Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, meg egy szuka
kutyája és egy kancza lova. Itt már hét esztendeje annak, hogy a szegény
ember megházasodott s ugyanekkor vette a kutyát is, lovat is, egy-egy
kis pénzen. És ezen időtől fogva sem az asszony nem szült magzatokat,
sem a kutya nem kölykezett, sem pedig a ló nem ellett; hanem mindhárom
gyümölcstelen, meddő volt.
Itt lelkem teremtette, egyszer a szegény ember térül-fordul, kimegyen a
piaczra s ott egy halat vett. Hazaviszi a szegény ember a halat,
megtisztitja, kimossa, majd hat egyenlő darabba vágta s aztán
megsütötte.
Mikor készen volt a sülthal, a hat darabból kettőt a feleségével etetett
meg, kettőt a kutyájának adott, kettőt pedig a lovának.
Itt lelkem teremtette a sülthaltól mind az asszony teherbe esett, mind a
kutya kölykes lett, mind a ló vemhes.
A kutya kilencz hétre két aranyszőrü kutyát kölykezett.
Az asszony kilencz hónapra két aranyhaju, aranyszáju és aranyfogu
gyermeket szült.
A kancza pedig kilencz esztendőre két aranyszőrü csikót fiadzott.
Mind a két aranyhaju, aranyszáju, aranyfogu gyermek, mind a két
aranyszőrü kutya, mind a két aranyszőrü csikó tátos volt; aranyfogakkal
jöttek a világra.
És mindannyian anyajegyesek voltak: a két aranyfogu testvérnek csillag
volt a homlokán; a két tátos csikó és a két kutyakölyök keselyek voltak;
mindegyik a jobb lábára.
Mikor a két aranyfogu gyermek betöltötte a kétszer hét számot: mindegyik
kiválasztotta a maga jószágát, mondván: ez az én csikóm, ez a te csikód,
ez az én kutyám, ez a te kutyád, s igy kinek-kinek volt egy-egy.
Itt lelkem teremtette, egyszer a mint a két tátoscsikó a kertben
legelészne, mindegyik véres lábbal jött elő. Itt a két aranyfogu testvér
megyen a vér után, egyszer az utjok kétfelé vált; jobb és balfelé. Az
idősb testvér jobbfelé ment, a kisebbik pedig balfelé, hát mindketten a
földből kinőve hegygyel fölfelé egy-egy kardot találtak, melyeket aztán
kihúztak a földből s az oldalukra kötöttek.
A szabónál aztán csináltattak szép biboros-bársonyos ruhát, melyet aztán
magukra öltöttek.
Igy már a két aranyfogu testvér mindennel a mi egy vitéznek kell, el
volt látva: volt tátoslovuk, tátoskutyájuk, biboros-bársonyos ruhájuk és
földből nőtt kardjuk.
Itt egyszer megszólal a nagyobbik s azt mondja a kisebbiknek:
– Kedves testvérem! nekem már itthon nincs maradásom. Hogy hova megyek,
azt ne kérdezd, ugyis majd utánam jösz. Ne itt van egy bokor rózsa, mely
olyan tulajdonsággal bir, hogyha én eltávozom tőle: elkezd hervadni;
hogyha pedig feléje közelitek: kinyilik; ha pedig meg találnék halni:
akkor egészen elszárad. Én ezt a rózsát, kedves testvérem, a te
gondviselésedre bizom s erről megtudhatod: élek-e, halok-e, hazafelé
jövök-e, vagy idegen földön messzibbre távozom-e? Mondom, ha a rózsa
elszáradt, ugyannyira, hogy még a gyökerében sem lesz élet: akkor, mint
mondám, én is megszünök élni. S ekkor szakits le róla egy hervadt
rózsát, ereszd a szélnek s a merre az száll, te is csak arrafelé tarts s
keress föl engem.
Ezzel a nagyobbik testvér fölnyergelte az aranyszőrü tátoscsikót,
szólitotta a kutyáját, majd felöltözött a biboros-bársonyos köntösbe, az
oldalára kötötte földből nőtt kardját – felnevelő apjától, szülő
anyjától és édes testvérétől keserves könyhullatások között elbúcsúzván
– felült a tátoscsikóra s elment ország-világszerte hirnevet aratni.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hát látja, hogy egy keresztut
mellett egy vén asszony kéreget. Az aranyhaju vitéz egy kis-pénzt dobott
neki s aztán azt kérdi tőle:
– Ugyan édesanyám, nem tudna az én számomra egy alkalmas helyet, hol
lovamnak, kutyámnak istáló, magamnak pedig étel-ital s meleg ágy lenne?
