vagyok itt. Ez az aranyos csillár visszavisz régi kis szobámba. Régi kis
szobámban illatos hálófülkébe… A menyezetes ágy előtt látom
könyves-asztalomat, a sarokban virágaimat s a nyitott ablakon beözönlő
fűszeres illatokat, melyekkel a park fenyő-virágai köszöntenek… Ah, én
grófnő vagyok itt is. Tudd meg, hogy én herczegek s herczegnőkkel
beszélek, leülök asztaluknál, mulatok mulatságaikon. Felidézem ezt az
egész világot képzeletemben s míg megírom róluk történeteim, dalaimat:
addig velem vannak; de nem tudnak elhagyni azután sem. A költészet
lebilincseli őket. Boldog vagyok. Van vágyam, van czélom s ezeket oly
világosan látom magam előtt, hogy úgy tetszik, mintha egészen beteltek
volna már is…
Csak egy emlék keserít. Mintha ma is látnám – tudod még akkor épek
voltak szemeim – midőn rádrohantak az uralkodó hatalom emberei,
elkobozták jószágaidat, elvették legutolsó bútorod s kivitettek
palotádból… Azt hiszem, tizenöt éves voltam akkor. Vagy tizenhat?
Egyszerre kinn voltunk az utczán… Szegény mama, ő meghalt bánatában…
Téged sajnállak. Te nem erre a nyomorra vagy teremtve. Hanem, nemsokára
megváltozik az uralkodó hatalom s téged visszahelyeznek birtokaidba,
melytől hazafiságod miatt fosztottak meg… Mikorra várod a
kormányváltozást?
– Mindennap. Hanem ha akarom, még már ma ismét a régi úr leszek. Csak
egy levélkét kell írnom a miniszterelnökhöz, ilyen tartalommal:
»Belátom, hogy vétettem önök ellen; megváltoztak elveim s önök közé
állok!« – Akarod ezt, Sapho?
– Inkább haljunk meg éhen papa, mintsem hogy lemondj elveidről…
Aba gróf hevesen ölelé meg leánya megsoványodott, de még mindég szép
nyakát. A leány atyja keblére rejté szelíd, de mégis büszke szép fejét:
– Hanem éhes vagyok egy kissé papa; nincs egy kis kenyér?
– Nem hozott a kenyeres asszony; _elfeledte_. Pompás burgonyát küldött a
vendéglős »à la anglesse« – eszel?
Comtesse Sapho falatozni kezdett. És midőn elkölté vacsoráját,
megcsókolva atyja homlokát, aludni tért.
Estve 9 óra felé járt az idő. Aba gróf egy lóczára hajtá fejét. Nem
akart aludni, de nem is tudott volna. Egyáltalán pórias szokás éjfél
előtt elaludni s ő nem is tudá grófi hajlamait levetkőzni.
Sylvester estvéje volt. Gróf Baan emlékezett három év előtti
Sylvesterjére. Monakóban a kártyaasztalnál… Ekkor veszté el legutolsó
negyvenezer frankját. A rimánkodásra kapott vissza belőle annyit,
amennyiért haza Magyarországba utazhatott. Még elég korán jött arra,
hogy javainak árverésén jelen lehessen. Az adósságok lassanként
felemészték milliónyi értékű vagyonát. Felesége – egy báró Panáry-leány
– öngyilkossággal menekült a szégyen s a nyomor elől… Szegény kis
Ilonával nem lehetett közölni az igazságot. A gyenge szervezetű leányt
megölte volna a rettenetes való. Aba gróf úgy találta ki a
»jószág-elkobzás« meséjét. S a fájós szemű kis leány képzelgősen
szentimentális lelkülete hajlandó volt elhinni e hazugságokat. Egy
képzelt világban élt s jól esett, ha más e képzelt világot még
bővítette…
Aba gróf csalta leányát, bár ő nagyon is tisztában volt a valósággal;
különösen most, hogy belátta küzdelmeinek haszontalanságát. Akarata,
teste belefáradt a küzdelembe. S mig leánya estvéli imáját imádkozá
rozzant ágyában, egyetlen s utolsó kincsét: megtöltött revolverét mohó,
mégis kínos érzéssel szorítá meg zsebében.
Három évi küzdelem után ma már szilárdul meg volt győződve arról, hogy
elébb-utóbb éhen kell elvesznie, ha csak maga nem veszti el magát előbb.
