szigorún.
Elveinket ismertetéseink folytában lesz idő bemutatnunk. Az írmodor és
nyelv vizsgálatára főfigyelmet fordítunk; mert a magyar nyelvnek elég
ellensége van, nem szükség, hogy az üldözött ellen íróink is fegyvert
fogjanak.
Jövő számunkban megkezdjük a ciklust!