Gyulai Pál sokáig nem gondolt bírálatai összegyüjtésére.
Emlékbeszédeiből már 1879-ben (s újra 1890-ben) közzétett egy-, majd
1902-ben két kötetnyit. Dramaturgiai dolgozatait csak halála előtt egy
évvel, 1908-ban foglalta össze két kötetbe s ugyanakkor kritikai
dolgozatai első csoportját egybe.
Ez utóbbi Akadémiánk kiadványaként jelent meg s hét terjedelmesebb,
csaknem tanulmányszerű kritikai dolgozatot tartalmaz az 1854-től 1861-ig
terjedő időből. Akadémiánk ez egy kötetnyi gyüjteménnyel megindult
kezdetet folytatni akarván, Gyulai Pál halála után két évvel, 1911-ben,
a Bírálatok c. kötetet adta ki, mely 1861-től 1903-ig menőleg
számszerint harminckilenc válogatott bírálatát öleli fel Gyulai Pálnak.
Sem a Kritikai dolgozatok, sem a Bírálatok kötete nem merítette ki a
maga évkörének, együttesen egy hosszú félszázadnak (1854–1903) egész, bő
készletét. Kívánatosnak látszott tehát oly pótkötet előállítása, mely
lehetőleg kiegészíti amazok hézagait.
Ez a célja a jelen kiadványnak.
Gyulai Pál kritikai dolgozatainak ez újabb gyüjteménye dr. Bisztray
Gyula egyetemi könyvtári tisztviselő úrnak egy ezelőtt két évvel,
magánbuzgalomból vállalt munkáján alapszik. Ő u. i. 1925-ben mutatott be
e sorok írójának egy gépírásos, kész munkálatot, pontos másolatát Gyulai
Pál mindazon, 1860 és 1880 között írt bírálatainak, melyek az említett
két akadémiai kiadványba nem voltak felvéve. E gyüjteménnyel, melyet
nagyobb arányú tanulmány vezetett be s bőséges jegyzet-felszerelés
kísért, azt célozta, hogy legalább az említett két évtizedre, a kritikus
Gyulai Pál e virágkorára vonatkozólag végre teljes gyüjtemény álljon
rendelkezésünkre.
Gyulai Pál születésének századik évfordulója közeledvén, tudomására
hoztam az akadémiai főtitkár úrnak egy ily kész mű létezését. Örömmel
fogadta közlésemet, s úgy vélekedvén, hogy Akadémiánk
Gyulai-centenáriumi ünnepélyét méltóképpen egészítené ki s tenné
maradandóbb hatásúvá egy harmadik Gyulai-kötet közzététele, csakhamar
akadémiai határozattá emeltette ezt a gondolatot. Felkérte Négyesy
László és Császár Elemér r. t. urakat is a kötet anyagának
megvizsgálására, s reám bízta a megtisztelő feladatot, hogy az ő
észrevételeiknek, valamint Angyal Dávid r. t. úr tanácsainak figyelembe
vételével elkészítsem a kiadvány végleges tervét.
Minthogy nem tudni, mikor nyílik alkalom a korábbi gyüjtemények 1860
előtti és 1880 utáni anyagának szintoly mérvű kiegészítésére, minőt
Bisztray úr e két év közötti szakaszra nézve tervezett, időszerűbbnek
látszott, a közbülső húsz év anyagának némi megrostálása árán Gyulai Pál
tevékenységének egész tartamára kiterjeszteni a készülő gyüjteményt.
Mellőztünk tehát némely kisebb jelentőségű cikkeket az említett két
évtized már lemásolt anyagából, s felvettünk helyettök korábbi, vagy
későbbi bírálatokat. Bisztray úr készséggel vállalkozott gyüjteményének
ily szempontú átalakítására s így vált e szép gyüjtemény az 1850-től
1904-ig terjedő egész időre nézve a két korábbi akadémiai kiadvány
tetemes pótlékává.
Arról, sajnos, le kellett mondanunk, hogy minden idetartozót kiadjunk.
