faállványa mögött egy leánynyal enyelgett. Csengő kaczagása s a lánytól
kapott csók csattanása idehallatszott hozzá s mint a méreg, marva,
égetve futott végig rajta. Feje szédűlt, szíve elszorult a dühtől s alig
tudta testét tovább vonszolni. De midőn szapora lépésekkel látta
közeledni a legényt: erőt vett magán s mosolyogva, kaczéran, szép testét
riszálva kacsintott feléje.
Flóris már messziről intett neki s átkiáltott az utczán:
– Hová, lelkem!?
– Elmegyek szeretőt keresni!
– Hát itt vagyok én…
– Jőjjön ide, kezet rája! Vagy maradjon ott, ahol van, hanem estve
eljőjjön a táncziskolába…
– Ott leszek.
– Meglássuk! – szólt a leány s a sarki gyógyszertár ajtaját épen e
perczben megnyitó segédre mosolygott…
II.
Báró Trunck már zongorázott. Zöld színbe hajtó szalonkabátján katonai
érdemjelek bronz és ezüstből, hatalmas orrán rezes pír. Egész testével
zenélt; lábai ha kellett, ha nem, rugták a pedált, fején pedig a zsiros
katonasipka taktusra mozgott.
A »Riska-tehén« tánczterem zongoramestere, született északnémet báró –
von Remmingruns – belekiáltott olykor a tánczolók által okozott pokoli
zsivajba:
– Sák elegánt…
A tánczmester – nappal pinczér a Szikszayban – alig tudta az éles,
katonára emlékeztető szavakat ellensúlyozni:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt…
Különben senki sem feszélyezte magát. A szakácsné egész testével
ránehezedett a szobafestőlegényre s szerelmes szavakat sugdosott –
hangos szóval – fülébe:
– Ó te piszkos!… Miért nem jöttél el tegnap reggel a piaczra…
Dohánygyári munkásnők – erős szagot terjesztve hajukból –
nagysádoztatták magukat kereskedősegédek által s ki-kiszökve az udvarra,
a sötétség leple alatt, de a hold fényénél csókolóztak fűvel-fával…
Aztán halványan vagy kipirulva tértek vissza és tánczoltak tovább.
Egy svájczi bonne, gazdájának csupaszképű diákfiával dühösen aprózta a
tánczot s a tejképű gyermek minden zsebét kikutatta bonbon után.
Ujság-kihordólányok egy csoportban, férfi nélkül járták a tánczot s
egymásba fogódkozva vihogtak, udvaroltak egymásnak, mint a férfi a
hölgynek:
– Kedves kisasszony, parancsol szinházba mennem?…
– Fájdalom, nem enged a papám!…
Vén lány gubbaszkodott a sarokban s irigyen nézte a tánczolókat.
Egy gépész úgy magához ölelte tánczosnőjét, hogy az felsikoltott.
S a tánczmester – előtánczos – egyre kiabált:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt!…
A zongoramester alakja már egészen elveszett a füst és porfelhők
közepette s nem tudni, honnan kerültek az időnként felhangzó rikácsoló
hangok:
– Sák elegánt…
Mint mikor óriási üstben forr, fő, buzog a ruha: úgy forrott, főtt,
izzadott az alacsony, de széles tánczteremben mindmegannyi tánczoló pár.
Befent lányarczokról az izzadsággal együtt folyt lefelé a festék s
különböző színű csíkokat festett arczbőrük, nyakuk s vasárnapi
ruhájukra.
Ruharongyokkal, eltépett csinált virágokkal volt telve a terem alja; a
földreejtett bonbonok ropogtak a tánczolók lábai alatt. – Egy-egy
pattanás s utána nyögve ejtett »jaj« vegyült a lázas zsivajba:
valamelyik leány mellfűzőjének aczéllemeze pattant el s élével az
elevenbe nyomult… A szegény lány minden ütemnél nyögve, de azért
elzöldült arczczal, kisebzett testtel is: tánczolt tovább.
A táncz sajátságos őrülete, mely csak az embernél található meg,
mindegyre fokozódva erőt vett az egész tömegen.
