Volt egyszer egy igen korhely szabó-mester, kinek egész álló nap
dinom-dánom s ki egyre ivott, mint a kefekötő; biz ő kigyelme addig
ivott, mig utoljára házát, szőlejét, pinczejét, marháit, utoljára még az
ingét is beitta; biz ő kigyelme, mikor már sok volt a rováson, azt se
mondta befellegzett, hanem szépen odább állott s szárazon vitte el az
irháját.
Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hol egy
árnyékos helyre lefeküdt s szép csendesen el is nyugodott az urban.
Csak alszik, csak alszik, de a legyek, melyek itt szinte rajzottak, ugy
meglepték a mi szabó-mesterünket, hogy szinte feketedlett tőlük.
Itt a szabó fölébred, a homlokára csap s egy ütésre hét legyet
agyonütött. Hogy im szabó volt, tű és czérna volt nála, levette a
kucsmáját s aranyos betűkkel czifrán kipitykézte ezt a szót és mondást:
„Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam“.
Aztán ment mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer a királyi
rezidencziába ért, hát olvassák a kucsmáján: „Egy csapásra hetet, pedig
még nem is haragudtam.“ Ennek bizonyosan valami hirneves vitéznek kell
lennie, ha egy csapásra hetet agyonütött, pedig még nem is haragudott,
hátha haragudott volna! Itt a szabót rögtön bevezették a király szine
elé, fogadják nagy szivesen, kinálják erősen s mindjárt az első székbe
ültették. Itt a szabó megörül a nagy tisztességnek, hányja-veti, teszi
magát s ugyancsak begyesen ült az első székben.
– Hát mi járatban vagy hirneves vitéz? kezdé beszédét a király.
– A vitézség pálmáját keresem! felelt nagy hetykén a szabó, pedig
tudjuk, hogy 99 sem nyom le egy kecskét.
– Hahó vitéz, nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! megtalálhatod
itt e gyászszal bevont városban; mert fánkra, fűnkre és vizünkre
elviselhetlen adó van vetve. Szabadits meg tőlük, felekirályságom, s
egyetlenegy leányom lesz a jutalma. Itt meg itt az erdőben, ilyen meg
ilyen kápolna mellett lakozik egy oroszlán, melytől már az erdőre sem
lehet menni, fát sem lehet hozni, mert a kit elő-utol-talál, minden
irgalom és kegyelem nélkül szanaszét tépi. Ha te ezt az oroszlánt akár
elevenen, akár holtan kézre-kerited, biboros-bársonyos trónom első
aranylépcsőjére állitlak s akkor elhiszszük, hogy csakugyan vitéz vagy.
Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
parolázott a királylyal, hogy ő az oroszlánt igy megöli, ugy megöli,
pedig még csak a neve hallatára is szepegett.
No jól van, itt a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik
az erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondják neki, hogy menjen a
jobbfelé vezető uton, majd elér a kápolnához, hol aztán megtalálhatja az
oroszlánt, ha meg akar vele küzdeni s ezzel otthagyták a szabót a
bizonyos halál torkában. Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik,
töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kigyelme meg akart az
oroszlán elől szökni, nem a jobb- de a balfelé vezető uton indult el,
szüntelen mint a nyaktekercs tekintgetett maga körül, hogy honnan jön
már az oroszlán.
Itt lelkem teremtette, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a
kápolna előtt van s nem messze tőle ott alszik a rettenetes oroszlán.
Alig maradt annyi ideje, hogy beugorhatott a kápolnába, az oroszlán
utána s üzi-kergeti; 12-szer megkerülték az oltárt, egyszer a szabó rést
kap, cselt vetett az oroszlánnak, kiszaladt a kápolnából, izibe behuzta
maga után az ajtót s az oroszlán benn rekedt.
Most kinek volt nagyobb szája mint a szabónak, most ki volt nála nagyobb
vitéz, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival; mert az oroszlánt
megfogta farkánál fogva, bedobta a kápolnába s most csináljanak vele azt
a mit akarnak.