Az egy bizonyára előbb-utóbb megvalósuló teljes Gyulai-kiadásnak lesz a
teendője. A még ezen kötetből is kimaradt dolgozatok jegyzékét a kötet
végén találja meg az olvasó. Közülök az Arisztidesz (Vajda János)
Önbírálatáról szólót különös sajnálattal mellőztük, – nagy terjedelme
miatt. Némelyeket azért hagytunk ki, mert java-anyagukat egy-egy későbbi
emlékbeszédébe úgyis beolvasztotta Gyulai Pál, mint a Pákh Albertről
(1867) s a Csengery Antalról (1873) szólót; másokat pedig azért, mert
csak betűjeggyel aláírt cikkek lévén, Gyulai szerzősége (bár nem
valószínűtlen) kétséget kizárólag megállapítható nem volt. Ilyen
különösen két, _–g_ jelzésű bírálat a Budapester Tagblattról s Ábrányi
Emil költeményeiről, a Budapesti Szemle XXXIX. és XL. kötetében (1884).
Viszont egy-egy apró «szerkesztői jegyzetet» is örömest fölvettünk
magvas, többnyire elvi jelentőségű tartalma miatt.
A közlött bírálatok nagy része megkívánja vonatkozásaiknak ismertetését.
Ezt a célt szolgálják Bisztray Gyula úrnak a kötet végén olvasható
jegyzetei, melyek egyúttal a szerzőség kérdését is elintézik,
valahányszor az tisztázásra szorul. Gyulai szövegének nyilvánvaló
sajtóhibáit kijavította a kötet szerkesztője, de minden kétes esetben
szögletes zárjelbe foglalva közli figyelmeztetését. Az egész szöveg az
Akadémia mai helyesírási szabályai szerint szedetett ki.
Aligha szorul indokolásra, hogy mi miért vétetett fel a kötetbe. Még a
jelentéktelenebbnek tetsző, vagy tárgyánál fogva kevesebbet ígérő
cikkecske is tanulsággal szolgál. Az 1854-nél korábbi darabok már
koraiságuk miatt is méltán felhívják a figyelmet magukra s épen nem
méltatlan társai a későbbieknek. Még riportszerű beszámolóban is (a
magyar orvosok és természetvizsgálók egyik nagy gyűléséről) szerét ejti
Gyulai irodalmi és közérdekű fejtegetéseknek a szónoki előadás
művészetéről, a tudomány népszerűsítésének formai feltételeiről s
megbírálja természettudósainkat, kik «úgy látszik, keveset adnak a
szorosan vett irodalmi műveltségre». Több ízben ismerteti, még Arany
János folyóirataiban, a Csengery-féle Budapesti Szemle egy-egy új
füzetét, s ily igénytelen tartalmi tájékoztatásokhoz is tud fűzni
eredeti megfigyeléseket, helyreigazításokat, vitába száll egy-egy
értekezővel, tanácsot ad, eszméket vet fel, fejtegeti a nagy magyar
szemle célját s egyik főeszközét, az essai műfaját, becses adatokat
közöl előfizetői akkori számáról, s hírlapi megrovások ellenében éppoly
biztos nyugalommal védi, amily határozottan visszaútasít hol egy, hol
más bírálatában minden elfogultságot és fölületességet, mely
intézményeket és kiváló alkotókat – Akadémiát, Aranyt, Madáchot –
könnyelműen támad. E kötet egyik legterjedelmesebb bírálata egy ma már
alig ismert, de barátaitól túlzottan magasztalt, korán elhúnyt költőnek
és kritikusnak, Zilahy Károlynak a hagyatékával foglalkozik; vele
szemben kellett Aranyt s Madáchot «védelmeznie», valamint általában a
higgadtság mérlegét a baráti elfogultság hamis súlymértékeivel szemben.