Két lakatos-lány, kik még csak az imént is ajkbiggyesztve nézték le a
hozzájok nem illő csőcseléket, vadul sodrották be magukat a tánczba, s
fejük fölött ujjaikat csattogtatták. – Csak három bársonyruhás,
szabadságolt utcza-hölgy hallgatott a zongoramesterre s elegáns-finoman
szelid mozdulatokkal, szenteskedő arczczal bokázott végig a padlón…
Szombat este volt s a munkások zsebeiben csörgött a pénz. Milyen
lelkesítő zene! A hetibér nyavalygott, türelmetlenkedett az öblös
zsebekben.
Lina leány egy sarokból nézte végig az egész pokoli színjátékot. Most
volt itt előszörre s tudta, hogy nem fog többé ide jönni. Nemes, tiszta
lényege megundorodott e látványtól, melyet a férfi és nő közötti
különbség hozott létre. Feje, szive, mindene fájt s azt se tudta, mitől.
Balról egy korhely jogász, jobbról két mesterember vette körül s
faggatta. Alig felelt nékik. A férfit sohasem látta még így, minden
emberi mezét levetkőzve, mint most. Sohasem akart férjhez menni, de most
többé férfiről sem akart hallani. Utálta őket, izzadt kezeik s baromilag
forró lehelletökkel. Hogy bomlanak minden szoknya után! Ma már fel tudta
fogni huga elbukását. A kis Lizi alig cseperedett fel s máris
el-elszökött ide. Hítta őt is. Milyen kár, hogy nem jött el, legalább
megmagyarázhatta volna testvérének, hogy ezek nem emberek, hanem barmok.
Mohón kapnak minden szál széna után. Mert széna, szalma csak
leánybecsület. És nem tudnak belőle jóllakni, soha sem… Ah, majd
megmutatná ő, hogy a fogára koppintana ezeknek a nyomoraltaknak, kik
kihasználják az asszonynép gyengeségét, ostobaságát.
– Szegény Lizi, szegény Lizi! – susogta magában Lina s a kís anya
kínjaira, szégyenére, apátlan porontyára gondolt. Zsebébe nyulva
megtapogatta azt a papirosba takart valamit – meg van-e még? Az a valami
nagy adag s feltétlenül ölő méreg szerecsika volt.
A táncz folyt tovább. A tánczmester egyre ordítá:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt…
És nem volt többé a rendnek legkisebb árnya sem a megvadult tömegben.
Fűző okozta mellziha, mámoros hörgés, csók-csattanás, a megölelt
nyöszörgése, a tyúkszemfájós jajja, az epedés sóhaja, az epedéstől,
vágytól, hideglelősek fogcsattogtatása, túlhangozá a báró
zongorajátékát, rekedtté vált szavait!
– Sák elegánt…
Egyszerre azonban csend lőn. Flóris az ács a zongoramester által
játszott valczert énekelve lépett a tánczolók közé. Uj bársony zeke
feszült széles mellére. Halvány szép fejével kiemelkedett az egész
közönség közül. Szemeit végig ragyogtatá a lánytengeren s egy öt
forintost dobott báró Trunck tányérára:
– Most hallgass! Én fizetem a csendet!
Lányok hagyták el udvarlóikat s körülrajongták a fiatal ácsot. A férfiak
szitkozódva, vagy elfojtott dühvel szállingóztak ki a szomszéd terembe:
inni. Egy kövér szobaleány nehéz karjaival reákapaszkodott a fiatal
óriásra. Flóris kelletlenül rázta le magáról:
– Csihaj te, meg ne egyél!
Valami dohánygyárban dolgozó kis leány mindegyre felnézett reá, bár
szemei már könyeztek, kápráztak a folytonos nézéstől.
Flóris unatkozottan ásított. Egy megvető mozdulattal hárítá el magától a
kérdezősködő, vihogó, hízelgő leánysereget s szétnézett a teremben.
Csakhamar megpillantá a sajátságos látványra ajkait harapdáló Linát s
mosolyogva lépett eléje:
– Látja ezeket, nem birok vélök… Nagyon rám szoktak.
– Hej jó is kis-istennek lenni!
– Dehogy kis-isten, dehogy kis-isten! Aztán könnyű ezek között, de
másutt…
– Mondja csak, nem sajnált meg engem? két évig járok utána s még csak
márma érdemesit először egy jó szóra.
