Egy hét óta botrányosan esett a hó. A vonatok megrekedtek, le is jött
panaszkodni az állomásfőnök olyan busan, mintha az övé lett volna az
államvasut. A kisasszony már aludni tért, de egyelőre csak hánykolódott
az ágyán. Nem volt már nagy kedve az ittmaradásra. Azt hitték, amikor
Pestről elindultak, hogy jót fog neki tenni az erős hegyi levegő. De
csak egyre sápadtabb lett, rosszabb kedvü napról-napra. Látta, hogy az
első napon ő hozott csupán egy kis élénkséget a házba, azóta megint
csöndes-szomorura vált itt minden. Különösen Gantár volt mindig bánatos.
Az asszony mindig egyformán komoly és hallgatag volt.
Nagyon esett a hó és hogy Emma kisasszony nem tudott elaludni, amugy
lázas-szerelmesen az ablakhoz állott. Most már vissza fog innen menni –
érezte – nincs itt maradása. Kissé sirdogált is, ez jól esett neki.
Aztán elcsöndesedett, csak ugy nézett ki a kavargó pelyhekre. A nagy
csöndességben ismét elérezte idáig a tüz bugó lihegését, messziről tüzes
foltok villantak meg ismét a gyár felől. Csütörtök volt, öntöttek.
Figyelt, érezte, hogy a kohóban a forró vas mint rázza meg maga körül a
földet. Arra gondolt, hogy ha ez mind szétrobbanna most egyszerre… Majd
valami vigasztalást talált abban a nagy erőben, amely ott buzog, izzik.
Figyelt, nagy csöndben.
Aztán hirtelen megfordult. A szivére tette a kezét, hogy annak a
hirtelen megerősbödött dobogása se zavarja. Ugy rémlett előtte, mintha
lopózó, osonó lépést hallott volna az ajtaja előtt. Csöndesen az ajtóig
szaladt és fülelt. A halk lépés már a lépcsőn hangzott, fölfelé ment
valaki. Erre aztán magára kapkodott néhány ruhadarabot és amilyen
óvatosan csak lehetett, kilopódzott a sötétbe. Föl a lépcsőn – a gyanu
vitte az asszony szobájáig. Ott hallgatózott…
Belülről néhány komoly, közönyös hang. A titkáré, aki ugyanebben a
házban lakott. Bizonyos idő multán a szerelmes asszonyok nem borulnak
izzó kaczagással imádottjuk nyakába, hanem ugy fogadják, mint például a
doktort. Pláne az okos, ravasz asszonyok. Nyugodtan, komolyan. De
sietve, mert ime mindjárt el is hagyták a beszédet. Ugy látszik, hogy
egy másik szobába mentek át.
A kis Emma leszaladt a lépcsőn. Fölemelte a fejét, és ugy érezte mintha
most valami nagy dolgot fogna cselekedni. Aztán hirtelen kisietett,
óvatósan betette maga mögött a kaput és rohant a hóban, a kohó felé,
amely fölött már vad szikratánczot járt a véres füst között a tüz.
Visszanézett, s látta, hogy az asszony ablaka világos.
Aztán hirtelen megállott. Annyi volt benne a becsület, hogy majd
megszakadt a szive, amikor látta, hogy azt a nagy darab embert ilyen
gazul csalják. De most már megbánta, hogy árulkodni akart és megállott,
gyorsan latolgatva, hogy mi jobb: hallgatnia vagy elárulni mindent.
Ahogy ott állt, valami férfialakot vett észre a gyár felől. Rá is
kiáltott az a valaki:
– Hé! Ki az?
Erre futni kezdett, vissza a ház felé. A férfialak néhány ugrással
elérte, s ott a nagy pelyhekben szakadó hóban az arczába nézett.
– Emma… kis Emma!
Emma eltakarta az arczát Gantár előtt. A direktor rémülten faggatta:
– Mit keres itt, kis Emma, ilyen időben? Menjen vissza… megfázik…
– Nem, nem.
Görcsösen kapaszkodott a karjába. Már sirt, és sirva hebegte:
– Menjünk oda, a gyárba… mindent elmondok.