E bírálat ma is időszerű, hiszen elfogult reklám és toborzás állandóan
kísérletezik a helyes értékviszonyok megzavarásával. A határt nem
ismerő, szertelen magasztalásnak mindenkor ellensége volt Gyulai,
valóságos «kórjel»-nek tartotta s e kötetben is van «Egy kis polemiá»-ja
ellene. Még emlékbeszédben sem engedi meg a dicsőítő túlzást, mert bár e
műfaj valódi muzsája a rokonszenv, éppen ez az, mely «a közönségesnél
mélyebb kedélyt bizonyos gyöngédségi érzetnél fogva megóvja a dicsőítési
túlzásoktól». S minthogy szerinte «leginkább a kitűnő írókat kell
bírálni s nem a középszerűeket, kiket mellőzhetni is»: nem hagyja szó
nélkül br. Eötvös Józsefnek Kazinczy felett tartott emlékbeszédét,
melyben egy-egy vonás «zavarja a rajz hűségét s nem szükségképi
következménye a kegyelet eszményítésének sem». E bírálat egyébként
kiváló fejtegetését tartalmazza az emlékbeszéd műfajának, aminthogy más
bírálatainak is gyakori erénye egy-egy műfaj – irányregény, útleirás,
élet- és jellemrajz történeti regény – jellemének és határkérdéseinek
tisztázása. De nemcsak efféle, az elméletbe átmenő fejtegetések intik
vissza a mai olvasót Gyulai egy-egy bírálatához, vagy polémiájához. Az
értékelés hangos tévedéseiben idejekorán észreveszi a veszedelmet,
megállapítja egy-egy visszás irányzat megindulását s legott ostromra
indul egyelőre még gyér képviselői ellen. Ez az érdeke első Színházi
Szemléjének, mely Csiky Gergely Jóslatá-ból kiindulva az új-romantikus
dráma genesisét adja elő támadó éllel s az akadémiai álláspont
védelmével.
Amint Eötvös kegyeletes túlzásával szemben a való mértékére szállítja
Kazinczy nyelvújítói érdemeit, Szarvas Gábor és a Nyelvőr
új-orthologiájával szemben éppoly világos különbségtevéssel védi meg a
nyelvújítás történeti tényét s a költői nyelv szempontjából immár
kártevés nélkül ki nem irtható eredményeit. A Nyelvőrrel való egyik
legnevezetesebb vitája is itt van kötetünkben, s a Nyelvőrhöz intézett
öt kérdése nemcsak mint vitatkozó fogás, hanem mint szigorú elvi
distinctio is Gyulai legemlékezetesebb sorai közé tartozik. Nyelvszokás
és költői szabadság jogviszonyait érinti a «Sírhalmomi» szóról írt
cikkecskéje is.
E kötetnek nem kevesebb, mint öt darabja foglalkozik Petőfivel, egy-egy
róla írt könyvet bírálva, egy hirlapi támadás alkalmával az Akadémiának
Petőfihez való viszonyát tisztázva, s végül a Petőfi-ház gondolatát
vitatva meg. Első klasszikus bírálata is Petőfiről szólt (1854) s azt
még maga osztotta be a Kritikai Dolgozatok gyüjteményébe. Azt s az itt
közzétetteket feldolgozta a Petőfi-irodalom, de nem árt, ha a nagy
közönség közelebbről is megismeri, mily nem szűnő érdeklődéssel figyelte
Gyulai a Petőfi-irodalom gyarapodását, vizsgálta a felmerülő adatok
hitelét, s mennyire tiltakozott Petőfi jellemének bárminő, akár naiv
magasztalásból eredő és hamisan szépítő, akár könnyelműen megbélyegző
eltorzítása ellen. Az igazságot védte itt is a mindkét irányú fictio
ellenében, de a kegyeletlenség vádját sem rettegte, mikor a kegyeletnek
az ő felfogása szerint helytelen módját kellett kárhoztatnia.
Két ízben is hallatja szavát br. Kemény Zsigmondról a jelen kötetben.
