Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy dologkerülő fia. Vén volt már
a szegény ember, de azért a fia még keresztül szalmát se tett a házba,
ha mindjárt fölesett volna is benne, – pedig már embernyi kort ért,
pedig már 30 éves is volt; – hanem mindig ott kotnyeleskedett a fazekak
körül s egyebet sem tett, mint örökkön örökké két krajczáros
cseréppipáját szítta. Ha kiégett, ujra megtömte, de ezt is oly
immel-ámmal tette, hogy egy álló óráig is elmotyogott vele.
Itt a vén ember mindaddig szót se szólt, mig a dolgot birta, csendesen
szántogatott, vetegetett, s ha megért az istenáldása, learatta, kévébe
kötözte, keresztbe rakta, majd hazavitte, kicsépelte, felszelelte s a mi
dologkerülőnk csak a készhez ült; – de mikor az öreg ember már
egyátaljában nem birta a dolgot, azt mondja a fiának:
– Ugyan édes fiam, hát mire nézed te a napot, mért nem dolgozol, mert
miből tartasz te el engem öregségemben, második gyermekkoromban?!
– Hahó apám-uram, felelt a dologkerülő, eltartom én kigyelmedet
hazugságból is! Azért hogy szavamat beváltsam, most mindjárt elindulok
országvilágszerte hazugsággal keresni kenyeremet, majd meglátja kelméd,
hogy ez ám csak a jó mesterség.
No jól van, a dologkerülő elindult országvilágszerte; a hátára vetette a
tarisznyát, kezébe vette a botját s ment mendegélt hetedhét ország
ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalál egy magaszőrü
embert, szóba áll vele s azt kérdi tőle:
– Hej, atyafi, tudsz-e szót szóra mondani?
– Tudok, válaszolt az a bizonyos ember.
– No, ha tudsz, ugy jöszte velem. Mentek mendegéltek aztán hetedhét
ország ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalálják a
szolgabirót, ki négy lovas kocsin elvágtatott mellettük.
A szolgabirónak igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállitotta
a kocsiját s azt mondja a hajdujának:
– Hallod-e Jancsi! nézd, amott megyen két bujnyik-forma ember, azok
bizonyosan zsiványok lesznek: azért parancsold meg nekik, hogy tüstént
ebben a szempillantásban itt teremjenek a szemem előtt, különben
mindjárt vasra veretem a gazembereket!
Itt a hajdu leugrik a bakról, odaszalad a két emberhez, s tudtukra adja,
hogy rögtön jelenjenek meg a tekintetes szolgabiró ur előtt, mert
különben lesz ne-mulass.
Mit volt mit tenni a két embernek, ott voltam, a hol mondták, ugy
láttam, mint most, kalap levéve odasompolyogtak a kocsihoz.
– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy
hínak?
A két ember elmondja, hogy ennek meg ennek.
– Honnan jöttök?
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz, gazember, hisz Pest-felé mentek!
– Jaj, kérem alásan, valamit ott felejtettünk, hát azért megyünk, felelt
a másik.
– Hát mi ujság Pesten? kérdi tovább a szolgabiró.
– Ott bizony, instállom alásan, nincs egyéb, felelt a hazug, mint akkora
madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége
Pesten van, a másik pedig Budán.
– Ejnye kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej,
Jancsi, hegedülj csak 25-töt ennek a gazembernek a farára!
Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt
hegedültek el rajta, mint a peták.
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, odalép a kocsihoz
s azt mondja a szolgabirónak:
– Megkövetem alásan a tekintetes urat, de én ezt abba nem hagyhatom,
hanem a királyhoz apellálok, hogy a tekintetes ur engem minden igaz ok
nélkül huszonötig veretett.
No erre a szolgabiró nem szólt semmit, hanem a másikhoz fordult,
mondván:
– Hát te gazember, igaz-e az, hogy Pesten olyan nagy madarat mutogatnak,
hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik pedig
Budán, he, felelj rögtön erre a kérdésemre?!