– Egész életében a pénzköltésben gyakorolta magát s most vénségére nem
tudott megtanulni pénzt szerezni. Semmi néven nevezendő mesterséget nem
tanult, nem tudott; ha csak grófi voltát nem vesszük mesterségnek. Három
nyelvet beszélt ugyan: magyarúl, németül s francziáúl; de jól egyiket
sem tudta. Irása is egészen »grófias« vala, ép úgy, mint gondolkodása;
tehát mind a kettő blazírt, hanyag, szórakozott. – És mégis:
tönkrejutása után kevés időre reménye volt ahhoz, hogy a miniszterium –
tönkrejutott arisztokraták dajkálója – behelyezi valami sinekurába… vagy
valahová jószágigazgatónak nevezi ki. De az ellenzék egyik Kátója –
»egyik«, mert sokan voltak! – neszét vevén a dolognak, dörgő s akkor
nagy zajt csapott, interpellácziót intézett a miniszter úrhoz. A
Baanföldi Baan Aba gróf múltját szellőzteté s oly adatokat hozott
napvilágra, hogy a miniszter Aba gróf alkalmaztatását kénytelen volt
desavuálni. Sőt kijelenté, hogy Aba grófot nemcsak hogy jószágigazgató,
de még írnoknak sem nevezte volna ki. Az ellenzék »egyik« Kátója
köszönettel vevé tudomásul a miniszter válaszát, bár magában
dühösködött, hogy filippikája megtört a miniszter taktikáján. Az egész
dolognak Aba gróf ivá meg a levét. Szellőztetve lőn múltja, mely épen
nem volt tisztességesnek mondható. Nem követett el – nem volt addig
rászorúlva ilyesmit elkövetni, – melyért a btkv. nevében szólíthatták
volna felelősségre, de nagyon is sok olyasmit tett, melyért általános
megvetés szokott az osztályrész lenni, a mi külsőleg olyan moralis
társadalmunkban. Különben, ha 1792-ben s franczia grófnak él, ha száz
élete van is, a lámpavasra kerül…
Aba gróf nem született becsületes embernek. Őse is árúlásért kapta a
grófi koronát; mért lett volna jobb »dicső« ősénél ő? Hanem az szép volt
még tőle, hogy belátta, mikép becsületes embernek nem született. Sőt ezt
a véletlent sajnálta is mostan. Ha becsületes múltja volna, hát most nem
fordúlna el tőle – leányán kivül – mindenki. Az ember végtére nem is
tudja, mire jó a becsület! Az arisztokraták, kik különösen színére oly
sokat adnak e portékának, ajtót mutattak neki. Famíliája kihalt, ő volt
az utolsó Baanföldi Baan. És ha lett volna is rokona? Hisz még
közönséges emberek között is megtagadják a szegénynyé vált rokont, hát
még ott, hol a családiasságnak nyoma sincs: az arisztokratáknál!?
Aba gróf végtére is kénytelen volt felcsapni írnoknak a kataszternál.
Meghamisította okiratait: kitörölte belőlük a grófi jelzőt. Mégis
megkérdezték: nem rokona-e a hirhedt Baan grófnak. »Nem hallotta még
nevét sem említeni!« – felelé Baan gróf. És talán diplomatikusan
cselekedett ez egyszer; de később még sem elég okosan viselkedett s
elébb-utóbb elárulta magát grófi gőgje s ügyetlensége által. Elküldték.
Mit volt mit tennie: folyamodott a legutolsó kenyérhez és ujságíró lett.
Egy hyper-demokratikus zúglap közölte irtózatos nyelven írott nézeteit a
magas és nem magas politikáról. Egy időben azonban egyszerre feltünően
okos czikkeket írt; a dolog feltűnt, a turpisság kisűlt: a gróf egy
általánosan ismert német lapból plagizált. A dolog beszéd tárgya lőn,
sőt egy republikánus – ki vezérczikkeit nem a közeli s banális német, de
a távolabbi s intelligensebb angol sajtóból lopta – nagy zajt csapván
belőle, felhasználta az alkalmat egy nagy szenzácziót keltő czikk
irására! »A sajtó elsekélyesedése« – czím alatt.
