Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége. Itt az ember olyan
szegény volt, hogy még kenyérben sem evett eleget; semmije se volt a
világon, csak egy rozsdás fejszéje. Ezzel kereste kenyerét.
Most is az erdőre ballagott fát vágni, vállán volt a rozsdás fejsze. A
mint mén mendegél, elő-utó-talál egy koldusasszonyt, kinek három
neveletlen gyermek volt a karján, kiket út mellett kért alamizsnával
táplálgatott. A három neveletlen gyermek mind egyvivásu volt; egyszerre
látták meg Isten verőfényes napját, bár az nekik szomoruan világitott.
A koldusasszony alamizsnát kért a szegény embertől; de az nem adott
neki, minthogy nemis volt, sőt rádásul jól összeteremtettézte, hogy te
ilyen olyan paráznája, hogy mersz emberek szeme elé kerülni, hisz
világéltemben sohse hallottam, hogy egy asszonyi állatnak egyszerre
három porontya is lehessen?!
– No szegény ember, felelt neki a koldusasszony, fizessen meg neked az
Isten érdemed szerint s adjon a te feleségednek, egy hassal háromszor
annyit!…
No jól van, ez abba maradt. A szegény ember nagy boszusan kiballagott az
erdőre fát vágni, a koldusasszony pedig tovább is ott kéregetett
alamizsnát az út mellett az arra járó-kelőktől.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, a szegény ember hazakerül az erdőről, bemegyen a szobába s le
akar ülni a tűz-loczára, de a bábaasszony – mert közbe légyen mondva, a
feleségét ép várandós állapotban hagyta – rárivalkodik nagy mérgesen:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
A szegény ember odább húzódott, ujra le akar ülni, de a bábaasszony
ismét rárivalkodik nagy mérgesen:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
A szegény ember azt se tudta, hogy hányadán van, ismét odább húzódott,
le akar ülni patkára; de a bábaasszony ismét rárivalkodik nagy mérgesen:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
Igy a szegény ember kilencz helyre akar leülni, de a bábaasszony
mindenütt rárivalkodott, mondván:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
Megijed a szegény ember, hogy már az egész szobája tele van
gyermekcsékkel, világul szaladt, a hátára vette az erdőt s belőle soha
többé ki nem jött. Itt igazán volt ember, nincs ember!
Itt az egész országban hire futamodik, hogy itt meg itt, ebben meg ebben
a faluban egy szegény asszonynak egyszerre kilencz gyermeke lett;
ugyannyira, hogy még magának a királynak is eljutott a fülébe.
Ennek sem kell több, felöltözködött paraszti ruhába s fölkereste a
szegény asszonyt, hogy hagy lássa, vajjon igaz-e az, a mit a hir beszél.
A király ép szemközt találta a bábaasszonyt, ki már tiz sorjával is
bejárta a falut, de komának senkise akart eljőni.
– Honnan-honnan bábaasszony? kérdi a paraszt ruhába öltözött király.
– Jobb ha nemis kérdi nagy jó-uram, felelt a bábaasszony, tiz sorjával
is bejártam a falut, de ennek a szegény asszonynak mégse kaptam komát!
– Ha csak az a baj, majd leszek én.
S a király lett a szegény asszony komája, ki ajándékképen mindegyik
keresztfiának egy-egy telket adott.
Itt a szegény asszonyból olyan gazdag lett, hogy csak párját kellett
volna keresni, de ha keresték volna is, mégse találtak volna, ki aztán a
gyermekeket, mikor azt az időt elérték, iskolába járatta s mindegyiknek
egyforma ruhát csináltatott.
A kilencz fiu csak jár az iskolába, csak jár, hát hallják, hogy a
többieknek édes apjuk és édesanyjuk is van, nekik pedig csak édesanyjuk.
Ez a legkisebbik fiu fejébe nagy szeget ütött, azért kérdést intézett
tubus szüléjéhez, mondván:
– Ugyan tubus szüle, nem felelne egy kérdésemre?
– S mi lenne az, édes fiam?
– Az biz nem egyéb, csak az, hogy van az, hogy a többi gyermekeknek
édesapjuk és édesanyjuk is van, nekünk pedig csak édesanyánk?
– Hahó kis fiam, jobb ha nem is kérded: nektek is volt édes apátok,
hanem mikor fájdalommal a világra szültelek és hogy kilenczen voltatok,
ezen annyira megijedt, hogy itthagyott engem a fa-képnél, s világul
szaladt. Tán még most is itt tengődik ebben a nagy vadon erdőben, hogyha
azóta a vad állatok meg nem ették.
– De nem azt mondom én, tubus szüle, hanem azt, hogy mi kilencz
testvérek elindulunk abba a nagy vadon erdőbe édesatyánk fölkeresésére.
Mit volt mit tenni a gazdag asszonynak, erőnek erejével csak nem
tarthatta őket vissza, a kilencz fiut tehát utnak eresztette édesatyjuk
fölkeresésére. De mielőtt elmentek volna, a legkisebb fiu, mint a kinek
legtöbb esze volt, csináltatott a vargával olyan csizmát, de csak egyet,
melybe az embernek mindkét lába belefért.
Mikor a nagy csizma készen volt, a kilencz fiu elindult ország
világszerte édesapjuk fölkeresésére.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, hét esztendeig, hét
hónapig, hét napig, egyszer egy forrás partjához értek.
Mikor ideértek, megszólal a legkisebb, szót szólván:
– Hej, álljatok meg édes testvéreim, igyunk ebből a forrás-vizből s
aztán mosakodjunk meg benne.
