Volt egyszer a világon egy vándorló mészáros-legény. A mint mén
mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőben elestveledett; sötét volt, hogy
szinte harapni lehetett volna; orditottak a fenevadak, hogy szinte
rengett bele az erdő.
Itt az egyszeri mészáros-legény azon tünődött, hogy hol hajtsa le a
fejét az éjszakai nyugodalomra, mikor se egy hajlék, se egy korcsmára
nem akadt. A mint mén mendegél, hát messziről látja, hogy valahol ott az
erdőben tűz ég. A mészáros-legény azt gondolta, hogy az valami
pásztor-tűz, azért feléje irányozta a lépteit; de útközben más
gondolatra tért, gondolván magában, hátha ott zsiványok tüzelnek: azért
egy másik utra csapott át.
Csak mén, csak mendegél, hát egyszer ujra előtte ég a tűz. Itt a
mészáros-legény nem tudta a dolgot mire vélni, azért ujra másik utra
csapott át.
Csak mén, csak mendegél, egyszer harmadszor is előtte égett a tűz. Kapja
a lelkét mit mit nem cselekedett, visszafordult, majd hol az egyik, hol
a másik oldalra tért által, de a tűz mindig előtte égett.
Mit volt mit tenni a mészáros-legénynek, látta, hogy nincsen szabadulás,
neki ment egyenesen a lángos-lobogós tűznek. Hogy odaért, hát látja,
hogy ott egy vén asszony szitja a tüzet s ugyancsak sütkérezik nála.
– Adjon isten jó estvét, édes öreganyám!
– Fogadj isten, mészáros-legény, hol jársz itt ezen az idegen földön,
hol még a madár se jár?
– Mi türés tagadás, édes anyám, biz én fedél alá szeretnék jutni, hogyha
befogadna kigyelmed.
– Édes fiam, én szivesen adok szállást, hanem azt előre megmondom, hogy
az én szobámban minden istenadta éjszaka, ugy 12 óra után ördögök
járnak, kik mindenkit, a kí csak abban a szobában hál, minden irgalom és
kegyelem nélkül, diribról darabra, izzé-porrá tépnek.
– Ej, édes öreganyám nem félek én az ördögöktől; mert volt már velük
dolgom: azért csak vezessen be abba szobába, majd elüzöm én őket, hisz
ez a mesterségem!
S ezzel a vénasszony a mészáros-legényt bevezette a mondott szobába,
ágyat vetett neki s aztán szerencsés jó éjszakát kivánván, magára hagyta
a vendéget. Itt a mészáros-legény, hogy magára maradt: az ajtót ablakot
jól becsinálta, lánczczal erősen bekötözte, majd a csizmája szárából
kihúzott egy nagy kést, azt az asztalra tette, bunkós botját a feje
mellé az ágyhoz támasztotta s aztán minden ruhástól együtt ledölt az
ágyba, de álom sehogyse jött a szemére. Az asztalon ott égett a gyertya,
az ajtó küszöbjén pedig ott feküdt a mészáros-legény szamár-nagyságu két
kutyája.
Itt eljön a tiz óra, el a tizenegy, el a tizenkettő is, ép éjfél volt s
ekkor iszonyu csörömpölés, csattogás és zúgás hallatszott a padláson,
mintha ezer meg ezer lánczot keresztülkasul húzgáltak volna. A két
szelindek szükölt s csunyául vonitott, mintha valakinek a halálát előre
érezték volna, a mészáros-legényben pedig a vér is megfagyott; félt,
reszketett, elkékült, elsáppadt. Itt a zúgás, csörömpölés és csattogás
mindinkább közelebb-közelebb jött A két szelindek vonitott keservesen s
ugyancsak kaparták az ajtót, hogy ereszsze be őket is a gazdájuk; de biz
az most aranyért se mozdult volna a helyéről. Végre a kutyavonitás is
többé nem hallatszott; mert valaki azokat diribról-darabra tépte s az
ablakon mind behajigálta abba a szobába, hol a mészáros-legény feküdt.
S ekkor ugyancsak ripeg-ropog az ajtó, szakad a láncz, elalszik a
gyertya, sötét lesz, hogy szinte harapni lehetett volna s betörik az
ajtót. A mészáros-legény egyszerre talpon volt, kezébe kapta a fütyköst
s várta, hogy mi lesz már ebből.
Itt az ajtón magátul bejön egy láda, a ládából kinyulik egy bot, a
botnak a végén pedig egy vörös sipka volt s neki egyenesen a
mészáros-legénynek.
Ez sem rest, félre ugrik s a fütykössel leütötte a vörös sipkát a bot
végéről, mely ugy az ágy alá esett be.