És Aba gróf ismét kenyér nélkül maradt. Nem mutogatta többé dörgedelmes
czikkeit szegény comtesse Saphonak, ki szilárdul meg volt győződve édes
atyja lángeszéről…
A »lángész« azonban nem hagyta magát. Ujra kenyér után nézett. Beállt
egyik hordár-egyletbe pátronusnak s bankot alapított nekik: »Munkás
méhek kasa« czím alatt. A bank gyöngyen virágzott – és mint minden virág
– elvirágzott; prózában szólva: megbukott. Aba grófot a némi merész
fináncziális műveletek miatt setétre akarták tenni, de bizonyitékok
elégtelensége miatt végtére is felmentették, de ismét kenyér nélkül
maradt.
Tehát eljött az idő, hogy »feltalálóvá« legyen. Mész-, faggyú- s
viaszkeverékből egy kenőcsöt alkotott s elnevezte szakállhagymának.
»Gróf Baan Aba szakállhagymája«, igy szólt a czím egy rengeteg 9 ágú
korona alatt – az ujságok hirdetési rovataiban. De egy, szintén
szakállhagymát gyártó tanár napnál világosabban megmagyarázta a
közönségnek, hogy a gróf szakállhagymája milyen haszontalan s hozzá mily
ártalmas mixtum és a gróf a világon a legnagyobb csaló. Eme utóbbi
szavak miatt oszt a gróf sajtópert indított a tanár ellen. Egy fiatal,
feltünésre vágyó ügyvéd drágán fizette ugyan meg neki, hogy reá bízta
védelmét, de védőbeszéde elhasalt, a tanárt felmentették, a »csaló« Aba
grófon száradt a temérdek szakállhagymával együtt, melyre többé nem
szállott egy tudatlan csíz sem…
És elkezdődtek a nyomor borzalmas napjai és úgy látszik, nem akartak
véget érni. Az utolsó ép butordarab is a zálogházba vándorolt. A
revolveren kivül nem volt értékesíthető tárgya Aba grófnak.
A tizennégy uradalom gróf ura – ezelőtt negyven évvel – arra gondolt:
hogy e tárgyát is értékesítse. Milyen pompás eszköz: egy csattanás és
vége van miden »Szakállhagymás« históriának. Aba gróf pedig unta már
ezeket a dolgokat. Beléjök fáradt. Vágyott a nyugalom után. Zsebében a
forgó pisztoly egyre ajánlotta magát: »a nyugtalan vérkeringés biztos
arkánuma vagyok én…!«
Már késő éjre járt az idő. Comtesse Sapho nyugtalanúl hánykolódott
ágyában. A szobában nem volt épen meleg a levegő. Az egyetlen pohárban
álló viz az ablak deszkáján tán befagyó félben is vala… Comtesse Sapho
elfojtott zokogása hallatszott fel az álmatlan éjben…
– Mért sírsz kis lányom?…
– Ó nem a szivem sír, papa…
A gróf kivette zsebéből a revolvert s egy ládába tette. Szerette
leányát. Hát tulajdon édes magát se szeretné az ember? Elhatározta, hogy
ennek kedvéért még vár egy kissé az öngyilkossággal. Azonfelül még
bizott valami véletlenben, mely kiemeli a hinárból. Magára fekteté – a
minek alant kellett volna lennie – azt a reves szalmazsákot s igyekezett
elaludni. Nehezen jött az álom szemeire. Hozzászokott volt
kapuczinerezni lefekvés előtt s már 4 hónapja kávét sem látott.
Azonfelül a szegény kis Sapho benn-bennszakadó sírása nagyon
kellemetlenül hatott reá. Sejtette okát; e kínos napon elfeledte
megmondani a kicsikének, hogy találkozott eszményképe, Barna báróval s
hogy ez üdvözli őt… s alig várja, hogy tiszteletét tehesse…
Megmondta hát most ezt a mindennapon elmondott hazugságot.
És szavaira csakhamar végleg benszakadt a szegény kis lány zokogása…
– Óh, ne hidd papa, hogy a szivem is sír, midőn szemeim könyeznek!… –
szólt és elszenderülve, boldog, kéjes álmok tették könnyüvé
fantasztikus, ártatlan lelkét.
Csend lőn a barlang-hideg szobában. A gróf Baan-család bár úgyszólván
dermedt tagokkal, de mélyen aludt…
II.