Itt a király egész kiséretével nagy parádéval jött ki; de most az volt a
kérdés, hogy végezzék ki azt a rettenetes oroszlánt. A szabóból lett
hires vitéz Pilatusként a kezét mosta, hogy ő tőle elég volt az, hogy
megfogta, most az ő dolguk, hogy és miként végezzék ki. A mint igy
tanakodnak, hát látják, hogy az oroszlán felugrott az ablakba s ki akar
bujni a vasrostélyon. A király egyszeribe odaállitott egy tuczat
vadászt, hogy lőjék agyon. Azok rálőttek, igaz, hogy az oroszlán
elorditotta magát, de a puffanását nem hallották. Most az volt a kérdés,
hogy ki mer bemenni a kápolnába; mindenkinek borsózott tőle a bőre. A
szabó ott leskelődött a kulcslyukon, hát látja, hogy az oroszlán meg van
halva és lábánál fogva fennakadt a vasrostélyban. Most bezzeg ki volt
vitézebb, mint a szabó; bátran bement a kápolnába, farkánál fogva,
lerántotta a döglött oroszlánt s ráhágott.
Itt mindenki csak a vitéz szabót nézte, mindenki csak ő róla beszélt,
mindenki csak a kucsmájára nézett s leolvasták róla: „Egy csapásra
hetet, pedig még nem is haragudtam.“ Bezzeg mondták utána, hátha még
megharagudott volna!
Itt a szabó nagy tisztességben részesült; a király trónusa első
aranylépcsőjére állitotta.
– No hires vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony
vitéz vagy s a vitézség pálmájából egy ágat elnyertél, de hogy koszoru
legyen belőle, itt meg itt, ezen meg ezen a helyen lakozik egy
rettenetes egyszarvu állat. Szabadits meg tőle s ha szerencsésen
legyőzöd: trónom második aranygarádicsára állitlak.
Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
parolázott a királylyal, hogy ő azt a rettenetes egyszarvu fenevadat igy
kézre keriti, ugy kézre keriti.
No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az
erdőre s mikor a keresztutra értek, megmutatták neki, hogy ezen meg ezen
az uton haladva egy terepély cserfára akad, mely alatt szokott minden
istenadta délben a rettenetes egyszarvu fenevad aludni.
Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga
s elkékül. Biz ő kelme átcsapott a másik utra; meg akart szökni. De hogy
hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a terepély cserfa
alatt van, melynek tövében ott volt a hely, hol az a rettenetes állat
szokott délben feküdni. Most mi tevő legyen? sem vissza, sem előre menni
nem mert, hátha szemközt jön rá az a rettenetes állat; ott maradt a fa
alatt, körülnéz, hát látja, hogy egy furó, egy szekercze, meg egy
sindelező ott hever az embercsontok között, melyekről a hust már lerágta
az a rettenetes fenevad.
A szabó, hogy hogy nem, fölvette a három szerszámot, a furóval száz meg
száz lyukat furt a terepély cserfa oldalán, a szekerczével éket
faragott, a sindelezött pedig a kezében tartotta.
Itt eljön a dél, eljön a rettenetes fenevad s mikor meglátta, hogy
valaki a helyén áll, elorditja magát, neki a szabónak s kergetni kezdte
a terepély nagy cserfa körül. A szabó köröskörül szaladt, az egyszarvu
pedig mindig a nyomában s mindig szurkálta a cserfát a homlokából kiálló
hegyes szarvával. Egyszer, hogy hogy nem, egy lyukba találta beleütni a
szarvát. Hej a szabó sem rest, izibe oda ugrik s beékelte a szarvát a
lyukba; ugyannyira, hogy az egyszarvu fenevad nem tudta kihuzni.
Most kinek volt nagyobb szája, mint a szabónak, most ki volt nála
vitézebb, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival a nagy terepély
cserfa alá; mert az egyszarvut sörényénél fogva megfogta, s szarvánál
fogva a nagy terepély cserfa derekába ékelte s most csináljanak vele
azt, a mit akarnak.