Gantár kék zubbonyban volt, az arcza kormos, a keze is. Fölkapta a csöpp
lányt és szaladt vele a gyár felé. Oda bevitte a nagy öntőmühelybe.
Csupa világosság, sürgő-forgó emberek… Föl, föl, a nagy mozgó vashid
mellé, a tető alá…
Ott beszélt a lány, hebegve:
– Sándor, édes Sándor… már igy mondom… én, én ugy is elmegyek holnap…
azonnal!
– Mi az, édes…
– Az asszony – –
Csönd lett hirtelen. Odalent a fekete homokformák közül egy nagy kiáltás
bőgött végig a csarnokon. Aztán nagy csönd.
És jött a vas.
Nagy patakban, harsogó süvöltéssel, izzófehéren. Végigfolyt a formák
közt, akkorra már nagy lett a nyüzsgés. Világos lett minden zug, a vas
izzott, bőgött, a kohóban, a sok ember meg rohant, szolgált őrületes
sietséggel ennek a vakitó harsogó despotának.
– Az asszony… – sirta bele a bömbölésbe a leány.
Gantár a homlokát simogatta. Aztán elnézett felülről az izzó, füstölgő
tüzpatakok felé és hangosan szólt:
– Hagyja, kis Emma, édes. Tudom én azt. De nem birok, nem birok…
Nagyon kinlódott. A vashid megindult fönn és vitte a vasat a kisebb
formák felé.
Emma meglepetten nézte, hirtelen elakadt benne a sirás.
– Hát tudja, Sándor –?
Ez már akkor ült és a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Tudom – mondta.
A leány nézett rá, azt hitte, hogy forog vele a világ. Hát ezt csak igy
«tudja» az ember?
Akkor megint végighangzott az előbbi siró kiáltás. És kibugygyant a
másik kohóból a vas, több, nagyobb, mint az előbbiből, ugy harsogva,
hogy reszketett belé minden vasoszlop a csarnokban. Már nem is földi
bőgés volt ez, pokoli zsivaj, amibe száz meg száz munkás orditott bele
rohanva, aztán valamennyit elnyomva diadalmasan, rengő bömböléssel,
sisteregve, üvöltve vágtatott ki a vas a formák közé. Valami gép
sivitott, a nagy vashid csikorgott fönn, és a villamos motor bugott,
egyre magasabban, fájdalmasan, reszketve. Csupa láz, csupa vágtató munka
izzott egyszerre itt, a pokoli hőségben, a nagy világosságban.
Akkor kidüllesztette nagy mellét Gantár, és orditva beszélt:
– Nézze… kis Emma? Ott a vas, látja? És most ők otthon selyemcsipkékről
suttognak, meg puha csókokról! Hallja, hogy bömböl? Látja, hogy vágtat?
Ide jövök én temetni minden csütörtökön…
A lányka félve bujt a melléhez, erősen fogva most a karját.
– Látod, – üvöltötte a gyáros – itt most az isten veszekszik velem… A
föld, ez a féltékeny gazember… Ők meg susognak, csókolja neki a piczi
körmét – –. Nézd, hogy belevész minden ebbe az erdőbe, ennyi igazságba!
A süvöltés erőtlenebb lett.
– Itt belesirok ebbe a Leviathánba, látod, minden csütörtökön éjszaka.
Jól tudom, hogy akkor csalnak meg… Az a fiu egy hónap mulva katonának
megy, addig csak elbirom. Nem akarok botrányt. Nem, nem, az uristennek
sem! Annyi itt az erő, a hatalom, hogy az ember forog mellette.
A leány behunyt szemmel, a vállára dőlve hallgatta. Már lázas volt a
férfi, ugy beszélt:
– A vas. Látod –? Hallod, hogy ordit? Ugat, mert kiszivtuk a földből. A
föld meg reszket, mert fáj neki. Hát gondolok én most parfümre, meg az ő
csöpp kezére? Hát bánom én, hogy minden szempilláját külön megcsókolja?