– Csak erre menjen a vitéz ur, válaszolt neki a vén asszony, erre
balfelé; nem messze innen talál egy korcsmát, abban van egy néma
szolgáló, az majd ellátja mindennel, a mi kell. Lesz aranyzab,
selyemszéna a lónak, selyempikó a kutyának, magának a vitéz urnak pedig
az, a mi szemének szájának tetszik.
S ezzel az aranyfogu vitéz a balfelé vezető utra tért. A mint mén
mendegél, csakhamar elő-utó-találta a korcsmát, honnan elébe szalad a
néma szolgáló, hajtogatja magát jobbra balra s intett a kezével, hogy
menjen utána. A szegény ember fia utána ment, de a korcsmát oly rondának
és piszkosnak találta, hogy megforditotta a lova fejét s tovább ment. A
néma leány kiment a kapuba s még csak belátta, mindig az öklével
fenyegette; de a szegény ember fia, az aranyfogu vitéz, hátra sem
nézett, hanem ment a maga utján.
Csak mén csak mendegél, egyszer egy más kastélyhoz ért, melynek az
ablakából egy szép asszony nézett ki. A fiatal menyecskének igen
megtetszett az aranyfogu gavallér, kihajol az ablakon s int neki, hogy
menjen oda.
Az aranyfogu vitéz egészen az ablak alá ment s ekkor azt mondja neki a
világszép asszony:
– Édes szivem szép szerelmem, jőj fel hozzám!
Az aranyfogu vitéz aztán az ajtóra került, de itt két oroszlán állt őrt.
Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni? Végre összetüzött a két
oroszlánnal. Az aranyfogu vitéz az egyik oroszlánnak fogta pártját, a
tátoskutya pedig a másiknak s nem sok idő telt el bele, hogy az
aranyfogu vitéz sziven szúrta az egyik oroszlánt, de a tátoskutya nem
oly könnyen boldogult a másikkal, mert igaz, hogy ő is erős volt, de az
oroszlán is az volt, s ezért két lábra állva egy félóráig viaskodtak
egymással, – de sem az egyik nem tudta legyőzni a másikat, sem a másik
az egyiket, mert igen egyforma erejüek voltak. Az aranyfogu vitéz
segitségével végre ezt is legyőzték. Aztán az aranyfogu vitéz mindkét
oroszlán szivét kivette s az egyiket a tátoskutyának dobta, a másikat
pedig a tátoscsikónak adta, miket azok megettek s ha eddig is erősek
voltak, de most hétszerte erősebbek lettek.
Aztán az aranyfogu vitéz jó tátoslovát bekötötte a márványistálóba,
zabot adott neki, selyemszénát tett az aranyrács közé, majd megitatta s
behúzta rá az ajtót.
A tátoskutyát pedig felállitotta őrt állani az oroszlánok helyére, hogy
az senkit az ő tudta és hire nélkül be ne ereszszen.
Mikor az aranyfogu vitéz dolgát emigy elvégezte, felszaladt a
márványgarádicson, benyitott a világszép asszonyhoz, megölelték és
megcsókolták egymást s aztán azt mondták egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól.
De itt lelkem teremtette a mézes-mákos hetek eltelte után, észrevette az
aranyfogu vitéz, hogy a feleségének az egyik szeme mindig nevet, a másik
szeme pedig mindig könybe lábad.
Ezért kérdést intézett a feleségéhez ilyeténképen:
– Ugyan szivem szive, szép szerelmem, nem felelnél egy kérdésemre: nem
mondanád azt meg nekem, hogy mért sir az egyik szemed, mért nevet a
másik?