Nem lesz érdektelen egyik sem a híres emlékbeszéd mellett. Személyes
emlékek közvetlensége is növeli a «Veres Pálné emlékezeté»-nek, de
különösen a Toldi szerelme egy kihagyott versszakáról szóló közleménynek
az érdekét. Ez utóbbi mily híven idézi elénk nemcsak a végső napjait
élő, öreg Arany Jánost, hanem az igazi Gyulai Pált is, ki sohasem
tartózkodik annyira a hatáskeltés érzelmi eszközeitől, mint mikor maga
lelke gyökeréig a meghatottság rabja. E csaknem rideg tárgyilagosságú
cikkecske egyike az ő leglíraibb fogantatású megnyilatkozásainak. Mily
nagy idő, s személyes élmények mily gazdag zománca választja el ezt a
megholtra emlékező közleményt attól a kötetünkben Keveháza címen
olvasható kis szemlerészlettől, melyet még kritikai pályája elején írt.
A fiatal műértő lelkesen hódol a nagy költő előtt: az közügy! – a
gyászoló barát elfojtja könnyeit: meghatottsága az ő magánügye! A két
időpont ellentétesen viselkedő Gyulai Pál-ja ugyanaz a _férfi_.
Igen régi keletű Gyulai érdeklődése a népköltészet iránt. 1854-i
Petőfi-tanulmánya már kiforrott nézeteket tartalmaz újabb irodalmunk e
sarkalatos erőforrásáról. Kötetünk egyik korai darabja is a népiesség
igazi értelmével s ennek alapján a «néplap» (Vasárnapi Ujság)
feladatainak tisztázásával foglalkozik. Egy másik cikke népmeséinkhez
közli adalékul az «Igazság és Hamisság» oly változatát, mely különbözik
a Kriza-félétől. Két ó-székely ballada c. nagy terjedelmű közleménye
egyúttal a legbecsesebbek közé tartozik; nemcsak a két remek
népballadának esztétikai fejtegetése miatt, hanem azon elméleti
megvitatások révén is, melyekben a nép- és műköltészetnek, a nemzetinek
és népiesnek mibenlétét s egymáshoz való viszonyát magyarázza. A magyar
népiesség elméletének történetében nevezetes hely illeti meg e kiváló
tanulmányt. Végül egy portugál néprománc verses fordítása is figyelmet
kelthet idetartozó darabjai között, valamint az a bírálata, melyben
«városi» és «falusi» költészet indokolatlan megkülönböztetését útasítja
vissza.
Kiadványunk azonban főképp a polémikus Gyulait mutatja be, még pedig
leginkább szerkesztői minőségében. Itt lép csak elénk igazán az elvek s
a jogérzék embere. Folyóirattól határozott irányt követel meg, s a
szerkesztőtől annak nyílt érvényesítését; egy folyóirat szava mindig
fontosabb szerinte az egyéni véleménynél, mert a szerkesztő s a vele
szoros viszonyban, szolidaritásban és kölcsönhatásban álló írók bizonyos
alakuló, vagy már kialakult közvéleményt és közérzületet jelentenek s
annak határozott képviselőiként kell forogniok a nyilvánosság előtt.
Mély erkölcsi gyökere s messzire tekintő bölcselete van e kemény
határozottságnak: «A tudomány és irodalom kérdéseiben s még sok másban
is egyedüli bíró az idő, de hogy ez valaha döntőleg ítélhessen,
szükséges, hogy benne, érte, vele vizsgálódjunk, ítéljünk, küzdjünk,
hogy akiket ugyanegy szellem lelkesít, egyesüljenek s vállvetve,
sokszorozott erővel, erejükhöz képest sok oldalról támogassák azt az
ügyet, amelyért lelkesülnek s azt bizonyosan inkább eszközlik a
határozott színű folyóiratok, mint a kevésbbé határozottak, mert
küzdelmet idéznek elő, erőkifejtésre kényszerítik az ellenfélt s a
fejlődés kovászát vetik be irodalomba és közönségbe egyaránt.» Ezt írja
Arany János folyóiratában, szerkesztői állásfoglalást várva tőle is egy
ott folyó vitában; s lehet-e felségesebb célkitűzéssel igazolni kritikát
és elvi küzdelemre kihívó harcvágyat, mint az idézett szavakkal, melyek
értelme ez: mutassuk meg magunkat őszintén, kényszerítsük egymást nyílt
meggyőződésekre, s úgy menjünk aztán a bíró: az idő elé. Ítélj, hogy
megítéltessél; ítélj, hogy magad is a bíró elé kerülj, de úgy ítélj,
hogy nyugodt öntudattal járulhass eléje. Fölemelő, szeplőtelen, férfias
morál!
