seffnek, nem megyünk fel többé a fővárosba! Tudom, hogy örülne ön neki,
ha itt hagynók, örökre elhagynók ezt a bűzös háztömeget, melyben az
emberek, mint a köbül épült házak s a házak: mint a kőbül levő rossz
emberek, – szűk udvaraikkal, – megfojtják szegény lakójukat…
– Ah a vidék, a vidék! oda vágyom, oda megyünk…
– Boldog lenne-e ön ott Rózi kisasszony?
Rózi kisasszony alig hallhatólag felelt reá:
– Milyen jó lesz! Milyen jó lesz!
Valami azonban mintha közbe kiálltott volna: »nem, nem lesz jó, nekem
nem tetszik!« Talán a sors, ez a szörnyű, törvény nélküli törvény, mely
a boldogság nyomán baktat s reá sandalit: »nem, nekem nem tetszik!« A
véres nyomú fátum mely vadállat talpaként nehezedik az emberiségre!?…
Ki tudja ki volt, a rövid eszű veréb nem tudhatja azt…!
Olcsó petróleum égett a csorba lámpában s fekete csíkokat rajzolt a
padmalyra. A lámpa-üveg fölött a fekete kerek folt koromból, körülötte a
sötét sugarakkal, olyan volt, mint egy fekete nap, vagy egy óriási pók,
kötélszerű hálójával áldozatra várva.
Az alkov levegője tömött volt és oly bűzös, mint egy kazamátáé.
Petróleum nehéz fojtó szaga hatott át minden atomot. A nyirkos levegő
izzott a penészes falakon kiszivárgott nedvesség úgy tündökölt, mint
valami ezüst lap.
Rózi kisasszony melle rendellenesen és zajjal zihált.
– Brand úr, oly könnyen érzem magamat, oly jól, mint még soha. A
műhelyeinkben olykor majd megfúltam s kértem a Bettit, ereszszen az
ablakhoz… Tudja, az a molett szöszke… De nem engedett a helyére; egyre
onnan leste a szeretőjét… Brand úr, volt-e már önnek szeretője?
A kis Brand elpirult:
– Nem; soha még! És önnek?
– Nekem sem… de –
A szegény leány hangja bennszakadt, arczára mondhatatlan ijedtség
kifejezése szállott:
– Ne hagyjon ön engem elaludni, Brand úr!
Szempilláit valami láthatatlan erő mintha lefelé tolta volna.
– Nem, nem akarok elaludni… hisz oly szép az ébrenlét s oly sötét az
álom…
A vén segéd úgy vélte, hogy valaki halkan, udvariasan kopog az ajtón;
odament és kinyitotta. Nem volt ott senki, csak egy kóbor súgár suhant
be s csakhamar eltűnt.
A láthatatlan erő vonta, mindjobban vonta lefelé a beteg leány vörös
szemhéjait… Itt volt az agonia.
– Nagyon sokszor éreztem én már az élet könyörtelen súlyát, átkoztam az
életet és… és volt idő, mikor számolni akartam vele… »Hányódva, egyedül,
szerető sziv nélkül, biztam: vártam önre…«
Itt van, nagyon jól tette, hogy eljött, tovább már nem tudtam várni,
pedig oly szép az élet… A szabadban, párosan szeretve… Jőjjön közelébb,
nem látom önt, ne hagyjon el, mig fel nem gyógyulok… félek, hogyha
elhágy, nem jön többé vissza… Itt van? Mily forró az ön keze… Csókoljon
meg, csókoljon meg! _Engem úgy sem csókolt meg még senki…!_
Az udvarra kintornát görditettek. A csonka verklis rákezdte valami
kopott operettből:
»Voltam király Beotiában…«
A kis Brand a beteg leány füléhez tartá ajkait s oda súgta neki:
– No lám, már izzad… minden jól lesz! De milyen hideg az ön homloka…
Vagy ön nem hallgat rám, alszik? Aludni akar? Pszt! Csendesen.
A verklis tovább hajtotta a nótát…
»Meghalni: milyen régi dal…!«
A kis kopott veréb egyet csiripelt s aztán elszállt…
IV. Taragovics Tógyerék.
Ni-ni, hát Tódorék is itt laknak még…?!
Tyuhajj! uj kabátja van Taragovics úrnak! És még milyen szép, hogy
megfeszül a csípőjén!
Vajjon kitől csaklizta?