Aba gróf kiszaladt a vizvezetékhez s megmosakodott, a »kilenczágú
grófi-koronás« szakállhagymával kicsapta már őszülő bajuszát, gondosan
megfésülködött s miután halántékára egy csomó hajat odapomádézott, még
csak a comtesse Sapho keztyűjét kereste meg.
Mert vajjon jónevelésű ember fogadhat-e hölgylátogatót keztyű nélkül?…
A gróf gyomra korgásából gyanitotta, hogy immár bizony délfelé jár az
idő. És a szegény kis grófkisasszony még mindig aludt.
– Szerencsére! – gondolá gróf Baan s összevonta leánya ágyának szegényes
függönyét. Aztán valahonnan egy könyvet vőn elő s olvasni kezdett. De
nem a könyvet, hanem a kezében levő és ép az imént kapott kis
látogatójegyet olvasá: »Wrabély Leontina, a népszinház tagja óhajtja ma
délben tiszteletét tenni«.
A dél itt volt s kopogtak az ajtón. A szinésznő lépett be. Kicsiny,
szűkvállú, satnya barna hölgy. Kihívóan és mégis elegánsan öltözködve.
Az a pikantéria, mely nagyon is tökéletlen szépségét pótolta a férfiak
előtt, még franczia kalapjának szalagcsokrán is elömlött. A mint
belépett, kicsiny, de szúrós fekete szemeivel azonnal kacsintott
egyet-kettőt. És pedig ama ismeretes módszer szerint, melyet egy még
mindig divatban levő szinésznőnk meghonosított a szinfalak között s
azokon kivül.
Aba gróf adta a tudományos búvárlataiba elmerült, szórakozott férfiút…
– Méltóztassék helyet foglalni, ámbátor egy szegény, tönkrejutott –
költséges, tudományos búvárlatai által elszegényült – grófnál bajosan
leli fel azt a kényelmet, mely a társadalom új arisztokratáit, a
művészeket méltán megilleti.
A szinésznő nem óhajtott e kérdés részletes tárgyalásába bocsájtkozni s
azonnal a tárgyra tért:
– Kegyed 2344?
– Igen.
– Tehát gróf Baanföldi Baan Aba; lesz szíves czímére vonatkozólag valami
okiratot előmutatni.
Megtörténik.
– Hajlandó vagyok kegyeddel tárgyalásba bocsátkozni ama hirdetése
fölött, melyet a »Testvériség« legutóbbi számában olvastam. Gróf úr, a
mint írja, hajlandó bármily állású nőt feleségül venni, ha az tizezer
forintnyi hozományt hoz a házhoz?
– Szolgálatára!
– Nos, én kedvezőbb ajánlatot teszek önnek. Nőül vesz engem, együtt
lakunk, ha úgy tetszik együtt étkezünk s én mindaddig, míg élek – s ön
él – ezerkétszáz forintnyi évjáradékot biztosítok önnek.
Aba gróf kezét nyujtá:
– Az alku áll. És mik az ön feltételei?
– Lakásunkat Bécsbe tesszük át, hol az operához szerződtettek
másodosztályú coloratur-énekesnőnek. Gróf úr két szobát kap saját
kényelmére s egyáltalán és sohasem háborít engem. Velem szemben jogai
nincsenek, csak a világ előtt; azontúl a magam ura vagyok. – Megértett?
– Igen. Ön grófnő akar lenni. Férjes nő, hogy fokozza az ingert s
méltóságos asszony, hogy fokozza az árt; magyar mágnásné akar lenni,
hogy keresett hölgy legyen. – Teljesen megértettem önt. Beszélhetünk
egymással egész világosan. Nagysád aranyos ölébe akarja összehordani a
császárváros aranyát s én nem akarok éhen halni. – Az alku áll. Hanem
nekem egy hajadon leányom van. Comtesse Sapho. Neki velem kell maradnia.
– Szép?
– Szent. – A szegény kicsike beteges egy idő óta, hályog képződik
szemén, alig lát… Költeményeket ír s egészen ártatlan. Nem fogja önt
feszélyezni. Képes lesz önt anyjaként szeretni, főkép – és a mi
szükséges – ha a valót elfödjük anélkül is gyenge szemei elől. Ezt bízza
reám…
– Nos jól van, legalább házikisasszony lesz… És mindenekfölött
ártatlanságával nimbus felettünk…
Comtesse Sapho felébredt hideg fekhelyén. Az éjjel meghűlt s rekedt
hangon szólott ki apjának:
– Ki az, papa?