Hát bánom én, hogy nem szeret? Hát nem látod, hogy nem kell nekem
ellenfélnek az a vézna kutya, amikor ott lenn harsog, izzik, zeng az
Isten?
Ugy érezte a lány, hogy meghal a szerelmébe. Semmire se gondolt már,
csak a karjához nőtt lázasan ennek az embernek.
A zaj lenn lassan csöndesedett. Egy munkás mondott valamit, a többi jót
nevetett rá. Akkor mintha egy kicsit összeesett volna Gantár. Rekedt,
mély hangon mondta:
– Csak aztán reggel, a csöndben… ott fáj…
A pikkoló.
A pinczérek hátul állottak, a czigányok nagy, kerek asztala mellett és
álmosan várták a fél tizenegyet. A hosszu teremben alig ült négy-öt
ember a kis asztaloknál. Azt lehetett volna hinni, hogy ez a vendéglő a
megbukásra volt berendezve. A czigány se játszott még, sőt csak nem is
hangolt. A két asztalsor közt pedig, a bordó tapéták alatt egyetlen
pinczér czammogott végig, a szerviettáját lóbálva, mint akinek semmi
dolga sincs. De a konyhából ajtónyiláskor nagy munka láza rebbent ki.
Fedők csattogása, sistergés, sülő husok ropogó zaja forrt benn a nagy
tüzhelyek körül s ez a titkon forrongó munka, ahogy zsibbadtan szürődött
át a kis ajtón, éreztette, hogy a vendéglő vár.
Olyan hideg vendéglő volt, aminőt ujabban sokat rendeztek be Pesten
szinház utánra. Ahol csak tiz után kezdődik az élet. Az élet:
törzsvendégek nélkül, néma pinczérekkel, zenével. Kis asztalokkal, ahová
az ember nem igen megy a feleségével. Valami olyan Párist utánzó modor
uralkodik ezeken a helyeken; az asztalokon gyertyák vannak, kis piros
ernyővel.
Fél tizenegy felé csakugyan megjelent az első vendég, látcsöves szijjal
a vállán. Erre aztán megmozdult a vendéglő. A főpinczér elindult a
jövevény felé, utána az ételhordó, majd a két pikkoló. A czigány
hangolni kezdett, s mialatt az első szinházi vendég ily nagy segédlettel
levetette a kabátját, megdörzsölte a kezét és kifujta az orrát, már élet
lüktetett a levegőben, mozgás az asztalok közt. A spriczczert mindjárt
meg is rendelte, a másik pikkoló az étlapért szaladt, s akkor már ujból
nyilott az ajtó, jöttek az emberek a közeli szinházból. Most már
futkostak a pinczérek, egyszeribe hangos lett a hosszu terem, s amikorra
már alig volt üres asztal, a czigány is ráhuzta. Valami divatos angol
indulót játszott, tele lett muzsikával, zajjal, ételszaggal a levegő, a
bordó tapéták mintha izzóbb, mély vörössel világoltak volna. Teljesen
fölébredt a csarnok azzal a lázas, esteli ébredéssel, amely csupa lárma,
csupa idegesség, beteges forróság, mint a lumpok esti fölkelése.
A pinczérek lázas munkával sietettek végig az asztalok előtt. Néhány
ideges vendég türelmetlenül csöngetett bele a zavaros lármába, lenn
pedig, a czigány mellett lábujjhegyre ágaskodva nézett előre a
tekintélyes főpinczér, vizsga szemmel, mint valami hadvezér a müködő
csapatok fölött.
A pikkolók hordták a sört, a bort. A nagyobbik, a hosszuhaju egészen
kipirult, hogy ily hirtelen megrohanta a szinházi nép a vendéglőt. Ez a
negyedóra volt a legnehezebb, a mikor mindenki egyszerre rendel,
lármázik, válogat, mustárt, Worchestert kér. Amikor az étlapot vizsgáló
mellett türelmetlenül áll a pinczér, biztató pillantást vetve a tulnan
várakozóra, negligálva a csöngetést a háta mögött.