Hanem a czipője, az még mindig az a foltos, melyet akkor viselt, mikor
utoljára láttam.
És a szivarja most is olyan kicsiny, mint régen, majd megégeti
szegénynek a lányos száját… Vajh nincs-e igaza György úrnak abban, a mit
e szerfelett kicsiny szivarok úgyszólván szivarvégekről állit, t. i.
hogy: Tódor úr estenden a szinház előtt csavarog és – szinte restelli az
ember az ilyesmit kimondani is – nyilván szivarvégeket szedeget fel a
trotoárról; melyeket aztán megmos, kiszárit és elszív… Azt mondják,
nagyon jószagú szivarok vannak benne!
De hát nincs mit adni erre a Györgyre. Megmagyarázhatatlan roszakarattal
van eltelve hű laktársa iránt.
Tavaly is – tudom – egy egész tuczat rózsavér-szappant kapott egy nagy
szappan-gyáros czég segédjétől – kinek némi szerelmeslevelek irásával
szolgálatot tett – és ezt az egész tuczat szappant elzárta s nem engedte
meg, hogy Tódor is használja néha-néha.
Volt idő arra is – ezt szegény Tódortól tudom – hogy még a suvikszot is
elzárta előle, ígen, 2 kr. ára fénymázat is lakat alá tett! Az igaz,
hogy – ezt meg már György úr mesélte nekem – Taragovics úr a világ
fénymázát a czipőjére kente volna!
A háziakkal is mindig azért volt baj, mert Tódor mihelyest észrevette,
hogy a konyhában nincs senki, azonnal ott termett és kivette a
kályhalyukból a czipőfényesítő szerszámokat.
A György szavaira azonban nem sokat lehet adni. Nemzetiségi gyűlölet és
politika nézet-eltérések gyengítik meg laktársáróli állításait.
Tódor nemcsak hogy nem tagadja román eredetét, sőt nyiltan kijelenti,
miként »Nagy Románia« elvitázhatatlanul a legnagyobb országok egyike s a
ki azt mondja, hogy Máramarosmegye nem hozzá tartozik, az szemtelen
gazember!
György urat azonban Kállónak hivják vezeték nevén s Tódornak már nem
egyszer tudtára adta:
– Várjatok, ti henczegő rumunyok, egy szép napon majd titeket is
elfoglalunk, mint Boszniát! Majd »majd lesz oszt – kapsz« a 48-as
dolgokért! Aztán vaskalitkába húzzuk el a rongyos bugyogójú királyotokat
ide Budára…:
– Igen ám, mi a tieteket Bukarestbe!
– Ugyan, nyavalyások, hisz a mienk, ha egyet szól, Bécs várába megy
lábát nyalni a fejedelmecskétek…
– Igen, a tietek hozzánk!
– Taragovics hallgass!!
– Tiétek a hallgass, nagyfejű magyarok!…
Az ilyen irányú beszélgetések két év óta – a mióta ezek a fiúk együtt
laknak – majdnem mindennaposok abban a harmademeleti szobácskában,
melynek ajtajára nagy nyomatott betükkel vagyon egymás alá írva a két
teljes czím:
»Kálló György kir. törvényszéki hivatalnok.«
»Taragovics Tódor díjnok.«
Tavaly, mikor egy pipaszurkálót voltam fent nálatok kérni, nagy volt a
veszedelem e kétségkivül szépen készített czímek miatt. Egy
»tyúkszemtapaszt« készítő úriember, ki abban a szobában szintén egy
hónapos ágyat birt, a két jeles czím felé aggatta az ő czímét.
A mire nyiltan megmondva, joga nem volt s ez a czím közös akarattal le
is tépetett. Sőt Tódor ki is jelentette a háziasszonynak, hogy a
»csodapomádét« készítő úr immár tűrhetetlen; a pomádéjához tartozó velőt
meghagyja büdösödni, hogy az ember majd megfúl.
Másrészről azonban eme szagot György a maga részéről egészen kellemesnek
találta; részéről a csodapomádés úr ellen csak ama ellenvetést teszi,
hogy ez nappal mindég alszik s éjjel egyre babrál, gyúr, hogy nem lehet
tőle aludni!
Eme körülmény miatt viszont Tódornak nincs semmi szava, világos lévén
az, hogy sokkal jobb, ha nappal nem kellemetlenkedik az embernek; éjjel
tőle akár tótágast is állhat!