A leány nem felelt s félig behunyva szemeit, hagyta magát tánczra vinni.
Tánczközben nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Lina lopva vetett
egy-egy pillantást tánczosára s arra gondolt, hogy milyen szép, életerős
ez a legény s milyen halvány üszökszín halottá fogja őt tenni nemsokára…
ha… Maga sem tudta különben, mit akar. Csak azt érezte, hogy gyűlöli ezt
az imádott embert, testvére megrontóját, házuk szégyenbehozóját, a ki
fehér fogaival, piros kis szájával olyan átkozottul kedvesen tud
mosolyogni. A legény puha szakálla olykor-olykor födetlen nyakához ért s
ez érintésre tűz lett egész testében.
Csak ők maguk tánczoltak az egész teremben. Őket nézték, róluk suttogott
mindenki. Irigykedve, boszúsan, majd hizelgőleg. Valaki azt mondta: »Ni
milyen szép pár!« Lina érezte, hogy egész hajaszáláig elpirul e
szavakra. Flóris odahajolt piros kis füleihez:
– Hallja!
– Hallom, de beszélni akarok magával.
– Én is, galambom! – szólt a legény s egy pár lépéssel kitánczoltatá a
leányt a szomszéd szobába.
Kaczagás kisérte ki őket, de e hangok benszakadtak, a mint Flóris
visszanézett az otthagyott közönségre.
A szobában nem volt senki. A legény behúzta maga után az ajtót s a
zárban a kulcsot megfordítá.
A kis hálófülkében sötét volt. Az izzó vaskályhától vörös-barnára vált a
homály. Lina didergett s körmeivel markába vájt. Elhatározta, hogy
szemeit fogja kikaparni a szép ácsnak, ha az csak egy ujjal is hozzá
nyúl. – Bana Flóris még csak meg sem érinté; de fekete szeme csillogott
a homályban.
Egy ideig némán álltak egymással szemközt. A legény szólalt meg előbb:
– Ne féljen tőlem, nem vagyok én olyan rossz, mint a hírem. Üljön le ide
a diványra, valamit akarok mondani, hanem elébb meggyujtom a lámpát.
A hogy világos lett a fülkében, Lina borral telt üveget vett észre az
asztalon.
– Épen jó! – gondolta magában – ha nem birok veled, majd a poharadba
töltöm a szerecsikát – a halált.
Flóris bort töltött a poharakba s nem ült a leány mellé, hanem szemben
foglalt vele helyet. Megigazgatá selymes, puha haját, szivarját letette
s hallgatott. Lina szomorúságot olvasott ki szemeiből, abból a
szemekből, melyekbe – maga se tudja, miért – sohase mert merően
belenézni. Talán iránta már rég érzett gyűlölete – mely most fokozódott
– okozta azt a sajátságos zavart is, mely rajta erőt vett mindannyiszor,
midőn Flórissal, – a lányok ez istenével – szemben volt. Sőt ezelőtt, a
nélkül, hogy okát tudná adni – futott előle, menekült, mintha közelében
valami bajtól félt volna. És ez a legény soha, még álmában se hagyta
békén. Soha férfit nem szeretett – sehogysem – de azt a legényt
kénytelen volt gyűlölni mindég. Midőn a kis Lizi elmondta, hogy
házassági igéretek s egyebekkel mikép ejté meg őt is, az jutott eszébe,
hogy: »mily kéj volna megfojtani ez embert!« Mióta húga kínos vajudását,
újszülött gyermekének síró nyöszörgését s apja dühét kitörni hallotta,
azóta mindegyre az zúgott-zakatolt fülében, szívében: mily jó volna
megfojtani ez embert! És midőn a kútnál reggel látta meg-meg egy idegen
lánynyal enyelegni, csókolózni akkor, midőn egy szegény áldozata szörnyű
kínok, örök szégyenérzettől eltelve fekszik beteg, talán halálos ágyán:
megfogamzott keblében a terv: elveszteni e nyomorult embert.