Az ördögnek minden ereje ebben a vörös sipkában állott. S mig ezért az
ördög bebújt az ágy alá, addig a mészáros-legény kiugrott a szobából s
az ajtó előtt egy keresztet vont. Ezért az ördög nem mehetett utána, de
a kakas is megszólalt, biz ő kigyelmét, mintha nemis lett volna,
hazaparancsolták.
A mészáros-legény aztán meghuzta magát az ajtószegben s várta, hogy mi
lesz már ebből.
A konyhában ott égett a nagy rakás tűz egy irdatlan üst alatt, melyben
olvasztott forró szurok zubogott.
Egy szép kis leány sirdogált ott a tűz mellett, ki néha-néha egy-egy
darab fát tett a tűzre.
A mészáros-legény megszánta a kis leányt s azt kérdi tőle:
– Mit sirsz, mit rísz, szép kis leány, olyan keservesen?
– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor ily zsenge koromban csúf halállal
kell kimulnom, csak azért, hogy im boszorkány nem akarok lenni; mert
ebbe a forró szurokba, mikor legjobban zubog, elevenen, minden ruhástul
együtt dob be ez a kutyának való boszorkány.
– No kis leány, ne félj semmit, biztatta a mészáros-legény, még én is
itt vagyok ám, ne sirj s ne rij; mert én el nem hagylak; hanem légy
csendesen mindaddig, mig a boszorkány ki nem jön s bele nem akar dobni.
Majd én ekkor az ajtószegből izibe előugrom, te csak a fedőt vedd le s a
vén banyát belevetem a forró szurokba.
No jól van, a mészáros-legény visszaállott az ajtószegbe, a kis leány
pedig a tűz körül forgolódott.
Itt egyszer nyilik az ajtó s kijön rajta a vénasszony, három rét
görnyedve a botjára támaszkodva, s oda tipegetett a tűzhöz.
– No, zubog-e már a szurok, te kis k...a? kérdé a boszorkány.
– Zubog, felelt a leány.
– Még egyszer kérdem, mert most még nem késő, akarsz-e boszorkány lenni,
akarsz-e a gonosznak szolgálni?
– Nem akarok.
– Még egyszer kérdem, kis k...a, mert még most nem késő, akarsz-e
boszorkány lenni akarsz-e az ördögnek szolgálni?
– Nem akarok.
– Még egyszer és utoljára kérdem, mert még most se késő, akarsz-e
boszorkány lenni, akarsz-e az ördögnek szolgálni?
– Nem akarok.
– No hát légy igy is az ördögé.
S ezzel a boszorkány meg akarta fogni a kis leányt, de az elsikoltván
magát, félre ugrott.
Ej, a mészáros-legény sem rest, hirtelen odaszökik, megragadja a
vénasszonyt s hamarább a kimondott szónál felkapta a levegőbe s
beledobta az üstbe. S aztán egy nagy vasruddal lenyomta a forró szurok
közé.
A boszorkány azonnal szörnyet halt; de a nyelve kiütötte magát a
rézüstön s elkezdte csúfolni a mészáros-legényt.
Ez sem rest, beszalad a nagy késért, hogy majd levágja; de bár a kés
olyan éles volt, mint a beretva, nem fogta el a vénasszony nyelvét,
hanem kitöredezett az éle; de nemis csoda! mert a vénasszony nyelve,
olyan igaz, mintha saját két szemük világával látták volna kigyelmetek,
szőrös volt.
Most mi tevő legyen a mészáros-legény, a szőrös nyelv nem hallgatott,
hanem egyre handrikált, egyre öltögette magát s egyre csúfolódott:
elkezdte a bunkós bottal ütni-verni. De ez se használt semmit, mert a
szőrös nyelv annál jobban öltögette ki magát, annál jobban csúfolódott.
Itt megharagszik a mészáros-legény, elkapja a nyelvet, tövestül együtt
kiszakasztotta és belevetette az izzó tűz közé; de a nyelv itt se égett
el, hanem a lobogós láng közül kiőtögette magát s mindegyre csúfolta a
mészáros-legényt.
Most még jobban megharagszik a mészáros-legény, a szőrös nyelvet kivette
a tűz közül, ledobta a földre s a keze ügyében levő fejszefokkal
ugyancsak hozzálátott, s ezzel kellett neki agyonverni.
Aztán a kis leány elvezette a mészáros-legényt a pinczébe, hol káddal
állt az arany meg az ezüst élire verve. Itt aztán kettecskén kihordták a
temérdek kincset a pinczéből s az erdőben egy bizonyos helyre lerakták.
Mikor ezzel is készen voltak, a mészáros-legény a vörös kakast
felültette a boszorkány-tanyára s az porrá égett.
Aztán azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ
el egymástól, s ezzel megölelték, megcsókolták egymást.
A sok pénzt bevitették a városba szekéren, melyből házat, szőlöt,
pinczét s földet vettek; de még ekkor is jutott is, maradt is, s holtuk
napjáig se tudták elkölteni.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.