Ily alapon méltán követelhetni a kritika jogát és szabadságát minden
közéleti jelenséggel szemben. S ő e jogot megkövetelte, kivívta s minden
megtorló kísérlet ellenére biztosította is maga és munkatársai számára.
E jog megvonása a kritikust «legalább is haszontalan íróvá tenné» – írja
a Polémiák-ban. «Én – folytatja indokolt hévvel – mindig tiltakoztam e
jograblás ellen s részemről egy fikarcnyit sem fogok engedni soha a
kritika jogaiból, melyeket nem én oktrojáltam, hanem maga a kritika
természete fejtett ki s a századok gyakorlata szentesített.» Nem is
engedett! Tanuskodnak róla szerkesztői válaszai és jegyzetei, melyekből
néhány emlékezetesebbet örömmel teszünk itten közzé. Élesen megvonja a
különbséget a magánszemély s az író között; attól eltiltja a bírálatot,
emezt mindazon adalékokkal együtt, melyeket magáról műve által a
nyilvánosság elé bocsát, jogos tárgyává teszi meg a bírálatnak. «A
kritikus sokat, mindent elmondhat, mit a bírálata alatti könyv fekete
vagy fehér soraiból a dedukció, indukció, vagy analógia útján
kiokoskodhatni»: ellenben «nem tehet semminemű célzatot, megrovást, még
a legigazabbat sem, ha az csak az író magánviszonyai és személyisége
ismeretében leli alapját». A bírálat nyomán feljajduló késő érzékenység
megtorlásait keményen, de higgadtan veri vissza, névtelen munkatárs
bírálatáért egész felelősséggel helyt áll; s minthogy a visszavágás
rendesen a névtelenségben keresi az ellenfél gyönge oldalát s a
névtelenséget gyávaságnak tulajdonítja: e «lovagiatlan» fegyvert is nem
egyszer kiüti az ellenfél kezéből. Ha a névtelenséget elítélnők, vagy
éppen törvénnyel tiltanók, elegendő ok nélkül korlátoznók a vélemény
szabadságát; mert «nemcsak arra van jogunk, hogy gondolatainkat,
véleményünket szabadon közöljük, hanem arra is, hogy oly módon és
alakban közöljük, ami természetünknek, ízlésünknek és körülményeinknek
leginkább megfelel». Az állam és társadalom, ha érdekei megsértettek,
mindig számadásra vonhatja a szerkesztőt és kiadót, akik a névtelen
íróért teljes felelősséget vállaltak. Az ellenbírálatok kérdésében is
más a véleménye, mint az ilyenek beküldőinek általában: «Az
ellenbírálatok kiadása nem a kötelesség kérdése, mint sokan hiszik,
hanem csak a figyelemé, amellyel a körülményekhez képest, valamely ügy
vagy személy iránt viseltetünk»; «hogy dolgozó társaink ellen írt és
meggyőződésünkkel ellenkező cikkek közlését kötelességünknek tartsuk:
azt ugyan jogosan tőlünk senki sem kívánhatja». Egyébként is «a kritika
nem annyira a bírált íróért van, mint inkább az irodalomért és
közönségért». Mindamellett amikor már nem elvről volt szó, s a Budapesti
Szemle egy álnevű cikkében megbírált Jászai Mari a szerkesztő értesülése
szerint nőiségében érezte sértve magát, nem habozott egy szerkesztői
nyilatkozatban kijelenteni, hogy «_e tekintetben_ tőle minden vonakodás
nélkül bocsánatot kérni lovagias kötelességének ismeri». S tudta védeni
nemcsak a kritika jogát, hanem az írókét is, ha sor került reá, miről az
anthologiák túlkapásait elítélő bírálatai ebben a kötetben is tanuságot
tesznek.