Reggeltől mostan estvélig egy örökkévalóságnak tetszett neki az idő;
maga se tudta, hogy miféle ördög által sugalva, egy vágy kínozta
szüntelenül: halva látni ezt az embert…
Sőt utoljára szinte rosszúl esett néki az a gondolat, hogy hát ha
reáhagyja magát beszéltetni Flóris s jóvátéve hibáját, nőül veszi a
szegény kis Lizit, apja lesz gyermekének?! Szinte biztatta magát, hogy
ebből nem lesz misem s igazi örömmel, vágygyal gondolt egy közeli
gyilkosságra…
Hanem most mintha szive engedett volna. Flóris olyan sajátságos
szomorúan, hallgatagon nézett reája.
– Mit is akar hát maga nekem mondani?
– A Lizinek márma kis fia született.
– Hát férjhez ment?
– Igen.
– Kihez?
– Magához.
– Úgy, ezt nem is tudtam!
– De tudta tőrbe ejteni!
– Az utamban volt, mért nem került ki?
Lina szive őrült sebességgel vert. Zsebébe nyúlt a méreg után:
– Úgy, hát maga, a ki útjába kerül, letöri?
– Ha virág és ha hagyja magát.
– Nem sajnálja őket?
– Nem, az az ő soruk.
– Nem szánja őket kínjaikban, nyomorúságukban?
– Nem, mert keresték.
– Nem fél, hogy megveri az isten?
– Még az emberektől sem félek.
– Hát mí maga?
– Ácslegény; dolgom befedni a házakat s elszeretni a leányt, ahol érem.
– S ha elszerette?
– Akkor: jó napot, aztán befellegzett a barátságunknak, isten hozzád
édes!
– És Lizi?
– Jó fizetése van a dajkáknak…
A leány alig tudta dühét visszatartani. Szemei vadul forogtak. Flóris
szinte megijedt tőle:
– No, no, csak meg ne öljön a szemeivel. Aztán ha csak ezt akarta
mondani, hát ezért kár volt ezeknek a czafráknak magát megmutatnia.
– Nemcsak ezt akartam mondani, hanem azt is, hogy maga ha jó ember
volna, most elvenné a testvéremet.
Flóris felkaczagott. Olyan csengő kaczagása s olyan szép fehér fogai
voltak:
– Elvenni, na már azt a bolondot nem teszem! Ha mindazt a lányt, a kivel
valami bajom volt, elvenném, volna vagy negyven feleségem!
– De én kérem?
– Ha még maga kér sem! Nincs olyan. Nem lesz énbelőlem senki esküdt ura!
Ha csak…
– Ha látná, hogy kínlódott magáért.
– Látom!
– Ha érezné a szégyent, a nyomort, mely egész életén át el fogja kisérni
maga miatt.
– Érzem!
– Szegény apám szégyenét, arczpirulását ha látná; nem mer többé az
emberek közé menni…
– Érzek, látok mindent.
– Nem látja azt a kis ártatlan gyermeket, kit az iskolában sem fognak
másképen hívni, mint: te zabigyerek!
– Én is az vagyok.
– Kőbül van a szíve.
– Épen nem, de hát azért nem vállalok rája olyan terhet. Nem tudnám
szeretni, rá se néznék, hozzá se szólnék, ha otthon volna, kerülném az
otthont… Nem szeretem, nem szeretem, soha se is szerettem.
– Mért bolondította hát el?
– Mért? Magam sem tudom.
– Könyörüljön rajta!
– Könyörültem, ha elfeledtem.
– Hát nem.
– Nem.
A mosónő lánya még akart valamit mondani, de nem tudott. Elfúlt
lélekzete, feje zúgott, szédült. Nem ivott egy gyüszűnyi bort is és úgy
érezte magát, mintha holt részeg volna. Zsebébe nyúlt a méreg után s
hirtelen, észrevétlenül szájába csúsztatá. Aztán a Flóris pohara után
nyúlva egy kevés bort hörpintett s szájából a mérget a borba ejté…
A legény mosolyogva vette fel a poharat:
– Megiszom a szerelmét; – szólott – s kiüríté a pohár tartalmát.
Lina felsikoltott, életét adta volna, ha a mi történt, meg nem történtté
teheti. Szemben véle a büszke legény szomorúan mosolygott!
– Mért sikoltott, odakinn ha meghallják, azt hiszik, hogy bántom; pedig
maga az egyedüli lány, a kihez nem merek nyúlni… Tudja-e mért nem veszem
el Liszkát?