Kálló úr azt sem szenvedheti benne, hogy zsidó, de Tódor nem tartja azt
oly _nagy_ hibának, hanem igenis azt, hogy ismeretes hamiskártyás és
valószinüleg zsebmetsző is… Neki legalább egy gallérja hiányzik a
ládájából…
Nem tudom, mi lett a vége e barátságos véleménynyilvánitásoknak, anynyit
azonban látok, hogy a csoda-pomádé csináló elhurczolkodott. Azt meg
hallottam, hogy a Tódorék szobájába nyiló kamarát valami puczczos
doboz-csináló kisasszony lakja tegnapelőttől fogva…
Vajjon mit mond hozzá a tömzsi s hölgykedvelő György úr?
Milyen késő ideig marad már ma a hivatalban, hisz egyben hat óra!
Taragovics tán érte ment?
Ah, ott jönnek együtt! Ni, milyen dühös Kálló úr!?
De szeretnék felkiabálni hozzá: »mi a baj!?«
Most hevesen kigombolja a Tódor szép új kabátját… Tódor elsápad s egy
szót sem szól… György káromkodik s kezeivel hadonáz előtte…
Mi ez?!
György kiabál… alig tudom kivenni, mit mond:
– Azt hitted… nem jövök haza… parádézni akartál az én kabátomban… Neked
csináltattam, azt hiszed!… Csináltass magadnak, ha uraskodni akarsz…
És Tódor egy szóval sem igazolja magát?! Hagyja magán száradni ezt a
gyalázatot?!
Hát nem is az övé volt az új kabát?!…
II.
Köd. Alig tudok valamit kivenni az udvaron. Szürke egyhangúság,
hangtalan homály…
Még csak egy lomha árnyék sem czammog a falakon. Ezek a bolondos,
mulattató árnyak is kártyáznak tán most valahol nagy Árnyékországban,
szent karácson napján…
Olyan délután ez, mintha csak a petroleumkereskedők és gyertyamártók
rendelték volna meg! Még estve sincs és már mintha éjjel volna… Hátha
majd éj lesz!
Már csak a zúz, a mindent benövő fehér moha világít; ennek az iromba
fényénél veszem ki magát a lépcsőház lecsavart légszeszlángját is, mely
alig hogy lobog, alig hogy ég…
Odabúvok a kuczkóba és megölelem a kihűlt kályhát, melyben egy tegnapi
üszök emészti még magát; fénye egyszer-egyszer még megcsillan ruhámon,
aztán elhúny.
Hideg légáramlat csavarog a csövekben s nyögve-sírva: a nyomorról, hideg
szobákról meleg szobákban, fagyos szivekről mond nekem mesét…
A kályha vállán csonka pohárra ragasztva vézna faggyúgyertya füstöl, ég
piros fénynyel, mohó sietséggel s kialszik:
Az utolsó gyertyadarab!
Istenem, milyen karácson-est! Nem, nekem nem született meg a mi urunk
Jézus! Nem tudom felfedni tanitásainak beteltét e sötét hideg szobában s
nem érzem annak a szeretetnek jótékony melegét, melyet a keresztfán
kínszenvedett parancsolt vala…
Olyan egyedül állok, olyan egyedül vagyok itt! Sívó gúnyként hat reám a
város víg moraja s bár hallom, Istenember emlegeti nevedet, de e
setétben – bocsáss meg nékem – nem látom utánozni tetteidet s zűrös
homályban keresve-kutatva kérdem enmagamban: hát hol a szeretet?!
A mikor még a konyhai petroleumlámpást is bevitte szobájába, eltávozott
háziasszonyom, nehogy – világító-eszközök hiányában – meggyujtsam s
égessem az ő drága anyagát!
Csak legalább egy kis viaszgyertyám volna. Félek e homálytól, mely
seregszámra tartalmazza a fojtó gondolatokat! Félek e csendtől, mely
csodaszörnynyé táplálja a sötét gilisztanépet; félek magamtól, ki fele
lényegemben ellenállhatatlan vágygyal merülök a sötétbe, mig másik
lényegem, a gyenge, a bágyadt akarat, futna a setéttől, világ után
derűre vágynék! Félek a hideg fagyos ágytól, melynek párnáitól fut az
álom…
És sehol egy élő lény, csak a harmadik emelet ablakán könyököl ki valami
alak… Mintha Taragovics volna!