Bizonyos népszerű felfogás szerette «epésnek» elképzelni a
meggyőződésnek s a bírálás és megbíráltatás szenvedélyének ezt a tiszta
lelkiismeretű hívét és katonáját. Mily gyarló torzítás! Íme, ez a kötete
is valami csodálatos higgadtság, nyugodt és vidám öntudat tiszta
világába vezet. Csupa harc és vita, támadó és védekező gerjedelem: de
ragyog a nap, tiszta a lég s üdítő, mint a magasságoké, mintha nem is
ember, hanem maga az eszme csatáznék. Gyulainál alig lehet ugyan
egyénibb jelenséget elképzelnünk s harciasabbat se sokat; legegyénítőbb
vonása azonban korántsem valamely köznapi ingerültség, hanem a
személyfölöttiség szenvedélye, mely földre vet, mikor harcba indul,
minden földi terhet, s azért oly erős a harcban, mert csak lélek szerint
vívja. Ezért oly salaktalan, ezért oly tiszta, ezért olyan derült az ő
nagy harcainak minden okmánya, bírálatai minden kötete.
Nem egyéni kedvtelésből harcolt: nyugalmat, ihletet áldozott fel
kritikusi népszerűtlenségért; de megtette, mert felsőbb hatalmak, a
józan ész, az ízlés, az erkölcs, a nemzeti lelkiismeret, az egyenes
emberség jelölték ki katonájokúl. Neki az irodalom, neki az ízlés dolga
sohasem volt magánügy, sőt nemzeti ügynek tartotta, amely «szoros
kapcsolatban van az állam és társadalom igen fontos erkölcsi
érdekeivel». Óvta hát azok ellenében is, kik nemes célból és
lelkesedéssel, de «rossz, céltévesztő, sőt célellenes eszközökkel»
álltak szolgálatába; óvta minden oly törekvés veszedelmeitől, mely «a
nemzeti irányt nemzetibbel akarja megrontani». Az irodalommal egyaránt
figyelme tárgya volt politikai életünk. S ma, mikor már tettek és
szándékok megérlelték nem várt gyümölcsüket, csaknem megdöbbenve
olvashatjuk azon intő szavakat, melyekkel A beteg parlament c. bírálatát
fejezte be 1891-ben: «Részünkről parlamentünk nagyobb és könnyebben
gyógyítható betegségének tartjuk a botrány és obstrukció divatosságát. A
bajt nem kell kicsinyleni, ez nem pártkérdés, nem is csak a házszabályok
kérdése, hanem valóságos alkotmány-kérdés. Belőle a kisebbség vétója
fejlődhetik ki, amelyet nem ismer alkotmányunk.» Ismétlem, ezt 1891-ben
írta! Hogy a dualizmus adott alakjának fenntartása mily nagy érdeke a
magyar nemzetnek, s hogy gyöngülése csak ellenségeinek lenne diadala s
hazánkat beláthatatlan zavarba, veszélybe döntené: arról is emlékezetes
sorok olvashatók ugyane cikkecske végén.
Késő bánat nem okulás! De van e kötetben sok oly szava a lelkiismeretnek
és éles belátásnak, melyen okulni még ma sem lenne késő. Veres Pálné
emlékezetében ezt mondja a nőemancipáció és a szocializmus kérdéséről,
melyek szerinte sokban hasonlítanak egymáshoz: «Mindkettőnek van igaza
is, valódi és súlyos bajokat tár föl, de az ajánlott gyógyszerek még
súlyosabbakat idéznének elő. Nem a merev elvek valósítása, a gyökeres
reform a gyógyszer, hanem a részletes javítás s megalkuvás a létező
társadalmi renddel».
Vajha mennél többen olvasnák Gyulait s vajha az esztétikai igényeket oly
fölénnyel hangoztató korunk elsajátítaná tőle azt a legkényesebb ízlést,
mely a maga ítéleteit a lelkiismeret mérlegén is mindenkor megméri.
Budapesten, 1927 január elején.
_Horváth János_ l. t.