– Megkövetem alásan a tekintetes szolgabiró urat, felelt a szót szóra
mondó, – én Pesten akkora madarat nem láttam, mely ha kiereszti a két
szárnyát, az egyik vége Pesten, a másik pedig Budán, hanem láttam akkora
madártojást, hogy 24 ember 7 öles vas ruddal hengergeti.
Itt a szolgabiró gondolkozóba esik s mondja magában: oly nagy madártojás
és olyan nagy madár, hát ki tojta volna azt a nagy tojást, ha nem az a
nagy madár, már igaz… Mondom, alighogy ezt elgondolta magában, azt
mondja a hazugnak:
– Édes jó barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem ha
elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne, itt van, adok 100
forintot kongóban.
A hazug elvette a 100 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak adta,
a szolgabiró pedig tovább ment.
Itt volt már a hazugnak 25 mogyorófa-pálczája a farán és 50 forintja a
zsebben s azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek tulonnan túl, innenen innen, egyszer
elől-utol találja őket a viczispán. Ennek is igen gyanusnak tetszett a
két ember, azért megállitja a hintót s azt mondja a huszárjának, szót
szólván:
– Hallod-e Jancsi – mert igy hitták a huszárt – nézd csak, amott megyen
két bojnyik-forma ember! azok alkalmasint zsiványok lesznek: azért fogd
fülön őket s hozd a szemem elé.
Itt a huszár leugrik a bakról, szalad a két ember után, hogy álljanak
meg, mert a nagyságos viczispán ur hivatja.
Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odasompolyogtak
a hintóhoz levett kalappal.
– Hát gazemberek, kezdé beszédét a viczispán, mert a szemetekből olvasom
ki, hogy azok vagytok, hát hogy hínak titeket?
A hazug és a szót szóra mondó mondja, hogy ennek meg ennek.
– Hát honnan jöttök? kérdi a viczispán.
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek!
– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, valaminket ott hagytuk,
most azért megyünk.
– Hát mi ujság Pesten? kérdé tovább a viczispán.
– Ott bizony, megkövetem alásan a tekintetes és nagyságos viczispán
urat, nincs egyéb, hanem a Duna lángba borult és fenékig kiégett.
– Ejnye, kánisz tóta máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej,
Jancsi állj elő!
Előáll a Jancsi.
– Hegedülj csak ennek a semmire-kellőnek a farára huszonötöt!… még ő
engem bolonddá akar tenni!…
Itt lekapják a tiz körméről a hazugot, Jancsi pedig olyan huszonötöt
sózott a farára, hogy tudom mig él se felejti el, hanem mindig a
szájában lesz az íze.
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját, föláll, odamegyen a hintóhoz s
azt mondja a viczispánnak:
– Már megkövetem a nagyságos viczispán urat, de én ezt abba nem
hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem a nagyságos
viczispán ur minden törvény és minden igaz ok nélkűl veretett meg.
No, erre a viczispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem
odafordult a szót szóra mondóhoz s azt kérdi tőle:
– Hát gazember, igaz-e az, hogy Pesten a Duna lángba borult és fenékig
kiégett?
– Megkövetem alásan a nagyságos viczispán urat, felelt a szót szóra
mondó, én azt egész bizonysággal nem merem állitani, hogy a Duna lángba
borult és fenékig kiégett volna, mert nem láttam; hanem azt láttam, hogy
a pesti és budai piaczokon annyi a sült-hal, hogy azokat az irdatlan
nagy házakat tetézi.
A viczispán gondolkozóba esik s elgondolta magában: annyi a sült-hal,
hogy a házakat tetézi, hát honnan volna az, ha nem onnan, hogy a Duna
csakugyan lángba borult és fenékig kiégett… már igaz… Mondom, alighogy
ezt elgondolta, azt mondja a hazugnak:
– No édes fiam, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem azt
mondom én neked: hogyha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne
itt van 200 forint.