A gróf a szinésznőhöz fordult:
– Bemutathatom önt, mint jegyesemet?
– Igen.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy hónap mulva Wrabély Leontine, mint gróf Baanföldi Baan Abáné
szerepelt a bécsi opera színlapján. Mindenesetre többet a színlapján,
mint a színpadán. Nagyon gyakran el volt rekedve.
Comtesse Sapho boldog volt. A szinésznő, kiben – sajátságos bár – nem
veszett ki minden szemérem, alig győzte elvonni kezeit a szegény kis
comtesse csókjai elől.
Viszontszolgálatul azonban Barna báróról beszélt neki, arról a Barna
báróról, ki gyermekkora óta álomvilágának központja volt s kiről atyja
azt hazudta neki, hogy mindennap kérdezősködik róla, szerelmes belé s ha
eddig nem kereste fel – bár ide Bécsbe is utána jött – annak egyedül az
az oka, hogy a báró katona s okvetetlenül börtön volna az osztályrésze,
ha megtudnák, hogy a kormány ellenségével – már mint Aba gróffal – egy
követ fújva, azt lakásán is felkeresi…
»Mivelhogy az Aba gróf jószágait még most sem adták vissza, a kormány
még most sem változott, de talán már holnap… holnapután…
Hanem azért fellelte Aba gróf azt a hölgyet – azt az előkelő hölgyet –
ki őt még fiatal korában szerette s most balszerencsében keze, szive s
vagyonával ajándékozta meg!…«
És szegény kis grófné írta tovább költeményeit. Ábrándozott egy közeli
boldogságról s képzelme által megalkotott hőséhez platonikus dalokat
írt, míg a szomszéd szobában atyja új barátjaival zajongva kártyázott s
míg a másik teremben »édes anyja« a legfényesebben igazolá a művésznő
erejét… s a hol álmainak örökös középpontja a deli Barna báró: a
művészet erejét bámulta s élvezte…
Irta s szavalta tovább – most már zongorakiséret mellett – költeményeit…
III.
Magány. – Comtesse Sapho teljesen boldognak érezte magát, hogy ebben az
egész házban egyes-egyedül lehetett. Az emberek – bár hogy szeressük is
őket – megmaradnak embereknek; testies mivoltukkal megakadályozzák a
szabad repülést…
A kis grófkisasszony légies valója most zavartalan fürödhetett kedvencz
elemében, ama ábrándokban, melyek oly változatosak, mint a nyári
fellegek, de oly távol is vannak a földtől és minden szilárdabb
anyagtól, mint azok a határozatlan gomolygó – foszló, tömörülő –
eloszló, rövidéletű, hamis szinű vízpárák…
Sapho becsukta az ablaktáblákat, bár kellemes őszi est volt, de hát a
nyitott ablakon által a felül már fekete, de alól még rézvörös ég
tolakodott volna hozzá s ő egészen magán akart maradni.
Nem volt hideg s mégis vékony hasábfákat dobott a czifra vaskályhába,
melynek ajtaját nyitva hagyá, hogy fájós szemeivel láthassa a nyelvelő
lángokat, hallhassa a vizes fa sustorékolását… Tudta, hogy a tűz, a
lángok könnyűvé teszik a lelket, mint valami léghajót s szárnyat adnak a
gondolkodásnak.
Leontine mama szobája anélkül is nem annyira szoba, mint kis paradicsom
volt. Egy illatos berek, valamelyik délövi szigeten. Középen a mindig
megvetett, illatokat terjesztő ágy. Függönyének párkányzatán,
Bokacscsióból vett idézettel. Egyik fülkében kánák, fikusok s
kameliabokroktól elrejtett, ott állott valami harmoniumféle önműködő
hangszer, melyet csak fel kellett húzni, hogy órákon által Chopin és
Strausz legdallamosabb valczereit hangozzák. Comtesse Saphot éjjelente
gyakran felkölték e hangok; ilyenkor átszólt a szomszéd szobában alvó
édesatyjának:
– Mama még ébren van?
– Igen, tanul, dolgozik; – felelt a gróf érdes hangján.
Sapho felhúzta a hangszert. Mamája egy órával előbb atyjával estélyre
távozott. – Aba gróf ma lépett be ismét a főrangú társaságba s magával
vitte nejét is. Kora reggel lesz, mikor hazatérnek.