Itt ülök ismét az ablaknál, telerakva ruhával, rongygyal s nézem Tódort,
a mint bókolva dúdol…
Együtt dudorászom vele azt a szomorú oláh nótát, mely olyan, mint valami
méla bölcsődal…
Az én szempilláim nehezek is már. Alig látom mozdulatait. Ugy sejtem
pedig, hogy felállt s jó éjszakát mond.
Lépteket hallok. Az a tömzsi alak, ki oly szapora kis léptekkel halad a
harmademelet folyosóján, nem Kálló úr-e vajjon? S a kit karonfogva vezet
– valami hölgy, úgy látszik – talán a doboz-csináló kisasszony…?
Szegény Tódor, milyen szomorúan köszönt utánuk:
– Jó éjszakát… jó mulatást!…
Vajjon hova mennek ezek?!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az én kopott kis verebem – szatirikus tudós arczával olyan ösmerős! –
szállt ablakomra, leverte szürke szárnyairól a zúzt s csipegve
köszöntött:
– Jó estvét, huj be hideg van nálad…
Én tudom hová mentek Györgyék a puczczos kisasszonynyal!
Tagarovics is tudja!
György eladta a felöltőjét s most megvacsoráltatja a kisasszonyt. – Ki
tudja, mikor jőnek haza? Mert nem lehetetlen, hogy elmennek a Kék
macskába is énekeslányokat, csudaembereket nézni…
Telik, telik! Györgyöt ösmered s tudhatod, hogy megengedhet magának
ilyesmit. Mégis csak más az, ha valaki törvényszéki irnok évi 500 frt
fizetéssel, mintha díjnok az ember, mint az a szegény mamlasz György s
nincs több fizetése havi 30 frtnál. Azok az akczidencziák, mint például
a mit a felek egy-két krajczárt juttatnak – édes-kevés, semmi…
Nem is tudom, hogy akarhatja Taragovics azt, mikép a skatulás kisasszony
csak egy tekintetét is pazarolja reá?!
»Ilyen embereknek jobb leányokra nem gondolni s tanácsosabb jól
meghúzniok magukat!« Ezt tartja Kálló úr is; és én ezzel a madár
eszemmel azt tartom: helyesen beszél!
S hogy ez Tódornak nem mén a fejébe?! Látszik rajta, hogy csak úgy
vadon, iskola nélkül nőtt fel, akár ott maradt volna a havasok között,
ott még számadó-gazda is lehetett volna belőle, de itt?…
Igaz, hogy szép, szőke bajusza van, ezt a skatulás-kisasszony is
elismeri, de vajjon meglehet-e élni ebből? Hegyes szépsége árán még csak
egy pár harisnyakötőt se adnak…
Kétségkivüli az is, hogy termete jobb, mint a Kállóé; de mennyit tesz
egy olyan újdivatú bő nadrág, mint a milyent Kálló úr vett legutóbb!
Kivánat ránézni is. És aztán azok a hegyesorrú lakktopánok csak fölé
emelkednek a György széttaposott czipellői fölé? Kár ezekre az a sok
suviksz!
Csak fényesítsd György, fényesítheted!
Taragovics nem fényesíti többé! Megadta magát.
Ó, milyen gondolatok viharzanak át lelkén! Homályos szemei immár tisztán
látnak, de a szokatlan fény könyeket sajtol belőlök. Ime e gondolatok:
»Igaz, én csak irnok vagyok. Az igazat megvallva, talán nem is egészen
az, hanem csak díjnok.
Kénytelen vagyok túrót vacsorálni estére; néha kenyér nélkül, néha pedig
kenyeret – túró nélkül…
Harmincz forint fizetésem van s kevés fehérneműm; a mosás sokba kerül,
_bár zsebkendőimet magam mosom_.
Rövid szivart vagyok kénytelen színi s hogy észre ne vegyék a rossz
minőséget, megfordítva gyujtom meg, így négykrajczárosnak látszik…
A négykrajczáros kuba kétségkivül a jobbak közé tartozik, Kálló rendesen
ilyet szív – hanem neki lehet.
Pedig ha úgy veszszük, mivel külömb ember nálam? Semmivel. Sőt talán én…
Ah, dehogy vagyok külömb ember nála. Én kétségkivül mamlasz vagyok. A
lakó-kisasszonyunk alig hogy rám néz, bár azt mondom neki: Karolina
nagysád! Kálló pedig csak azt mondja: Karolka kisasszony!