Itt a király egész kiséretével nagy parádéban kijött. Az egyszarvut
aztán agyonverték s mindenki csak a szabó vitézségét dicsérte, mindenki
csak ő róla beszélt, még maga a hir is, mindenki csak a kucsmájára
nézett s onnan leolvasta: „Egy csapásra hetet, pedig még nem is
haragudtam.“ Bezzeg mondták utána, hátha még haragudott volna!
Itt a szabót nagy tisztesség érte; a király trónusa második
aranygarádicsára állitotta s szót szólt hozzá ilyeténképen:
– No hirneves vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony
vitéz vagy s a vitézség pálmájából ujra elnyertél egy ágat; de hogy
koszoru legyen belőle: itt meg itt, ezen meg ezen a helyen tanyázik
három óriás. S ha ezektől is megszabaditasz, trónusom harmadik
aranygarádicsára állitlak, vicze-királynak megkoronázunk s elnyered
egyetlenegy legkedvesebb leányom kezét.
Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
köpte a markát s ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő azt a
félelmetes három óriást igy legyőzi, ugy legyőzi.
No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az
erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondták neki, hogy a jobbfelé
vezető uton haladva tér az óriások tanyájára s ezzel otthagyták a szabót
a bizonyos halál torkában.
Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga
s elkékül. Biz ő kelme, meg akarván az óriások elől szökni, a másik utra
tért, de hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy
szemközt áll az egyik óriással, ki ugyancsak hunyorgatta rá a szemét.
Most a szabó mi tevő legyen? ha visszafelé szalad, az is baj, mert az
óriás csak egyet lép s rögtön a nyakára teszi a lábát, ha előre mén, az
is baj, mert az óriás azt teheti vele, a mit akar, de mégis előre ment.
– Jó napot bátyó! szólitja meg a szabó az óriást.
– Fogadj Isten öcsém! hát hogy mersz a lábam alá jőni, nem félsz, hogy a
nyakadra hágok!?
– Kicsi a bors, de erős! én azért jöttem, hogy mindhármatokkal
megbirkózzam.
– Mindhármunkkal?!… fogd meg hát ennek a fának a tetejét, ha oly erős
vagy, hadd lássam, hogy meg birod-e tartani?
Itt az óriás felnyujtózkodik, a legmagasb sugár fa tetejét elkapja, s
lehajtotta egész a földig! Mikor a szabó belekapaszkodott a sugárfa
hegyébe, az óriás eleresztette. A sugárfa visszavágódik s ugy
elhajitotta a szabót, hogy jobban se kellett, ki szerencséjére egy tóba
czuppant le, különben ugy szét mállott volna, hogy kanállal se lehetett
volna egy mákszemnyit összekaparni belőle.
Mikor a szabó kiuszott a vizből, odamegyen hozzá az óriás s azt kérdi
tőle:
– Ha oly erős vagy, mint a milyennek állitod magad, hát mért nem
tartottad meg a sugárfa sudarát.
– Csak azért, válaszolt neki a szabó, hogy lásd, hogy én repülni is
tudok s azzal is különb gyerek vagyok, mint te.
Erre a szóra ott terem a másik óriás is, ki azt mondja a szabónak:
– Ha oly derék embernek tartod magad: én velem mérkőzzél meg. Ne, itt
van neked is, nekem is egy-egy darab kő. No lássuk, hogy melyikünk tudja
magasabbra felhajitani s melyikünké esik le hamarább.
Itt az óriás felhajitja a követ oly magasra, hogy három álló óra mulva
esett le, s azt mondja a szabónak:
– No, hajitsd fel te is.