Az ajtótól számitva a hatodik asztalnál, amelyet fizetéskor «ablak,
négy» czímmel illetett a pinczér az ő külön helyrajzi számitásuk
szerint, valami nagy ur ült a szeretőjével. Ez az asztal a hosszuhaju
pikkoló asztalai közé tartozott, s éppen ezért a nagy ur – talán gróf –
a kis hosszuhajuval hozatta a nehéz franczia vörös bort.
A lány, az tipusa volt a szeretőnek. Se asszony, se feleség, se anya,
nem is lány, sőt kifejezetten nem kokott. Tisztára az, amit szeretőnek
neveznek, vagyis magyarul: metressz. Sötétvörös ruhába simuló magas,
telt alak, formás arcz, lendületes kanyarulattal végződő magas fekete
kalap. Meglátszott rajta, hogy grófokkal szokott dolga lenni,
egygyel-egygyel igen hosszu ideig is.
A pikkolóra nézett s aztán odahajolt a szőke selyemszakállu urhoz:
– Milyen hosszu haja van. Olyan, mint egy kis müvész.
A nagy ur rá se nézett a pikkolóra. Nem lehetett kiváncsi természetü,
vagy nagyon előkelő volt. Kissé rideg is. A korrektség csak ugy áradt ki
belőle.
A pikkoló hozta a bort és az asztalra tette. A vörösruhás hölgy
rámosolygott, az ur meg se moczczant. A pikkolót egyszerü mozgásnak
tekinthette, utolsónak abban a mozgáslánczolatban, amely a bort a
franczia szőlőfürttől a pesti ajakig hozta.
Ugylátszik, haragudtak.
A hölgy nagyon élvezhette azt, hogy ez a gazdag, szépszakállu,
rózsaszinbőrü arisztokrata most majd megpukkadt a haragtól. Mosolygott
rá, harapdálta az ajkát s egyre ugy tett, mintha előtolakodó apró
nevetéseket fojtana vissza. Roppantul a hatalmában érezhette a szőke
urat, mert bosszantására még a pikkolót is felhasználta. Tulságosan
udvarias is volt az ur iránt:
– Parancsol?
Elébe tolta a mustárt.
Majd fölvetette a fejét, kaczéran.
– Töltsön bort.
A férfi töltött, haraggal, rettenetes korrektséggel. Képviselők szoktak
ily halálosan korrektek lenni pisztolypárbaj előtt.
A pikkoló észrevette a hölgy érdeklődését. Végigsimitotta hullámos
fekete haját, s a tizenhatéves fiuk elbizakodottságával állt meg hátul a
tükör előtt, nyakkendő igazitás örve alatt. Tetszett neki a romantika:
viszony egy ilyen nagyuri dámával, amint a regényekben olvasta. Jean és
a grófné, John és a lady, a kocsis és a herczegasszony – pikkoló és szép
nyulánk valaki, akinek a szeméből minden árnyalatot ki tud irtani a
tetszés, csak azt nem, hogy: «szerelemből is.» Az ilyennek ha
férfiháreme volna, is megcsalná valamennyit egygyel, csupán a
«szerelemből, egészen ingyen» ösztöne folytán.
Most már kissé lelohadt, egyenletesebb lett a zaj, körülbelül mindenki
megkapta, amit rendelt. Csak a rendes időközi parancsok hangzottak el:
még egy fröcscsöt, – miért hozott burgonyát, mikor rizst kértem, –
hozzon olajat-eczetet, borsot, még egy kanalat – és a többi. Egy-egy
fürgébb ételhordó már állott is. Az ő asztalainál már minden rendben
volt.
A hosszuhaju pikkoló a tükörrel szemközt helyezkedett el, ugy, hogy a
vöröshaju hölgyet egészen jól láthatta. Amikor éppen nem kellett italért
rohannia, szemügyre vette minden mozdulatát. Nézte a karja hajladozó,
kerek gesztusait, a válla vonaglását, amint rejtett vonalakat, puha
hullámokat keltett életre egy-egy mozdulata. Majd lakkczipős kis lábát
nézte, s azt a titkos, asszonyi megmozdulást, amelylyel egyik lábát a
másikra tette.