Lina alig hallhatólag susogá:
– Mért?
– Mert magát szeretem, magát is szerettem mindég. Magán kivül soha
senkit. Mikor testvérét öleltem, akkor magára gondoltam, mikor ez, vagy
az a leány körülfogott: csak mindegyre arra gondoltam, édes istenem, ha
ő szeretne így engem! De rám se nézett s ha nem futott előlem, hát úgy
nézett rám, mint valami gazemberre…
Nem voltam én soha duhaj, csak a mióta magát ismerem. El akartam
felejteni, ki akartam verni a fejemből. Arra gondoltam: ni, hisz van itt
lány, aki szeret s a kit szeretni lehet, minden ujjamra akár kettő; az
ujjamra került, de a szivemre nem! A kit az megszeretett, épen az hányt
fitytyet reám, megvetett, kigúnyolt, meg is érdemeltem: mért nem tudtam
elfeledni!
Lássa, most záros szobában ülök véle egyedül; úgy szeretném megölelni, a
vérem mindegyre vonna kis édes ajkához s alig merek rá is nézni! Tudja
az isten, maga nem olyan lány, mint a többi…
Magát szivesen elvenném, nem mára, holnapra, de egy egész életre s
nemcsak férje lennék, de szolgája mindétig, a meddig akarná…!
A lány behúnyta szemeit, úgy hallgatta a szavakat, melyek igazságában
nem kételkedhetett.
Irtózatos dermedtség s forró érzés váltogatta egymást lelkében,
testében. Szeretett volna meghalni e pillanatban, de szeretett volna
élni is, de ennek a legénynek ölében.
Úgy érezte, hogy azok a szavak, melyek itt alig hangzottak el, nagyrészt
az ő szivének szavai. A gyűlölet, amit eziránt az ember iránt érzett,
csak burka volt forró, de elnyomott vágyának. Homályos, de erős sejtelme
volt, hogy ez eddig ismeretlen, soha nem érzett, de végtelen boldogságot
találna fel e legény karjaiban.
Az után, a mik történtek, kénytelen volt megundorodni magától e
mindjobban erősödő érzéseért. Az őrület környékezte s a legény szavai
mégis olyan jól estek neki; szótlanul el-elfúló lélekzettel,
halotthalványan, csak hallgatta hallgatta…
– Isten tudja! magával szemben az én öles termetemmel is gyermeknek
érzem magamat. Ha veszett életem, mulatásaim közepette csak egyszer
emelte fel volna ujját: »Flóris, ezt ne tedd!« – meghunyászkodtam volna,
mint gazdája szavára a feldühödt eb. Mindég olyan vágyam volt, lábai elé
tenni bozontos fejemet, hogy nyakamra lépjen. A mohó vágy, mely a
lánysereget felfalatá velem, mint farkas a bárányt, – magával szemben
olyan szelíd volt mindég. Arról álmodoztam, eszeveszett mulatozásaim
közepette a kéjektől részegen arra gondoltam: ha férje lehetnék,
megcsókolhatnám kezét, élnénk együtt, csendesen… Hogy elfeledném az
utczát verekedéseivel, hogy otthagynám a korcsmát bora- és leányaival,
hogy lábai előtt olvasgassak érzékeny történeteket…
Maga tehet arról, ha rosszá lettem, gonosz vagyok. Magának kellett volna
megváltania s hidegsége, megvetésével, csak könnyelműségem növelte
őrültséggé…
Tudom, hogy nem szeretett, érzem, hogy most sem szeret, soha se is fog
szeretni… Odaenged az ördögnek, hadd marjon meg, hadd faljon fel, mit
bánja maga az én tönkre tett életemet!… De nem azért mondtam én el
ezeket magának, hogy szerelmeért könyörögjek, – úgy is tudom, hogy
hiába! – hanem hadd tudja meg: hogy maga az én elvesztem, halálra vívó
hóhérom, ezzel a gyenge kis képével, ártatlan szemei, szelid jó
lelkével…
A butorok egyre pattogzottak a szobában az irtózatos melegtől. Az a
kevés bor, melyet a legény poharának aljában meghagyott, szinte forrott
s az elolvadt méregtől, szinte sárgára vált.