– Hahó aranyos bimbóm, hát mért ne mondhatnám én azt meg neked, mikor
ugy sincs titok köztünk s férj és feleség vagyunk: azért nevet az egyik
szemem, mert neked örül; azért sir pedig a másik, mert apám, anyám és
édes testvérem gonoszul vesztét siratja. Azért vesztek pedig gonoszul,
hogy ennek a vén banyának, ki itt meg itt korcsmát mér, van egy
porontya, ki a húgomba szerelmes lett; – de hogyim nem nyerhette el a
kezét, mert tudtuk, hogy a gonosznak szolgál, apámat, anyámat, édes
testvéremet és az egész várost, hol ők királykodtak, elsülyesztette, viz
alá meritette. S most a hugommal, kit békának változtatott,
tekenyős-béka-képében vele él. Ezért sir, kedves férjem, az egyik
szemem. Azért szivem szép szerelme, valahogy vadásztodban be ne vetődj
abba a korcsmába, mert nem volt rá eset, hogy az a ki oda bement, kijött
volna. Azért szivem szive, ha szeretsz, ha kedves feleséged vagyok,
teljesitsd ebbéli kérésemet, különben magadnak csúf halált, nekem pedig
holtig tartó gyászt és bánatot okoznál.
Itt az aranyfogu vitéz égre-földre igérte, hogy hajlik felesége
kérésére, pedig szivében elhatározta, hogy még az nap fölkeresi a
korcsmát, ha az életébe kerül is.
Ezért mintha vadászni ment volna, puskát vetett a vállára – jó kardja
ugyis mindig az oldalán volt – és elindult az ördöngös korcsma-felé.
Hogy odaért, a néma-szolgáló kiszalad elébe, integet neki, hogy menjen
be az ivó-szobába. Az aranyfogu vitéz nem igen kérette magát, hisz ugyis
ide igyekezett, bement az ivó-szobába. Itt a néma szolgáló sürög-forog
körülötte, mutatja a kezével, hogy inni vagy enni hozzon-e? Az aranyfogu
vitéz int neki, hogy hozzon egy itcze bort. A néma szolgáló izibe
leszalad a pinczébe, egy fekete üvegben felhoz valami bor-félét s
leteszi a vendég elé.
Itt lelkem teremtette, az aranyhaju vitéz alighogy egy kortyot lenyelt a
borból, tüstént kővé vált ott azon az ülőhelyén. Egy fekete macska ugy a
tűz-lóczán ült, mely mikor az aranyfogu vitéz kővé vált, leugrott a
helyéről, megrázkódott, hát uramfia, ugyanazon ripacsos ránczos képü
vénasszony lett belőle, ki a keresztuton alamizsnát kéregetett. Ez aztán
mint én egy szalmaszálat, ölbe kapta az aranyhaju vitézt, kivitte a
kamrájába, hol a biboros-bársonyos ruhát lehúzta, kardját a szegre
akasztotta s majd olvasni kezdte a kővé vált holtakat, mondván:
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, kilenczvenkilencz, csak egy
hija a száznak, de majd ez is eljön.
S ezzel a vénasszony belakatolta a kamrát, kiszaladt ismét a
keresztutra, hol koldusképében az arra járó-kelőktől alamizsnát
kéregetett.
A szegény ember kisebbik fia minden istenadta nap kétszer háromszor is
megnézte a rózsabokrot, mely napról napra száradt. S mentül jobban
száradt, az aranyfogu kisebbik testvér annál szomorubb lett; ugyannyira,
hogy még az étel sem esett jól neki, még az is kifordult a szájából.
Addig-addig száradt a rózsa-bokor, mig egyszer egészen elszáradt. A
kisebbik testvér aztán kihúzta a földjéből, hát látja, hogy még a
tövében sincs élet. Elszáradt a rózsabokor, meghalt az ő kedves bátyja.
E napságtól fogva a kisebbik fiunak nem volt otthon maradása, hanem ő is
fölnyergelte a tátoscsikót, névről szólitotta a tátoskutyát, felöltözött
a biboros-bársonyos ruhába, felkötötte az oldalára földből nőtt kardját
– felnevelő apjától, szülő anyjától keserves könyhullatások között
elbucsuzván – felült a tátoscsikóra s elment ország világszerte édes
kedves testvére fölkeresésére.
Egy szál rózsát leszakasztott a bokorról, szélnek eresztette s az
mindenütt előtte repült.
Csak száll az elszáradt rózsa, csak száll, egyszer a nagy vadon erdőben
levő ördöngös korcsma ablakában állott meg.