Hanem neki könnyű, ő törvényszéki irnok s hatszáz forint évi fizetése
van. Ah, ha nekem vóna ennyi, majd megmutatnám én, hogy kell urasan
élnünk. Reggeli, ebéd és vacsora-kosztra abonálnám magamat. Két skatulya
négykrajczáros szivart vennék minden elsején…
És tudom, hogy reám mosolyogna Karolina kisasszony!
Szinházba is elvinném és táncziskolába járnánk együtt. Egy szalonruhát
ez esetben okvetlen kellene csináltatnom… szerfelett jól áll az nekem!
Milyen világ, milyen aranyvilág volna!
A Dorottya-utczában láttam egy gyönyörű formájú szivarszipkát, – ezt
okvetlenül megvenném s két pár czipőt tartanék…
Mit mondana hozzá Karolin kisasszony? Bizonyára visszavenné Györgytől a
neki ajándékozott kefedobozt – melyet tulajdon kezeivel készitett – s
nekem adná:
– Kálló úr, ön, úgy látszik, nem érdemes az ember barátságára, adja csak
vissza kérem!… Taragovics Tódor hivatalnok úr már egészen más embernek
látszik…
»Taragovics Tódor hivatalnok úr!« Az ördögöt hivatalnok; irnok,
helyesebben napidíjas, ki végzéseket másol s a leveleket viszi a
postára!
Hiábavaló, balga álmok!
És vajjon mért? Mért ne lehetnék én törvényszéki irnok? Például éppen a
György helyén? S mért ne lehetne ő díjnok az én helyemen!
Pompás csere, de végrehajthatatlan! Ha végrehajtható volna! bezzeg nem
menne el előttem olyan peczkesen Kálló György úrfi, mint például az
elébb; rám se nézne s ha rám nézne, pöffeszkedve, gúnyosan!
Majd visszaadnám neki a kölcsönt! Édes boszú, elérhetlen boszú!
Mért volna épen elérhetlen! Csak egyet irnék meg a törvényszéki
elnöknek: tudom, esze nélkül sipirczelne ki a hivatalból Kálló!
Csak két hatost kértem tőle az este s annyit sem adott!
Milyen egyszerű volna nekem egy levelet írni; mindössze három krba
kerül… Csak ezt az egy pár sort:
»Nagyságos Elnök Úr! Kálló György törvényszéki irnok lopja az államot:
az iroda milligyertyájából négy fontot s három font spanyolviaszt,
valamint egy doboz ostyát lakásába hazavitt s a már előbb lopott száz ív
papirossal együtt: N. N.-nek (lakik Dob-utcza 7. sz. a.) eladta. A pénzt
a »Perzsa Sahban« elkártyázta… Máskülönben is lányokat tart ki! Honnan?
kérdi
_Egy jó honpolgár_.«
három nap alatt fel volna függesztve és én? Míly könnyen juthatnék be a
helyére! Jelentkeznék azonnal.
Hanem azt nem teszem. Ez félig-meddig árulás volna!
De ily iszonytatóan?! Hát így! Tudom, hogy most is kaczag fölöttem! Vagy
tán épen Karolinnal ölelkezik?!
Mily szép, mily kivánatos e leány! Milyen karcsú s mégis milyen
termetes. Az ember, ha elvenné se bánná meg! Milyen puhák a kis kezei s
hogy énekel…
Ah, Kálló helyében lenni most.
Nem is tudom miért kimélem ez ebet! Veszszen!…
Tudod-e barátom, mit csinál most Tódor!
Megírja a levelet az elnök úrnak! Bepakolja és sebesen leszalad az
utczára. Bedobja a levélszekrénybe s felsompolyog vissza…
Te meg úrfi, mulathatsz már a skatulyás kisasszonynyal…!«
III.
