A gyáros szobája egyszerü, szürke irodaszoba volt. Göthös könyvelők,
sovány irnokocskák illettek volna bele, nem pedig ez a szélesvállu,
izmos férfi. Ott ült a nagy ablaknál, iróasztalánál. Minden friss,
tiszta volt, mint üde téli reggeleken lenni szokott. A kis vaskályhában
pattogott a tüz, a szivarfüst is illatos volt még, nem köhögtető,
kesernyés, mint este.
– Emma, kis Emma! – mondta az igazgató – hát igy vagyunk, lássa, kis
Emma…
A kisasszony valami könnyed melankóliával az arczán élvezte ezt a friss,
jóleső reggelt. Szólni nem nagyon mert, hisz oly régen volt az, hogy a
mostani direktor bohó ifju volt…
A gyáros elgondolkozott:
– Kis Emma, hány éves?
– Husz… leszek.
Nem tudták hamarjában, miről folytassák a diskurzust. Csak nézték
egymást, már nem heves szerelemmel, mint egykor, csak mint két hunyó
napsugár, amely téli alkonyatkor találkozik egymással az erdőn. Végre
valahogy megszólalt a kis Emma mosolyogni is próbált ahhoz, amit
mondott:
– Szép asszony a felesége… igazgató ur!
– Szép – hagyta helybe Gantár és egy kicsit összehuzta a szemét. Aztán
hirtelen szólt:
– No lássa, kis Emma, hogy semmi baj sincs! Mondtam én azt mindjárt.
Maga eljön az én kis gyerekeimet nevelni, majd nekik ad valamicskét
abból a szeretetből, amit akkor régen nekem szánt…
– Igen – sóhajtott Emma, s ugy nézett a gyárosra, némi büszkeséggel,
talán uralkodva is a hatalmas férfi fölött. Gantár fölállott:
– Én már – mondta – csak itt maradok örök életemben. Ez a gyár jó gyár,
amit csinálunk, az becsületes munka. Sohse csal meg. Nézzen ott ki az
ablakon. Vas, vas, csupa vas. Azt csináljuk. Összeveszekszünk a földdel,
a kősziklával, a tüzzel, a pokollal, aztán vas lesz belőle.
Emma, a kis Emma, talán sápadtabban, mint az imént, figyelemmel
hallgatta. Majd, maga se tudta, hogy miért, ahogy állát a kezébe
nyugtatta, halkan, suttogva jegyezte meg:
– És este hazamegy, ott a szép felesége… finom uriasszony…
De ekkor már az ujmódi füzőre gondolt, meg a suhogó selyemruhára. Nagyon
számitó asszony lehet az, aki otthon is selyemben jár. A kis Emma
elhatározta, hogy szeretni fogja az asszonyt. Utóvégre is a nagy
gyároshoz ilyen illik, nem pedig amolyan vézna, szegény gyerekleány,
mint ő. A kis Emmának volt esze, s ez enyhitette az ő kis tragédiájában
a fájást. Ugy ültek aztán szótlanul, részint kinéztek az ablakon, hogy
mint hull a hó, részint lopva egymást nézték. Aztán egyszerre bejött az
asszony. Emma kisasszony tiszteletteljesen kelt fel.
Az asszonyon most világoskék pongyola volt, olyan, aminő a regényekben
szokott előfordulni. A formákhoz simuló gáz, finom selyem; lágy és
hizelgő; mutat és eltakar. Ahogy a hintaszékbe ült, olyan volt, mint
valami ölelésre váró Faublas-korabeli parázna franczia marquise, nem
szenvedélyes, nem sóvárgó arcz, inkább halavány és ártatlan, de képes
mindenre, ami csak ravaszság és intrika, egy csöpp szerelemért.
A beszélgetés hirtelen más irányt vett. A gyerekek neveléséről, a
fizetési föltételekről beszéltek, de oly előzékenyek voltak a
direktorék, hogy Emmának nem akadt egyéb dolga, mint beleegyezni
mindenbe. Majd az asszony valami szánalmas jóakarattal vette szemügyre a
lányt, tetőtől talpig.
– Hát én megyek… – mondta egyszerüen a gyáros és köszönt. Az ablakból
látni lehetett, amint nekivág a hónak és megy vissza a gyárba. Erre
fölkelt az asszony és mind a ketten néztek utána. Emma fölriadt ebből a
nézésből. Az asszony egészen mellette állott, érintette is meleg, telt
karjával és nagyon ártatlanul mondta neki.
– Maga már ismerte az uramat, ugy-e?
– Ismertem… ugy találkoztunk.
Az asszonynak csak egy pillantás kellett az előbb, meg ez a kérdés most.
Tisztában volt mindennel. Rámosolygott a kisasszonyra, aztán fölment a
lépcsőn könnyedén, piczit emelve a ruháját, szalagos czipőcskében, mint
valami ártatlan naiv régi franczia asszony, aki végül mégis annyi bünnel
öregszik meg, hogy már nem is marad ideje a leimádkozásra.
Emma utána nézett, és gyönge gyerekszivében valami bánatos harag kelt
életre. Tudja Isten, – bántotta az, hogy ez az asszony ilyen szép, már
korán reggel. Aztán ártatlan képzelete rögtön megalkotott egy ölelést, a
gyáros meg az asszony közt. Félig-meddig lehunyta a szemét, meg is
fogódzott a falépcső vasrácsába, amint szüzies képzeletén
végigreszketett az a kép. Az a hatalmas, csupa izom, csupa csontember,
amint magához öleli ezt a lágy, keleti asszonytestet, amint egy
reszketésbe bugnak össze, egymásra dagad az erő és a gyönyörüség, a vas
és a bársony, és ezt csak ők tudják, ők ketten, ők csókolják egymást
vadul – és szinte hallotta is az asszony bágyadó sóhaját, a nagy
férfimellből fölszakadó diadalmas bugást – –
– Kisasszony!…
Elcsendült a lépcsőházban felülről ez a hang.
Emma megindult fölfelé, és most már arra gondolt, hogy reggel aztán
kissé bágyadt-közönyösen a nevelőnő fizetéséről beszélnek…
– Kisasszony?…
Fönn pénzt, valami előlegfélét kapott.