A szabó, honnan honnan nem, benyult a kebelébe, egy kis madarat vett ki
onnan, a követ pedig bennhagyta. Megcsóválja aztán a kis madarat,
felhajitja a levegő égbe. Az óriások csak várják, csak várják, hogy
mikor esik le a kő, itt eljön egy óra, két óra, három óra, négy óra, s a
kő még most sem esett le. Összenéznek s kezdték a fejüket csóválni, hogy
mekkora erő szorult abba a kis emberbe.
Erre a csudálkozásra megérkezik a harmadik óriás is, ki azt mondja a
szabónak:
– No öcsém, ha oly erős vagy: ne, itt van neked is, nekem is egy-egy
darab kő. Én az enyémet a markommal annyira összemorzsolom, hogy lisztté
válik: lássuk, megtudod-e ezt te is cselekedni; mert akkor csakugyan
elhiszszük, hogy jó vér szorult beléd.
Itt az óriás összeszoritja a markát s pár percz mulva kinyitja, hát a
gránitkövet annyira összemorzsolta, hogy lisztté vált.
– No bátyó, szólt a szabó, most idenézzetek: én a követ annyira
összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté válik, hanem viz csurog ki belőle!
Az óriások erre csak azt felelték, hogy szeretnék azt látni. Erre a
szabó benyul a kebelébe, kivesz onnan egy gomolyatúrót, összeszoritja
annyira, hogy egy pár csepp savó kicsordult belőle.
– No lássátok, nem megmondtam, hogy e gránitkövet nemcsak lisztté
morzsolom, hanem vizet is csavarok ki belőle. Próbáljátok meg ti is, s
ha megteszitek: akkor elhiszem, hogy erősek vagytok.
Az óriások sorra próbálják, de biz a gránitkőből egy se tudott vizet
kisajtolni s ekkor az óriások összenéznek s mondogatják egymásnak, hogy
ilyenre még nem akadtak, hogy ezzel szőrmentében kell bánni, mert
mindhármukat bizony még csúffá teszi.
Mikor igy összesúgtak-búgtak: a szabót meghitták a tanyájukra,
gondolván, hogy ott majd könnyebben megejthetik.
Itt, mikor eljött a főzés ideje, egyik otthon maradt tüzet rakni,
ketteje pedig elment eleségért. Megjön az első s a vállán egy egész
ökröt hozott; megjön a második is, s ez a hátán öt akó bort czipelt.
Aztán a harmadik a főzéshez látott; az egész ökröt nyársra húzta s
egyes-egyedül forgatta, a szabó pedig még ma csak vendég volt s csak a
készhez ült. Csak esznek, csak esznek, egyszer fölkel az egyik óriás,
odamegyen az öt akós hordóhoz, felkapja mint én egy kulacsot, jót húzott
belőle, s aztán csendesen visszaeresztette. A másik óriás hasonlókép
cselekedett, a harmadik szintén. Az óriások csak várják, hát az a
negyedik, már mint a szabó, hogy veszi föl az öt akós hordót s hogy
emeli a szájához; de a szabó sem evett bolondgombát, hogy vaktában
hűbele-hóbele Balázs, lovat ad isten-módjára, neki menjen az öt akós
hordónak s csizmadiát fogjon; hanem praktikához fogott ilyeténképen; a
hordót megfurta, egy nádszálat keresett, beledugta s fekve ivott belőle,
s az óriások kérdésére, hogy mért nem emeli fel, csak azt válaszolta:
hogy ő náluk ez a szokás.
De a szabó nem volt ám mindig oly nagy, hogy mindent a helyébe tettek,
hanem azt mondták neki másnap: válaszszon, akár ökröt hozzon, akár
borért menjen. A szabó mindezekre csak azt felelte, hogy ő borért
megyen.
Itt a szabó mit mit nem cselekszik, bemegyen a városba, vesz 10 akó bort
hordóstul együtt, s azt ugy az erdőszélben egy bizonyos helyre
letetette, s aztán üres kézzel elballagott az óriástanyára, hol azt
kérdik tőle:
– Hát nem hoztál bort? most már mit iszunk?