Hej, a kisebbik testvérnek sem kell több, leugrik a tátoscsikóról, a
kutyáját névről szólitotta s be egyenesen az ivó-szobába. Itt a
néma-szolgáló elébe szalad, sürög-forog körülötte, integet
kézzel-lábbal, hogy mit hozzon, bort-e vagy ételt. Az aranyhaju vitéz
pofon üti a leányt, ugy, hogy hármat is fordult. Erre a tűz-lóczán ülő
macska ki akart ugrani az ajtón, de a tátoskutya elcsipte s ugyancsak
vagdalta a földhöz. Mikor a néma-szolgáló látta, hogy a macska sehogysem
szabadulhat a tátoskutyától, megszólalt:
– Kegyelem, gráczia a fejemnek, mert én semminek nem vagyok az oka,
hanem ez a vén boszorkány itt, la, ki macskaképében most az egyszer
igazán rákerült az eb harminczadjára!
Erre a szóra a fekete macska mindenféleképen akart szabadulni a
tátoskutyától; karmolt, harapott, köpködött, de biz mindez nem használt
semmit, mert csak azt nyerte vele, hogy a tátoskutya annál jobban
vagdalta a földhöz, hogy szinte nyekkent.
Most a fekete macska mikor látta, hogy ez sem fizeti ki magát, az ördögi
mesterséghez látott; mindenféle állattá: kigyóvá, békává, kutyahallá,
gyikká, farkassá változott; de ezzel se ért el semmit, mert a kutya soha
el nem eresztette, hanem annál jobban szoritotta.
Végre átlátta a boszorkány, hogy nincsen szabadulás, ezért most a
könyörgéshez fogott; letérdepelt az aranyhaju vitéz előtt s égre-földre
kérte, hogy mindeneket megtesz: a bátyját feltámasztja, kilencz véka
aranyat fizet s rádásul kilenczvenkilencz ember életét adja vissza, csak
az életének kegyelem.
– No te kutya, én az életednek kedvezek, hanem igéreted váltsd be.
S aztán a vén banya egy vak-ablakból különféle szinü üvegeket szedett
elő, bement a kamrába s mindegyik kővé vált holtembert megkente s ime
azok egyenként mind feltámadtak.
Legelől jött az aranyhaju vitéz, ki midőn meglátta édes testvérét, szó
nélkül a nyakába esett s össze-vissza csókolták egymást. Aztán jöttek
elő a különféle hirneves vitézek, kik a pihenésben igen megerősödtek s
mindegyik egy maga is megküzdött volna egy oroszlánnal, kik holtiglan
felajánlották éltöket és véröket a két aranyfogu testvérnek.
De most a szegény ember nagyobbik fia áll elő s azt mondja a vén
banyának:
– Hallod-e, te kutya! az én részemről se irgalom se kegyelem mindaddig,
mig meg nem mondod, hogy a tekenős-béka képében élő fiadnak miben áll az
ereje.
Mit volt mit tenni a vén boszorkánynak, miután már ugy sem
szabadulhatott, kivallotta azt is, hogy miben áll tekenős-béka képében
élő fia ereje.
– A sóstó kellőközepén virit egy vizi-tök, melynek az árnyékában szokott
pihenni a tekenősbéka és a felesége, ennek a vizi-töknek hetedik
virágában van egy vasszelencze, a vasszelenczében egy tojás, a tojásban
egy lódarázs, ebben rejlik az én fiam ereje; ugyhogy, ha azt a lódarázst
megölnék, ő is szörnyet halna, ha pedig kiveszik a tojásból s üvegbe
zárják, akkor ugyan élni él a fiam, de minden bűbájos erejét elveszti. Ő
neki igaz, hogy nagy hatalom van a kezében, mert a vizek felett
uralkodik, de ha kegyelmet igérsz neki s életét meghagyod, akkor a
vizeket visszaparancsolja az elsülyesztett városról, minden élő állatot
feltámaszt, a várost visszaállitja ugy, a mint volt minden élő okos és
oktalan állattal egyetemben, maga pedig a vizek kútfejére ül s csak
annyi vizet ereszt ki, a mennyi elégséges a város fentartására.
Mikor a két aranyfogu testvér emigy kivette a vén banyából a titkot,
lánczra verték s hazavitték a nagy kastélyba, hol aztán egy sötét
kamrába mint a bőregeret fölszegezték.
A világszép asszony most is ott ült az ablakban s mikor meglátta a
férjét és ennek szakasztott mását, a testvérét: nem tudta a dolgot mire
vélni, nem tudta kiszemelni, hogy melyik az ő kedves férje, melyiknek
boruljon a nyakába és melyiket csókolja össze-vissza; mert a két testvér
tekintetre, termetre, szépségre, magasságra, szóval mindenre nézve
annyira hasonlitott egymáshoz, hogy még szülő anyjuk sem igen tudott
különbséget tenni köztük.