Lina hevesen, mohón kapott e pohár után s utolsó cseppig kiitta. Aztán
mintha megkönnyebbült volna, felsóhajtott; arczára ismét kiült a
kellemes, üde pir. Szemei újra felcsillantak, mosolygott, egyszerre
nagyon víg lett. – Odafordult a legényhez s vállára tette kezét:
– Flóris, én is szeretem magát!…
A legény a földre rogyott s átölelte a leány térdeit. Nem tudott szólani
s ha tudott volna is, beszédét elnyomta volna egyszerre kitörő hangos
zokogása…
Lina mosolyogva hagyta lábait megölelni. Arra gondolt, hogy milyen édes
meghalnia ezzel a legénynyel, ha már nem élhetnek együtt. E pillanatban
elfelejtett mindent: beteg, szerencsétlen testvérét, atyja szégyenét,
csak azt tudta, hogy ez a legény miatta volt szerencsétlen, gonosz s
hogy szereti, imádja őt s ő is viszont érez iránta, nem ma először,
hanem talán már – ha elfojtva, ha félreismerten is – de régen, nagyon
régen.
Ott térdelt lábai előtt a világon a legszebb, legkedvesebb férfi s az,
ki megvetéssel tiporta leánytársait, most: az ő lábait boritja
csókjaival, kezéért esd…
Lehajolt hozzá, körülölelte fehér, forró nyakát s összevissza csókolta:
– Szeretlek, én is szeretlek, nagyon szeretlek…
Flóris felállt. Megcsókolta a leány kezét s halk, reszketeg hangon így
szólt hozzá:
– Menjünk innen, itt nem tudnék magamnak parancsolni: jerünk az apádhoz,
attól kérlek el s addig se éjem se napom, nem iszom, nem alszom, mig a
pap előtt nem állunk…
– Maradjunk – szólt a lány.
Flóris felveté reá szemeit:
– Istenem, meg akarsz őrjíteni!
– Megmérgeztelek! – suttogá Lina.
A legény szivéhez kapott. Hirtelen pokoli fájdalom áradt szét teste
minden részén.
– Miért?
– Mert megcsaltad a testvéremet, mérget tettem poharadba, reggelre meg
fogsz halni.
Flóris irtózatos erővel szorítá magához a leányt:
– Jól van, a te kezedtől szivesen meghalok!
– S én véled leszek holttá – mert szeretlek s nem lehetek a tied.
Perczekig nyugodtak egymás karjaiban némán, csak szivök hangos verése s
a lány heves lihegése hallszott.
A tánczteremből behangzott az őrületes zsivaj s a zsivajon keresztül
törő víg dallamok s egy rekedt hang:
– Sák elegánt…
S egy másik:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt…
Itt benn, a forró kis háló-fülkében az egymás keblén nyugodó szerelmesek
nem hallottak mit sem. A lámpa kialudt, a kályhában a parázsból üszök
lett… s az egymásba forrott, égő ajkak is kezdtek hűlni…
III.
Reggel a »Riska tehén« táncztermében két halott volt kiterítve. Egymásba
fonódott tagjaikat nem lehetett elválasztani. Máskülönben látszott
rajtok, hogy nem birkózásban kerültek így együvé.
Béni mester, a kis mulyának látszó mosónéval csakhamar megjelent a
holttestek előtt. Irtózatos düh fogta el, a mint meglátta a szederjes,
merev alakokat.
Elfordítá tőlük fejét s fuldokló zokogás közt, kezeit ökölre szorítva
kiáltá:
– A nyomorúlt ringyói!…
A mosóné ráborúlt leánya holttestére s zokogva csak annyit szólt:
– Én édes leányom…
És miután a holttesteket beszálliták a Rókusba, hazament: könyes
szemekkel, elkínzott szívvel, de azért gyöngéden megfüröszté az
újszülöttet, aztán hátra nézve a teknőben gőzölgő, az állástól
megsárgúlt fehérneműekre, így szólt:
– Ó istenem! Nem tudom kiöblögetni ezeket a ruhákat, elvesztem a
kuncsaftjaimat mind… mind…
VI. Comtesse Sapho.
I.