Mindez fejébe kergette a vért a pikkolónak. Alig látott, amint egy
koczogtatástól fölriadva parancséért ugrott valahová.
– Spriczczert! – mondta egy zugó idegen hang, s ez visszhangzott benne
tovább. Már ment is a konyha felé, megindult benne a pikkoló-gépezet,
amelynek a «spriczczer» szó adja az első lökést. De az uton még mindig a
vállat látta, s azt a lassan feldomboruló, lágy és mégis rugalmas
hullámot, amely a válltól ereszkedett le a mellig, mialatt a pohár után
nyult a szép asszony.
A spriczczert odavitte, s már ismét a tükörrel szemben állt. Halmozta a
gondolatokat, mindegyre izgatottabb lett. Mindenünnen égette a láz ezt a
tizenhatéves fiut. A czigányzene, a hőség, a fény, a mélyvörös tapéta
csak ugy ontotta magából az izgalmat.
Valósággal megrázkódott, amikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a
szép hölgy meglátta a tükörből, s ismét rámosolygott. Ez a mosoly
forralni kezdte benne a boldogságot. Már szinte karjai közt érezte ezt a
sok szép, lágy, forró formát, amely öntudatos gyöngédséggel simul a
férfiizmokhoz, s ekkor tele volt a lelke azzal, ami csak egy tizenhat
éves fiut heviteni tud.
A rózsaszinbőrü, selyemszakállu arisztokrata feszesen ült a helyén.
Nagyon nem tetszett neki, hogy a szeretője ily illetlen és nem előkelő
módon kaczérkodik vele. Azt nem bánta, hogy a pikkolóról van szó, mert
tudta, hogy a dolog ugyse komoly. De a mód bántotta.
A leány pedig most egyre kaczérabb lett.
– Kedvem volna – mondta – azt a kis müvészt megcsókolni.
– Tessék! – mondta a szép ur.
– Ha magának annyi haja volna…
Erre már nem is szólt.
Aztán a leány összehuzta a szemét és erőssége tudatában büszkén, nagyon
halkan mondta:
– Lássa, ha én most akarnám, ez a fiu ugy jönne utánam, mint valami kis
kutya. Őrültté tudnám tenni. Lihegne, sirna, könyörögne…
Hozzátette:
– Szegény pubi.
Aztán a barátjára nézett, s kissé megszeppent. Hopp, egy kicsit
tulfeszitette a dolgot – gondolta. Az öreg meglakolt, most következik a
békülés. Félrehajtott fővel, kaczéran, nem is suttogva, hanem mint a
hizelgő macska, dorombolva szólt:
– Édes. Kérjen bocsánatot.
Ekkor történt az, hogy a pikkoló, aki vad érdeklődéssel nézte a lány
játékát, immár a negyedik pohárkoczogtatást nem vette észre.
– Fizetek, – szólt valahol egy türelmetlen ember, – fizetek, mert hiába
hivom a pinczért. Az ember a pénzéért…
A császárszakállas főpinczér ugy sietett oda, ahogy csak a potroha
megengedte:
– Bocsánat! – szólt. S hogy a türelmetlent kiengesztelje, kitüntetőleg
tette hozzá:
– Magam hozom el a bort, kérem…
Erre már a pikkoló is fölrezzent, kiszaladt a főpinczér után a konyhába.
A főpinczér borzasztó dühös volt és németül káromkodott. Alig ugrott be
a pikkoló a konyhába, megkapta a hajánál fogva!
– Csirkefogó! Kidoblak…
Pofonverte. Egyszer jobbról, aztán balról. A pikkolónak a szemére omlott
sürü fekete haja és az arcza sötétpiros lett. Nézett keményen a
főpinczér szemébe.
– Még bámulsz?
Megint ütötte. Ugy, ahogy csak a pinczérek tudnak ütni a kulisszák
mögött, frakkban, de durván, dühből, talán csak azért, mert fiatal
korukban ők is kaptak.
– És most mars ki, vidd ki a bort! Ablak kettő! Majd megmutatom én
neked. Te hosszuhaju majom!