Az estve némasága, a félhomály, a kályhában pattogó tűz, melynek
lángnyelvei mindenféle bohókás árnyakkal termékenyitik meg a hálószoba
vörösbőr-tapettáit, a déli növények közül kihallszó lágy zene –:
mindezek egy óriási szárnyat adnak a kis grófkisasszony gyenge hóna alá
s visszarepitik a multba.
Haza Szent-Szajolba, a hol 15 éves korában elsődszörre ülték meg
tánczczal, vigalommal születése napját… Kinn a vadaskertben, topolya-fák
alatt üritették érte sok és ékes szóval a színbort hölgyek és férfiak…
Hanem az az egypár szó, melyet nem is hangosan, de titkon fülébe súgva
mondott egy férfiú, az _egyedüli_ férfiú többet ért valamennyinél; pedig
milyen egyszerű szavak:
– Legyen mindig ilyen kedves s szeresse mindenki úgy, mint én…
Sapho mint akkor, ma is elpirul, ha e szavak eszébe jutnak. S milyen
gyakran jutnak eszébe! Ezek a határozatlan gyenge szavak talán egy
édeskés bók, – ez az ő »erős vára«, melyre szorgalommal, szeretettel,
szenvedélylyel – mániával épít.
És ha Barna báró nem mondja meg e szavakat, akkor más valamit keresett
és talált volna a kis comtesse, hogy elhitesse magával annak a férfiúnak
szerelmét, ki alig gondolt rája valaha, ma meg tán már azt se tudja,
hogy élt-e s ha igen, él-e még a szentimentális kis leány.
Comtesse Saphonak szüksége volt arra, hogy azt, a kiért egy
határozatlan, de végtelen érzéssel égett: magába szerelmesítse és gazdag
képzelőtehetsége szivesen vállalkozott e feladatra. És Aba gróf látván,
hogy lánya nem annyira élőből, mintsem inkább képzelődéseiből él; élővel
jó időn át különben is vajmi gyengén láthatván el leányát –: hát növelte
képzelődését s telehazudta szavainak hitelt adó leánykája fülét s
utóvégre is elhitette vele, hogy Barna báró határozottan szerelmes belé
s hogy egy napon – talán nem is sokára – megjelen előtte, hogy kezeiért
esdekeljen.
Comtesse Sapho minden napon várta e napot. Örült, ha estve lett, hisz az
éj után egy új nap következik, melyen hőse minden valószinüség szerint
meg fog jelenni. Ezen nap is elmúlt és új éj következett be, és a
szegény grófkisasszony ismét örült a holnapi napnak, mely az ő napja
leszen bizonynyal… És így multak a napok – és így multak az évek, az ő
napja még mindig nem következék el, bár voltak perczei, a mikor
csodálatosan élénk előérzete támadt, hogy im mindjárt belép, a kit
egyre, a kit hiába vár; de az ajtó nyilt s míg a szegény leány idegein
végig rohant a forró láz s míg ő fájós szemeivel már ama daliás alakot
vélte látni: felhangzott valami házaló kereskedő alázatos hangja: »nem
tetszik strimpflit, zsebkendőt, téli nadrágot venni?!« Vagy legjobb
esetben a milimári hadonászott előtte: »Hát a tejpénz? lelkem, magok nem
grófok, hanem csalók…!«
Comtesse Sapho nem volt ama költők közül való, kik mindjárt
elcsüggednek, szídják a teremtést, megutálják az életet, ha vágyaik
tárgya menten, a mikor kivánják, nem hull az ölükbe. Ő bár mind
izgatottabban, mind roncsoltabb idegekkel, de várt, remélt, bizott
egyre.