Mit hazudozzam tovább; az az ismerős, kopott veréb, a ki nekem a
Taragovicsék dolgairól el-elbeszélgetett, nem volt valami madár; szállni
se tudott, nem is csicsergett, hanem beszélt, karatyált, mint a többi
ember. De mert mindig kapott, mindég éhes és egyre kóbor volt, mint ez
az útszéli kis állatka: hát elneveztük mi házbeliek »verébnek.«
Veréb úr kórista volt a nemzeti szinházban, hol a hirlapiróknak már
többször feltűnt. (Én nem mondom, hogy hangja kopottsága volt e feltűnés
oka!) Veréb komám különben is nem sokat törődött szinészi hivatásával s
mint ő mondá, inkább csak azért foglalatoskodott a szinpadon, hogy
titkait tanulmányozza s ezen tanulmányai alapján megírja már rég
tervezett tragédiáját: »A magyar Borgiák«-at: Azon magyar Borgiák
történetét, kikről hogy egyszer úgy merék nyilatkozni a Veréb komám
előtt, hogy nincs szerencsém az urak és dámákhoz: hát most mindennap meg
kell hallgatnom az ő siralmas históriájokat.
Hanem egy idő óta nem tudom, mi a »kő« ütött az én drámaírómhoz. Nem jő
le hozzám, bár a dohányos szitát ablakom közé tettem, jelvényeül annak,
hogy igenis, újra van dohány…
A csel hatott, a veréb lépre jött s egy estve ismét megjelent nálam s
miután pipáját – fene öblös pipa volt a gusztusa – megtömte,
egyet-kettőt köszörült torkán s mutatóujjával a harmadik emelet felé
bökdösve, elkezdé a Taragovicsék sorát:
»Ön nem tudja azt, mily egyszerűen ment az egész dolog. Kálló czimborát
kivallatta az elnök s a vallatás után csakhamar kiadta neki az utat; és
még ő hely nélkül kóborgott az utczán, már Taragovics, mint a legöregebb
díjnok, megkapta irnoki kinevezését…
Ezen estvén szólt így bizalmas körben Karolina kisasszony:
– Lássa, Kálló, kár volt hosszúkezüsködni! – és a boldog Tódorra
kacsintott.
Kálló nagyot ütött az asztalra és sóhajtott, mint a bőgő, Tódor pedig
keztyűtől még eddig szűz kezére egy ujdonat-új fehér szarvasbőr-keztyűt
huzott s így szólt a skatulás-kisasszonynak:
– Karolina kisasszony, nem volna kedve vélem szinházba jönni…«
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy éjszakán – a hatvanadik éjszakán, melyet Taragovics, mint irnok
töltött el – kijött a benyilóból s miután Karolin kisasszonyt homlokon
csókolá, eltávozott.
A súgár-úton tartott egyenesen lefelé a város ligetnek.
A fák koronája olyan volt, mint egy-egy hatalmas jégvirág a galyakra
csapzott hótól. Tógyer műértőleg nézett szét a növényzeten s egy erős
cser nyújtóként lefelé hajló ága különösen megnyeré figyelme és
tetszését… Egy finom csengetyűhúzó selyemzsinórt vett ki a zsebéből s
nyakára köté.
Mikor reggel a hót krém korcsolyázni kikocsizott a városligeti tóhoz,
kellemetlenül volt meghatva, hogy a hatalmas cserfán egy hótól belepett
emberalakot láttak csüggni. Az alak különben elegáns volt, a legutolsó
divat szerint öltözve s a lábbelije parafa-talpú, hosszúorrú orosz
sagrinbőr… A téli kabátja oldalzsebéből megnedvesedett kuba szivarok
kandikáltak ki s egy gavallérosan kihúzott piros selyem-keszkenő… A
piros selyem-keszkenőben elefántcsont papirra nyomatott látogató jegy:
»Taragovics Tódor törvényszéki _irnok_.« A hátára csak ez volt irva:
»Elárultam a pajtásomat… nem esett jól a szivar… Őszintén vágytam magam
felakasztani…« És alája gyönyörő manuprópriával ismételve a név:
»Taragovics Tógyer törvényszéki _irnok_.« –
Veréb úr elhallgatott. Ujra megtömé pipáját s olyanokat ásított, hogy
majd elnyelte a fejét:
Ááá… nagyon banális história… Hanem hogy nálunk a polgári szomorújátékot
nem tudják megteremteni: az igazán skandalum…!
»A Magyar Borgiák«…
– Szegény Tógyer!… – vágtam közbe én – és nem hagyott egyéb irást hátra?
– De igen, egy másik látogatójegyre azt írta, hogy: »Az anyám tehenesné
Ottlakán, írják meg neki, hogy nem küldhetem a hat rőf vásznat, mert
meghaltam… Taragovics Tógyer kir. törvényszéki – _irnok_.«
V. Mosóné lányai.
I.