A tüzilegény röhögni kezdett. A pikkolónak folyt a szeméből a könny és
rángatózott az ajka. A főpinczér orditott:
– Vidd ki! Azonnal!
A szakácsné megszólalt:
– Hiszen sir! Nem látja? Igy nem mehet ki.
Mondta és körülnézett, meggyőződéssel mondva:
– Na ja!
De a főpinczér akkor már fogta a pikkoló karját és lökte kifelé, a
terembe. Szegény ment. Ugy, ahogy volt, fölpofozva, négy csikkal az
arczán, borzasan, vörösre dagadt szemmel. Utána ment a magas, kövér
főpinczér, frakkban, kissé kipirulva s reszkető ujjal igazitotta meg a
nyakkendőjét. Azért előkelő volt, szenvtelen, mint valami márki a
Nemzeti Szinházból, aki a csábitót épp az imént dobta ki, s akin az
egész nagy jelenet csak a nyakkendője félrecsuszásából látszik meg.
A pikkoló odavitte a spriczczert. Senki se nézett rá, de az ő tüzelő
arcza valósággal égett. Azt hitte, mindenki ránéz és tudja, hogy
megverték. Már nem is mert a szép hölgy felé menni. Ennek is vége. Ugyan
mit is kezdene egy olyan nagyon szép asszony egy fölpofozott pikkolóval?
De azért titkon – a tükörből – feléje nézett.
Az arisztokrata mosolygott. Tehát kibékültek. A lány is vidám volt, ugy
látszik, sikerült neki megkötni a békét. A széles szőke selyemszakáll is
más formát vett a mosolyra huzódó száj alatt s most igen szép szerelmes
pár volt az a kettő, csupa pajzánság, csupa igéret, ingerlő bevezetés a
nagyon bizalmas téte-á-tétehez.
A pikkoló nagyon, nagyon mélyet sóhajtott. Ugy tele volt a lelke
keserüséggel, mint még soha. Hát ezek azalatt kibékültek. Sőt a szép
lány már feléje se néz. Tölti a bort az urnak. Koczczintanak.
Szándékosan arrament. Nem bánta, lássa meg a szép lány, hogy őt
megverték, hogy ő szenvedett. De az rá se nézett. Nagyon bizalmasan
beszélt az arisztokratával, igen halkan, most már nem is fojtva vissza
az apró nevetéseket. A két könyökét szorosan maga elé tette az asztalra
s az arczát összekulcsolt kezeire nyugtatta. Az arisztokrata jóllakottan
fujta szivarjából a füstöt és elégedett mosolylyal hallgatta a beszédét.
A pikkoló messziről megnézte, hogy van-e még boruk. A poharukban is volt
még, sőt az üvegben is bennmaradt a bordeauxi harmadrésze. Remény se
volt a rendelésre. A pikkoló hátrafelé ment, teljesen semmivé téve. Mire
visszafordult, már öltöztette a szőkeszakállas a hölgyet, az ételhordó
meg a férfira adta a télikabátot. A hölgy előre ment, az arisztokrata
borravalót adott a pinczér markába. Aztán a hölgy után sietett és
karjába füzte a karját. Bizalmasan simult hozzá, ugy mentek ki.
A pikkoló most kezdte a lüktető forróságot érezni az arczában. Elindult
és learatta a borravalókat. A szép hölgy asztalán egy fél zsömle volt.
Annak a felét ő ette meg. Látszott rajta apró fogának a nyoma. Mellette
egy huszfilléres csillogott a villamos fényben.
A czigány nagy csattogással fejezett be egy friss magyar nótát. Kivülről
késcsörgés hallatszott be. Álmos duruzsolás rajzott az asztalok körül,
mindenki halkabban beszélt, hogy a czigány hirtelen elhallgatott. A
pikkoló nagyot sóhajtott, szaggatottan, hallható szepegéssel, mint nagy
sirás után végre elhallgató gyerekek szokták. Aztán leverte
szerviettájával az asztalról a morzsákat és zsebredugta a hatost.