A hazug megkapta a 200 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak
adta, a viczispán pedig tovább hajtatott.
Igy volt már a hazugnak 150 forintja és 50 mogyorófa-pálczája. S azzal
aztán tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, tulon túl, innenen
innen, egyszer látnak feléjük közeledni egy hat lovas hintót, melyben
maga a főispán ült. Elöl inas, hátul hajdu, a hintó mellett pedig hat
lovashuszár nyargalt.
A főispán elhajtat a hazug és szót szóra mondó mellett. Ennek is igen
gyanusnak tetszett, a hazug, meg a szót szóra mondó: azért megállitotta
a hintóját s azt mondja a Jancsinak:
– Hallod-e Jancsi – mert közbe légyen mondva, igy hitták az egyik
huszárt – hallod-e Jancsi, nézd csak, amott megyen két bojnyik-forma
ember, kik alkalmasint hamarább mint nem, zsiványok lesznek: nosza fogd
csak fülön, hozd ide az én szemem elé.
Itt a huszár utána rúgtat a két jó madárnak s csakhamar beérte őket,
kiknek aztán azt találja mondani:
– Hej, atyafiak, megálljanak csak kentek, mert a méltóságos főispán ur
hivatja!
Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odaállitanak a
főispán elé kalap levéve, kiknek az aztán azt mondja:
– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy
hínak?
A hazug, meg a szót szóra mondó megfeleltek a kérdésre, hogy ennek meg
ennek.
– Hát honnan jöttök gazemberek? kérdé tovább a főispán.
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek.
– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, ott felejtettünk
valamit, most azért megyünk.
– Hát mi ujság Pesten?
– Ott bizony, megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, nincs egyéb,
mint meghalt a Jézus Krisztus: azért az egész város gyászszal, feketével
van bevonva.
– Ejnye, kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… nosza
fogjátok meg s hegedüljetek csak a farára huszonötöt.
Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt sóztak a
farára, hogy mig él sem felejti el, hiszem azt az egyet!
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, fölállt s
odamegyen a főispánhoz s azt mondja neki:
– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, de én ezt abba nem
hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem minden
törvény és minden igaz ok nélkül veretett meg.
No erre a főispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem a szót
szóra mondóhoz fordult s azt mondja neki:
– No te gazember, hát igaz-e az, hogy Pesten meghalt a Jézus Krisztus?!
– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, én azt egész bizonysággal
nem merem állitani, hogy Pesten a Jézus Krisztus meghalt volna, mert nem
láttam; hanem azt láttam, hogy ott a földtől kezdve egész a magas égig
mennyei lajtorják vannak támasztva, melyeken feketébe öltözött angyalkák
járnak le s fel.
Itt a főispán gondolkozóba esik s elgondolta, hogy minek volnának a
földtől az égig támasztott mennyei lajtorják, ha csakugyan a Krisztus
nem halt volna meg. Mondom, mikor ezt mind elgondolta, azt mondja a
hazugnak:
– Hallod-e barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, azért ez
szóm és mondásom, hogyha elállasz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne
itt van, adok 300 forintot kongóban.
A hazugmondó a 300 forintot szépen fölvette s feleközepét, 150 forintot
a szót szóra mondónak adta. Igy volt már a hazugmondónak 300 forintja és
75 mogyorófa-pálczája a farán. Aztán elváltak egymástól, az egyik
jobbra, a másik pedig balra ment s mindegyik szerencsésen hazajutott.
– No apám-uram, szólt a hazugmondó, itt van, 300 forintot szereztem
össze – hazugsággal, hanem a dolog végén egy kis csombók van, már mint
75 darab mogyorófa-pálcza, melyeket én tanulság okáért magamnak tartok
meg, a 300 forintot pedig átadom kigyelmednek, hogy legyen miből
istápolni.
A hazugmondó aztán hozzálátott a munkához, megfogta az ekeszarvát s ezt
mégis könnyebbnek találta, mint azt a 75 mogyorófa-pálczát.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.