Az öregebbek szót fogadtak, megálltak, leszálltak a paripákról s ittak a
forrás-vizből. Ime! a viztől mind kihullt a foguk s aranyfogak nőttek
helyébe. Majd aztán megmosakodtak a csuda-forrásban s mindegyik haja
aranyhajjá változott, orczájuk pedig oly gyönyörves lett, hogy ki se
látom mondani. Eddig is szépek voltak a legények, mert már majd
emberkort értek, de most hétszerte szebbek lettek.
A mint ott a csuda-forrásnál időznének, egyszer odaszáll egy fehér
galamb, megszólal s azt mondja a testvéreknek:
– Halljátok-e szép legények, itassatok meg engem is e forrásvizből.
Hej, a legkisebb testvér sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe
lehajolt a forráshoz, meritett belőle két kezével, majd a vállára szállt
fehér galambot megitatta a szájából. Itt a galamb megrázkodott s
asszonynyá változott.
– No királyfiak, mert azok lesztek, jótét helyébe jót várjatok!… Ha nem
mondjátok is hogy hova igyekeztek, ugyis tudom, de tovább egy tapodtat
se menjetek, hanem a nagy csizmát, meg egy kulacs bort és egy egész
kenyeret rakjátok le ide a forrás mellé, majd előjön egy meztelen ember,
ki kilencz jávor-szarvast hajt, majd iszik az a borból, majd eszik az a
kenyérből, majd felhuzza ő a nagy csizmát s ekkor nem bir elszaladni,
könnyen megfoghatjátok. Mert az a meztelen szőrös ember senki más mint
tulajdon nemző apátok, ki midőn a jávor-szarvasokat megitatja, ehhez a
kilencz szomoru füzfához szokta kötni. Mindegyik jávor-szarvas hátán
egy-egy üveg-koporsó van fektetve. Ezekben pedig egy-egy szép leány, kik
szinte, mint tik, egy hassal jöttek a világra. Ti aztán az
üveg-koporsókat szép csendesen emeljétek le, nyissátok fel a tetejét s
ki-ki sorra a maga mátkáját csókolja meg háromszor. Erre a leányok
fölébrednek mély álmukból s vizet kérnek s ekkor itassátok meg őket,
ki-ki a magáét, sorra, a hogy született, s a többi aztán magától jön.
Ugy is lett. – A kilencz testvér elbujt a fák közé, de elébb a nagy
csizmát, meg az egész kenyeret és az üveg bort letették a forrás mellé.
Itt eljön a dél, el a pihenés ideje, a szőrös ember hajtja a kilencz
jávor-szarvast, a forráshoz tereli, megitatja, majd aztán mindegyiket
sorjában, a hogy a leányok születtek, a szomoru fűzhöz kötözte, maga
pedig visszajött a vizhez, hát csak ekkor látja, hogy a forrás mellett
egy csizma, meg egy kenyér és egy üveg bor van letéve.
Csak nézi, csak nézi, hol a csizmát, hol a kenyeret és hol a bort s
ekkor eszébe jutott, hogy ő valaha ily kenyérrel és borral élt, majd
felkapta a kenyeret és bort s az ég felé tartotta. Majd az evéshez és
iváshoz látott s mikor vagy kétszer jól meghúzta az üveget, ugrált,
tánczolt mint egy gyermek. Majd felkapta a csizmát, illesztgeté a
lábához, hol az egyikhez, hol a másikhoz, végre felhuzta mind a kettőre.
A fiai ép ezt várták s mikor mindkét lába benn volt, izibe előrontottak,
lefülelték az öreget, kezét-lábát összekötözték.
Mikor ezzel is készen voltak, ki-ki kiválasztotta születés szerint a
maga jávorszarvasát, ki-ki leemelte a maga üveg-koporsóját, benne a szép
menyasszonyt, majd felnyitván a tetejét, ki-ki megcsókolta a maga szép
halottját háromszor.
Ime! az első csókra megmozdultak a szép leányok, a másodikra
megrázkódtak, a harmadikra pedig fölébredtek s mindegyik vizet kért,
hogy hagy igyék.
Mindegyik megitatta a maga menyasszonyát s ekkor azt mondák egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól.
Aztán megölelték, megcsókolták egymást. Most a fehér galamb is
előrepült, megrázkódott s királyasszonynyá változott; fején korona,
kezében királyi bot, ki mindegyik leányára – mert mind a kilencz az övé
volt – ráadta az áldást s mindegyikkel egy-egy birodalmat adott
jegyajándokul.
Majd odalépett a szőrös emberhez, valami irral megkente a mellét s az
azonnal visszanyerte az emberi hangot. Aztán az öreget felöltöztették
biboros-bársonyos ruhába s az első székbe ültették, a feleségeért pedig,
már mint a kilencz fiu anyjáért, üveges-aranyos hintót küldtek s ugy
hozatták el aztán nagy parádéval.
Aztán lakzit laktak s még most is élnek, nagy boldogan, ha meg nem
haltak.
A lakodalomban én is ott voltam s ilyetén áldomást mondtam:
„Szegfűszinű szép magamtól, kilenczképü kigyelmedtől, áfitur, páfitur,
Páfi Györgytől, még egy pohár bort köszöntök kendre. Ez a bor tőkén
termett, hordóba szűrték, fogcsikorodás, biró-birs… Meghagyta a vak
gazda a sánta gazdasszonynak, gyujtsa meg a galycsos gyertyát, menjen le
a töredezett pinczébe, hozzon fel bort a romladozott hordóból, köszöntse
a pofonvágott ispánra a vak gazda jó akaratjáért.“
A ki e pohárköszöntést egy szuszra el nem tudja mondani: egy pint bor az
áldomás.