– Megölöm! ordítá Béni mester s faragó szekerczéjével olyat ütött a
benyíló ajtajára, hogy az nyomban letört a ragasztójáról s roppant
robajjal a földre hullott.
A mint vérben forgó szemekkel, kezében az ütésre emelt szekerczével
belépett a kamrába: a Lina lány állott elébe s megfogta a gyilkoló
szerszámot:
– Mit akarsz, apám?!
A homályos benyílóban, a földre vetett ágyon egy vézna kis asszony
feküdt s lázas nagy szemeivel kimondhatlan rettegést fejezett ki. –
Hevenyészett zsákvászon-takarója alól újszülött gyermek kékes-veres
hajnélküli feje bukkant elé.
Még nagyon korán volt s a sötét tárgyakat valami serczegő faggyúgyertya
világa választá el egymástól, halvány határozatlan körvonallal.
Mosóteknőben, langyos vízben álló ruhák gőzöltek; a padmalyról
szárítókötél lógott; egy-két kis ing s bábúnak való horgolt fejkötők
voltak reáteregetve.
Béni mestert a hideg rázta és a szekercze is tánczolt kezében, a mint a
Lina leány felgyűrt ujjakkal, a mosástól még gőzölgő karral megfogta a
szerszámot s kituszkolni igyekezett édesapját.
Egy mulyának látszó kis öreg asszony rohant most be a homályos kamrába,
végignézett a jeleneten, míg tekintete a földön nyögő asszonyra s a
sírni kezdő porontyra esett. Egyszerre fakadt sírásra s nevetésre és
kikapta a ficzánkoló újszülöttet anyja mellől:
– Hé, ezt meg kell fürdetni! – szólt és kirohant a konyhába.
A kis vézna, gyermekképű asszony kinyitotta ajkait s beszélni akart, de
nem tudott.
Kezeit felemelve, egy vonagló mozdulattal – kérte vissza gyermekét.
Künn a konyhában vízlocscsanás hallszott: a mosóné unokáját fürdeté s
hangos vídáman karatyált, beszélt a kis portékával:
– Ecsém, mondd csak: ki az apád…
Béni mester leeresztve a szekerczét, fejét kezeibe temetve, elfojtott
hangon ismétlé a kérdést:
– Ki az apja?
Az anya behúnyta szemeit s míg annak pillái alól a könyek egyre
hullottak, alig hallhatólag susogá:
– _Senki!_
Lina tagadólag intve fejével, a túlcsigázott gyűlölet hangján odaszólt
apjának:
– Hát a kedvenczed, Flóris, az ács…
Béni mester szemeit elfutotta a vér s marokra fogva a szekerczét
felordított.
A Lina lány megsímogatá húgának verejtéktől gyöngyöző homlokát:
– Hagyd el, bízzad reám, majd elvégzem én!… szólt elfojtott, de
erőteljes hangon s a szekrényből kiakasztva ünneplő ruháját, öltözködni
kezdett.
Karjai, melyeket csuklóig elsütött a nap, össze-ett, eldurvított a
munka: felül fehérek s gömbölyűek voltak. Csak egy-egy jobban
kifejlődött izom vallott a munkáslányra, ki hajnaltól napestig ott ül az
ólomgőzös, sötét nyomdában s a mennyire szűk, a fáradságtól ziháló
mellétől telik: egy nap úgy, mint másnap, énekel, dudorász s naponta 80
krajczárért vonalozza azokat a vaskos könyveket, melyekben egykor a
bankár milliomos tételei ragyognak…
Még egyszer megigazgatá szőke hajfürteit s az ablakban sínylődő egyetlen
cserép virág bimbaját leszakasztva, telt keblére tűzé. Megcsókolta a
betegágyast s így szólt hozzá:
– Apát hozok gyermekednek, vagy… De lehet, hogy vissza se jövök többé…
A mosóné – félkezével az újszülöttet pólyázva – intett utána:
– Te Lina, valahogy el ne maradj, a doktorék ingét még máma ki kell
öblögetni…
Lina kilépett az utczára. Már reggeli 6 óra volt s a szomszéd hajógyár
munkásai köhécselve, rekedt hangon beszélgetve özönlöttek a munkára.
A mosóné lánya fürkészőleg nézett szét a zajongó tömegben. Egyszerre
elpirult, térdei megrogygyantak s odagyökerezett állóhelyébe.