A nagyobbik testvér végre előlépett, s a világszép asszony csak ekkor
ismerte fel rég nem látott kedves férjét.
De a két testvér csak addig volt otthon, mig a lovukat jól tartották,
megetették és itatták, aztán pedig elindultak párosan a sóstó
fölkeresésére. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer
mégis csak elértek a sóstó partjára. Egy öreg halász halászgatott a viz
partján, kitől aztán egy csónakot kértek, erre ráültek s beeveztek a
sóstó kellős közepére; ott meglelték a vizi-tököt, melynek az árnyékában
szokott pihenni a tekenős-béka meg a felesége. Aztán a vizi-tök hetedik
virágát leszakasztották, kivették belőle a vasszelenczét, a
vasszelenczéből a tojást, a tojásból a lódarazsat, de azt megölni, nem
ölték meg, hanem egy üvegbe eresztették. A tekenősbéka egyszerre a viz
szinére jött fel s erőtlenül elterült rajta; még a lábát is alig tudta
mozgatni. Majd lassacskán odaevezett a csónakhoz s ekkor megszólalt:
– Mit kivántok én tőlem vizek királyától? csak az életemnek
kegyelmezzetek, minden kivánságtokat teljesitem.
– Nem kivánok én egyebet, felelt neki az idősb testvér, mint azt:
állitsd vissza ezt az elsülyesztett várost ugy, a mint volt, minden élő
okos és oktalan állattal egyetemben; parancsold vissza a vizeket
kútfejeikbe, magad pedig, ugy mint azelőtt volt, ülj a vizek kútfejeire
s csak annyi vizet ereszsz ki, a mennyi e város számára szükséges.
No jól van, itt lelkem teremtette, alig hangzott el az aranyfogu idősb
testvér kivánsága: a vizek mind visszatakarodtak kútfejeikbe s a
fenékről felmerült az elsülyesztett város, ugy a mint volt, minden élő
okos és oktalan állattal egyetemben. Az emberek, asszonyok, gyermekek,
mind-mind, apraja, nagyja kiszaladtak az utczára s a holtlét nekik csak
olybá tetszett, mintha csak aludtak és álmodtak volna. Itt lelkem
teremtette, a világszép asszony apja, anyja és édes testvére, a
világszép királykisasszony is előjött s nagy hálálkodások között
köszönték meg éltök megszabaditását; de hogy az örömből semmise
hiányozzék, a világszép királykisasszonyt rögtön elkendőzték a kisebbik
aranyfogu testvérrel; de mielőtt a lakodalmat megtartották volna, az
idősb testvér megölte a lódarazsat, a tekenősbéka is azonnal megszünt
élni; de ebből nagy baj támadt, mert alighogy megszünt élni a
tekenősbéka, a viz folyás is elállott. Ezért az idősb testvér fölkereste
a vizek kútfejeit, melynek a száján ott ült az élettelen tekenős-béka s
ez zárta el a viznek folyását. Most mi tevő legyen? ha a tekenősbékát
elhajitja a viz szájáról: az ujra kitódul s ismét elönti az egész
várost; ha a tekenős-békát ott hagyja a maga helyén: eláll a viz
folyása. S mintha az Isten sugalta volna, kihúzta földből nőtt kardját
és vele a tekenős-békát átdöfte. Ime, azonnal kibugyant a fris
forrásviz, de minthogy vékonyan folyt s annak a tenger városnak nem lett
volna elég: nagyobb lékot vágott a tekenős-békán. Ime a viz kútforrása
jobban megnyilt s elegendő vizet bocsátott ki magából.
S aztán az idősb testvér visszament a városba, a világszép asszonyt
elhozta üveges-aranyos hintón, ki, mihelyt meglátta édesapját, szülő
anyját és kedves testvérét: nemcsak az egyik szeme, de a másik is
nevetett.
Aztán a királyságot kétfelé osztották, fele közepét kapta a nagyobbik
aranyfogu testvér, feleközepét pedig a kisebbik, majd felnevelő apjukat
és szülő anyjukat is elhozták, kik aztán még most is élnek nagy
boldogan, hogyha meg nem haltak.