Baanföldi Baan Aba gróf tizenegy község örökös ura – ezelőtt 40 évvel –
ott gyunnyasztott a kerevetnek szolgáló ládán s főtt kolompért – már
kihűlt főtt kolompért evett. A burgonya morzsái a kopottságtól fényes
kabátjára hulltak s Baan Aba gróf, Szent-Szajol, Kis-Tarcsa s ezenkivül
még 9 más község »örökös« ura – még csak ezelőtt 40 évvel – apránként,
gondosan szedegette fel az apró hulladékokat s végtelen elegáncziával –
de leplezhetlen mohósággal – költé el.
A szoba közepén elaggott, összetört, kopott fényében, szinte nevetséges
aranyozott facsillár alatt iróasztalnak szolgáló láda előtt ült s írt
egy szőke, súgár leány. Keze járt, világoskék, kedves szemeivel mereven
maga elé nézett.
Valami versen gondolkozott s a készen levő strófákat kellemes, de
sajátságos hangon reczitálta el magának. A legutolsó strófánál letette
tollát s a ruhájáról lakmározó alak felé fordúlt:
– Mikor jön meg az Erard-féle zongora, papa? Ezt az új költeményemet
szeretném zongorakiséret mellett elszavalni néked…
E pillanatban egy egér szaladt végig a szobán s egyenesen az ajtó felé
tartva, rést keresett, hogy a szabadba menekülhessen.
– A nyomorúlt! ez is elhagy; – mormogá Aba gróf s az ajtó közé szorúlt
egérkének kinyitá az ajtót. Majd kondor, de őszült fejét megvakarva,
felelé leányának:
– Erard-féle zongora… igen… fekete ébenből, 3500 frt… rövideden
megérkezik, kis lányom…
És valóban; a zongorához való taburett – kék atlaszszal bevont
reneszánsz-ízlésű kis szék – s aranyozott ébenfa kotta-tartó, bár a
számtalan hurczolkodástól ütött-kopottan, már ott hivalkodott a
gyalulatlan ládákból álló bútorzat között s régi időkről, boldog, vagy
legalább aranytól fényes napokról beszélt.
A szoba hátterében szinehagyott kartonfüggönyök szakadékain által
vetetlen ágy látszott. A rokkant, csonka oroszlánlábak, melyen a
rongyos, rozzant alkotmány nyugodott, csikorogtak, dülöngőztek a
fényezetlen, sőt piszkos fenyő-pallón. Ha tudnám, hogy a fa is eszmél,
szeretném azt mondani, hogy a rokkant oroszlánlábak azokra a perzsa
szőnyegekre gondolnak, melyeken szépen kifaragott körmük puhán nyugodott
egykor.
Comtesse Sapho, az a szép súgár leány, felállt és kopott ruhájában
koldúsnőre, méltóságos, büszke tartása pedig egy grófnőre vallott.
Határozatlan lépésekkel, tapogatózva lépett a függönyhöz, melynek
elrongyolt korczait oly mozdulattal hajtá félre, mintha atlaszból
volnának azok. Leült az ágy szélére s összegubbaszkodva remegett a
hidegtől.
Aba gróf fel s alá járva a szobában, meg-meg állott s gyöngéden nézett
didergő leányára:
– Javul-e a szemed, Ilonka?
– Mondtam papa, hogy ne nevezz engem többé Ilonkának, én Sapho vagyok… A
szemem, a szemem… egy idő óta alig látok vélök… Érzem, hogy a
láthatatlan hályog ereszkedik lejebb, mind lejebb… Az alakok szinét,
szétfolyó körvonalait még látom, de tisztán mit sem tudok már
megkülömböztetni… Aztán ez a maró levegő minduntalan kápráztatja,
gyengiti, könyeket csal belé…
Ó ne hidd papa, hogy ilyenkor szivem sír. Tudom én, hogy ez a mi
nyomorúságunk csak időleges s ha epedő vágygyal gondolok is vissza arra
az időre, midőn saját palotánkban bőségben, királyilag éltünk, azért nem
keserít el az a nyomor, mely most ölel bennünket, az a száraz kenyér,
mely alig akar ajkamban megnedvesülni… Érzem, hogy ez a 3 éves kín nem
tart már sokáig, bízom az istenben, bízom te benned…