Nem érintkezve sem férfiak, sem nőkkel, a mindennapi élettől már-már
egészen elhomályosuló szemei miatt elzáratva: egy sajátságos s túlzott
képet alkotott magának a szerelemről. A lelki és testi egyesülést
valóban oly teljes tökéletesnek gondolta, mint azt egynémely regényben
hazudja a költő. S magáról a nemi élet mysteriumairól – melyekkel sokat
és szivesen foglalkozott – oly képzetei voltak, mint a 6–7 éves
gyermeknek a születésről. Valóban e kis mazna leány újra teremté magának
a világot s ebben élt, ebben uralkodott s ettől várta boldogságát. –
Alkotott magának egy új paradicsomot – persze sátán nélkül – s ebbe
belehelyezé magát Évának, Dömény Barna bárót pedig Ádámnak. De Ádám a
dsidások tisztí ruháját viselte s öve körül kard, – nem fügefalevelek
valának felkötve…
A grófkisasszony – Éva, minden perczben e kard csörrenését vélte
hallani. Olykor tán hallott is ilyesfélét, de a kardcsörrenés a Leontine
mama szobájában halt el…
Most is úgy rémlik neki, mintha hallaná… Visszafojtja lélekzetét. – A
kardcsörgés, léptek zaja csakugyan mind közelebb-közelebb hallszik…
Kopogtatnak szobája ajtaján, az ajtó megnyilik s Barna báró áll a leány
előtt…
És ez nem folytatása az iménti álmok, ábrándoknak, ez maga a valóra vált
álom. A szobában sötétség, csak ott egy darabka tér a kályha előtt van
megvilágítva. Barna katonás-vidoran ott áll meg. Comtesse Sapho azonnal
megismeri, bár csak halvány körvonalait látja a magas, erős alaknak.
Csak megférfiasodott, a mióta nem látta.
A látogató katonásan köszön. Még sapkáját sem veszi le. – Sajátságos?
Hanem talán ezt így szokták a katonatisztek?!…
Sapho nem volt valami nagyon meglepetve; évek óta várta ezt a
látogatást. Százezerszer maga elé képzelte, egészen így, a hogy most
történik. Csak arra nem gondolt, hogy képtelen lesz majd egy szóval is
köszönteni a régen várt kedvest… Ó, pedig mennyi mindent összegondolt,
hogy mit fog annak legelőszörre is mondani.
Barna félrecsapta fején a kalapot s megállt a szoba közepén, _kissé
keresztben álló_ szemeivel a sarokba tekintve, hol egy mereven ülő női
alakot – Saphot – látta –:
– Jó estvét viola… úgy-e nem is vártál ma estvére? Hej, régen nem
láttalak, de nem lehetett eljönnöm, most is a fiúktól szöktem ide
hozzád… Észrevették, hogy szököm, tele pezsgős palaczkot dobtak utánam,
a lábamat érte épen, azért nem tudok valami _nagyon egyenesen állani_…
Comtesse Sapho válaszolni akart, de nem tudott. A hozzá intézett szavak
egészen elfoglalták. Fel sem tűntek neki a kétségkivül mámoros – de nem
szerelmi mámoros – hangon elmondott szavak sajátosságai. Úgy tetszett
neki, mintha az a 4 év előtti idő, midőn Barnával legutoljára beszélt,
csak az imént lett volna s most társalgásuk folytatódnék…
– Ah, hát magácska meg se szólal, talán nem várt? pedig én úgy
gondoltam, hogy most teljesen magában, elfoglalatlanul lesz… Vagy mást
várt? Mondja, hadd távozom.
Szegény kis grófkisasszony még mindig a hozzá intézett kedves szavakkal
volt elfoglalva s ismétlé azokat magában: »jó estvét _viola_,… régen nem
láttalak, nem lehetett eljönnöm… _talán mást várt_…?«
Comtesse Sapho alig tudta kinyögni:
– Nem!…
Barna elkaczagta magát. Nagyon sajátságosan kaczagott, majdnem úgy, mint
a ki több pezsgőt iszik, mint a mennyit a józanság elbír, de kevesebbet,
mint a mennyitől megrészegszik az ember…
– Hát szeret-e még?
– Igen!… volt a halk válasz.
– Akar-e enyém lenni?
A leány válasza zokogásban fúlt el. Minden úgy ment, a mint elképzelte,
mégis a világossághoz nem szokott szemei elkápráztak, a mint ily közel
látták előttök a mindenható fényességet… Ó, mily kedves volt előtte ez a
férfi, mily lebilincselő hatalmas alakja, mily bájos, könnyed behizelgő
gondtalan beszéde… Óh, ha most tudná neki mondani a szegény kis
grófkisasszony azt a költeményt, mely arról szól, hogy tán már
bölcsőjében rinogva, mint gyermek is szerette őt és hogy várta egyre,
mind várta, mindig várta…
De nem tud szólni, csak zokog, csak zokog.
A báró ismét elneveti magát –: