Volt egyszer a világon egy obsitos katona, ki, ha valakinek az ablaka
alatt elment, mindig igy kérte az Istent:
– Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se
legyen, mert különben föl nem veszem!
Meghallja ezt egy csizmadia s azt mondja a feleségének:
– Asszony! hallod-e, hogy ez az obsitos mit kér az Istentől: „Istenem,
adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert
különben föl nem veszem.“ – Ugyan édes feleségem, tréfáljuk meg ezt az
obsitost, majd ha visszajön, dobjunk ki az ablakon kilenczvenkilencz
forintot, vajjon fölveszi-e?
Hogy az anyjuk is beleegyezett, a csizmadia szépen kiolvasta a
kilenczvenkilencz forintot, zacskóba kötötte s mikor az obsitos
visszafelé jött, kidobta az ablakon. Az obsitos szerencsésen föl is
vette s leülvén a csizmadia lóczájára, mely ugy az ablak alatt állott,
megolvasta a pénzt.
Csak egy forint hiányzott.
Itt az obsitos csak elkezdi fenszóval, hogy azt mindenki hallhassa:
– Én édes Istenem! köszönöm, hogy meghallgattad a kérésemet, valahára
adtál száz forintot. Igaz, hogy egy forinttal adósom maradtál, de majd
megadod, ha ezen nem, ugy a más világon.
– De a ki inge van, ezer dikics és sámfa! nem addig van az, atyafi,
kiáltott ki az ablakon a csizmadia, mert a pénzt én dobtam ki az
ablakon, nem pedig az Isten adta!
– Már ezt nekem az Isten adta s azért vissza se adom, válaszolt neki az
obsitos, mert igaz ugyan, hogy egy forint hiányzik, de azzal adósom is
maradhat, majd megadja; mert tudom, hogy ennek is csak az volt az oka:
hogy nem volt az öregnek apró pénze s igy nem tudta kicsinálni. Azért
biz én az apám fiának sem adom vissza!
Itt lelkem teremtette, biró elé kerül a dolog; de mielőtt ide elmentek
volna, azt találja mondani az obsitos a csizmadiának:
– Majsztram! azt csak átláthatja kigyelmed, mert hisz irástudó okos
ember, hogy én ilyen ringyes-rongyos ruhában csak nem mehetek a biró
elé?! Azért, ha azt akarja majsztram, hogy elmenjek: adjon reám
becsületes ruhát.
Mit volt mit tenni az egyszeri csizmadiának, a feleségével behozatta a
jobbik ruháját s ráadta az obsitosra s aztán csak igy állitottak be a
biró elé, ki előtt a csizmadia elősorolta az egész dolog mibenlétét, az
ő keserves állapotát, hogy az obsitos igy el akarja, ugy el akarja
tulajdonitani kilenczvenkilencz forintját.
– Igaz-e az? kérdé a biró.
– Megkövetem alásan az érdemes biró urat, válaszolt az obsitos, már hogy
volna az igaz; mert ha ez is igaz, akkor az se igaz, hogy ez a köntös,
mely most rajtam van, mondom, ez a köntös sem az enyém.
– Bizony nem is a kendé, hanem az enyém! pattant fel a csizmadia.
– No lássa biró uram, micsoda tökkel ütött töksi ember ez itt, la!… Hej,
majsztram, fordult a csizmadiához, nehezen vannak ott itthon, s ezzel az
obsitos a homlokára mutatott; mert vagy valami szeg, vagy tán ép a küllő
hiányzik a kerékből, de Isten és ember láthatja, hogy nincs ki a négy
fertály.
A biró aztán kimondta az itéletet, melynél fogva az obsitos elmehet
Isten hirével – pénzt és ruhát magával viheti –; de a szegény csizmadiát
kiporolták s megkenték az alfelét mogyoróhájjal.
No, ez abba maradt. – Az obsitos tovább ment s a mint mén mendegél,
egyszer elő-utó-talál egy papot, ki szürke lovon jött ép szemközt rá.
– Ki vagy? kérdé az obsitos.
– Az Isten fia, válaszolt a pap.
– Ép jó, hogy elő-utó-találtalak; mert apád adósom maradt egy váltó
forinttal. Azért addig innen egy tapodtat se mégysz, mig az egy
forintomat ki nem fizeted!
Itt a pap megijed; sok pénz volt nála, mit ezalatt szépen becsúsztatott
a csizmája szárába; de ezt a szem-füles obsitos azonnal észrevette, de
erről hallgatott, mint hal a vizben.
– Édes barátom, felelt a pap, nekem egy krajczárom sincs, de ha adós
maradt az atya, kérd, imádkozzál, majd megfizet.
– No ha nincs, jól van; de jöszte velem ide a kereszt alá, imádkozzunk
együtt; mert szent ember létedre a te kérésed foganatosabb lesz, mint az
enyém.
Mit volt mit tenni a papnak, leszállt a szürke lóról, s aztán mindketten
letérdepeltek a kereszt alá; de mielőtt hozzáfogtak volna az imádsághoz,
megszólal az obsitos:
– Nézd, itt van kilenczvenkilencz forintom, se több, se kevesebb, akár
kutasd ki a zsebem, mely sommát én ide mellém leteszem a földre. Ha lesz
a zsebemben, az bizonyosan az Isten adománya s én annak a feleközepét
neked adom; ha pedig a te zsebedbe is ad az Isten, minthogy az imént
mondád, hogy egy krajczárod sincs, az is Isten adománya lesz s annak meg
te adod a fele-közepét nekem.
Mit volt mit tenni a papnak, egyik szavát csak nem ölthette a másikba,
kénytelen kelletlen beleegyezett.
Imádkoznak. Elmondnak egy Miatyánkat, meg egy Hiszekegy-gyet s ekkor
megszólal az obsitos, mondván:
– Keresd a zsebed, van-e már?
A pap benyult a zsebébe, s csak keres, csak keres, de biz ott nem lelt –
minthogy nem is volt benne – egy krajczárt sem s aztán felelt az
obsitosnak, hogy nincsen.
– No, ha nincs, ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos
benyúlt a lajbija zsebébe, kivett belőle két krajczárt s az egyiket a
papnak adta.
A pap elvette a krajczárt, gondolta magában, hogy jó lesz valami
ügyefogyottnak s maga mellé letette.
Aztán ujra az imádsághoz láttak; ismét elmondtak egy „Miatyánk“-ot, meg
egy „Hiszekegy“-gyet s aztán ujra megszólal az obsitos:
– Van-e már?
– Nincsen, felelt a pap.
– Ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos ujra benyult a
lajbija zsebébe kivett belőle két krajczárt, melynek egyikét a papnak
adta.
A pap ezt is elvette – gondolván magában, jó lesz valami ügyefogyottnak
– s ezt is maga mellé letette a földre.
S aztán harmadszor is az imádsághoz láttak. Ujra elmondtak egy
„Miatyánk“-ot, meg egy „Hiszekegy“-gyet s ekkor harmadszor is megszólal
az obsitos, kérdvén:
– Van-e már?
– Nincsen, felelt a pap.
– Ugy az enyémben lesz. Benyul az obsitos a lajbija zsebébe, de biz
onnan egy krajczárt sem vett ki, minthogy nem is volt benne s aztán csak
elkezdi:
– Az enyémben sincs; de tán nem nézted jól meg?
– Ha nem hiszed, felelt a pap, hát nézd meg magad.
Itt az obsitosnak sem kell több, izibe kiforgatja a pap zsebjeit,
lehúzza a csizmáját; hát ott megleli a tászlit, (=tárczát) megnézi, hát
két száz forint volt benne.
– No ládd, ugy-e, hogy adott az Isten!… Ennek fele-közepe engem illet;
minthogy ketten imádkoztunk s én is megfeleztem az Isten adományát,
feleközepe pedig téged; de nekem mégis több jár egy forinttal, minthogy
apád az imént adósom maradt. S az obsitos ugy tőn, miként mondá:
kilenczvenkilencz forintot adott a papnak; száz egyet pedig megtartott
magának. Igy tett szert az obsitos pénzmagra.
Eddig volt, mese volt.