– Ej, dehogy nem hoztam, hanem öt akós hordóval nem kaptam, azért hogy
mikor rám kerül ismét a sor, kétszer ne fáradjak: 10 akós hordót hoztam
a hátamon, de igen nehéz volt s itt meg itt az erdőszélben letettem.
Azért, ha bort akartok inni, hát hozzátok el, de ketten menjetek, mert
egy nem birja el.
Itt a megnevezett helyre elszalad a legerősebb óriás, fölveszi a hordót,
de biz azt alig hozta vagy száz lépésre, kénytelen kelletlen letette s
visszament üres kézzel.
Itt elmegyen a másik is, fölemeli a hordót, de biz az még annyira se
hozta el, mint az első. Ez is üres kézzel ment vissza.
Az óriások elszégyenelték magukat, hogy ily piczi törpe ember is kifog
rajtuk; mert kettőnek kellett a hordót elhozni. Ezért
összesúgtak-búgtak, hogy és mint veszitsék el a szabót, de mielőtt erre
rámehettek volna, a szabó megsejditette a dolgot, elbújt az óriások
pinczéjébe, hát csak ekkor látta, hogy mennyi sok drágaság, arany, ezüst
van ott összehalmozva; de hogy az óriások utána ne mehessenek, az
ajtókat belülről mind becsukta kulccsal. Itt a pinczében elkezd
iszonyuan dörömbölni-dorombolni, üti veri az üres hordókat. Meghallják
ezt az óriások, tanakodnak súgnak-búgnak, hogy mi tevők legyenek; az
ajtón nem mehettek be, az ablakon kellett bebújni. A szabó pedig egy
irtóztató bárddal fölfegyverkezve csak ezt várta.
Bedugja az első óriás a fejét a pinczelyukon. A szabó sem rest s az
irdatlan bárddal ugy lecsapta a fejét, hogy az óriás azt se mondta:
„bá“.
Bedugja a másik óriás is a fejét a pinczelyukon, ennek is szerencsésen
levágta a fejegombját.
A harmadik óriás is szintén azonképen járt. Igy szabadult meg a vitéz
szabó az óriásoktól s most kinek volt nagyobb szája, mint neki, most ki
volt nála vitézebb! rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki 24 hat ökrös
társzekérrel; mert a három óriást csúfhalállal megölte.
Itt a király egész kiséretével, zeneszó mellett kijött a szabó elé,
fogadják nagy parádéval, elől-utól hajlongnak előtte, dicsérik hét
világra szóló vitézségét s olvassák kucsmáján az aranyfonallal czifrán
kipitykézett mondást: „Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam“
s hozzá tették: hátha még megharagudott volna, akkor, akkor!…
A sok szóbeszéd között végre a király vette át a szót:
– No hirneves vitéz, most már csakugyan elhiszszük, hogy bizony nagy
vitéz vagy s a vitézség pálmájából három ágat elnyertél, kész a koszoru,
csak a fejedre kell tenni. Én állok szavam mellett, itt van egyetlenegy
leányom, neked adom feleségül a felekirálysággal együtt; mert
országomról a gyászt levontad; fánkat, fűnket és vizünket szabaddá
tetted az oroszlántól, egyszarvutól s óriásoktól: azért lépj fel trónom
harmadik aranygarádicsára is, ülj le a biboros-bársonyos trónusomba, te
pedig leányom, tedd föl a fejébe a vitézség pálmáját.
Aztán a szabóra ráadták a biboros-bársonyos köntöst, fölvezették a trón
három aranygarádicsán, és jobbfelől a király mellett foglalt helyett,
majd előhozták a vitézség pálmáját, melyet a királykisasszony tett a
fejére, ki aztán király atyja bal oldalán foglalt helyet és papot,
hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, hóhér seprőzte, az
istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.
A temérdek sok kincset, aranyat és ezüstöt 24 hat ökrös szekér se birta
egyszerre elvinni; hanem kétszer is fordultak, de még akkor is volt mit
vinni.