Csodálatosan enyhe volt az éjszaka. Körül csupa fehér volt minden: a
hegyek, az apró háztetők. Világosság már sehol sem égett, amikor a vonat
megállott. Emma kisasszonyt már előre figyelmeztette a konduktor, hát az
ajtóban várta a vonatot. A nagy hóban, mint valami fekete szobor, állott
az állomásfőnök s egy kicsit előrejött, amikor látta, hogy valaki
kiszáll az egyik kocsiból. Aztán a nagy sötét vonat tovább vágtatott, el
is tünt a kanyarodónál. A lány az állomásfőnökhöz fordult fáradtan,
álmosan:
– Bocsánat… kérem, a vasgyárba jöttem. Az igazgató urhoz.
A főnök belenézett az arczába. A hó is világitott, igen fehér volt a
lány, anélkül is sápadt volt az arcza.
– Ilyen későn, – mondta, aztán belátva, hogy beszélgetni most már ugyse
lehet, szives hangon tette hozzá – arra, kisasszony, arra…
A kisasszony megfordult, s egy pilanatra meg is hökkent. Aztán
megköszönte a főnöknek a szivességet, s megindult, át a töltésen,
könnyedén emelve ruhácskáját a lágy hóban.
– Furcsa, – mondta magában, hogy átért a töltésen – a vonatból észre se
vettem…
De már akkor hallotta a nagy, egyenletes dübörgést, látta a vöröslő
füstöt, érezte, amint reszket, zihál a lába alatt a föld. Egy pillanatra
megállott a téli éjszakában, és elnézett a nagy, ágaskodó fekete masszák
felé.
A gyár a völgyben állott, most már közel hozzá. Nagy hidak,
konstrukcziók meredeztek az égnek feketén, kémények nyultak ki a hóból.
A kohó fölött vörös, szinte tüzes füst kavargott. Valami nagy,
lángokból, füstből, összeállott izzó folt tolakodott a hatalmas
állványok közt.
Megállt és figyelt.
Csönd borult körül a vidékre, csak mint valami pokolból ideszakadt
tüdőbajos, vérző szörnyeteg, lihegett előtte a gyár. Bugva, lohogva
okádta a szikrás pokolfüstöt, nagy izzó nyilásokból, fekete gerendákon
keresztül sugárzott ki belőle a tüz és ahogy a lány megindult újból,
közeledve az egymásra ágaskodó épületek, kémények felé, mind jobban
érezte, hogy ezzel a tüzes mellü fekete fészekkel együtt reng, dübörög a
föld a hó alatt, haragos reszketéssel, félelmesen.
Nem tudta, hogy merre menjen. A sok épület közt lejebb, kissé messze a
gyártól a szemébe ötlött hat ház, párosával egymás mellett. Ugy
okoskodott, hogy ez lesz a tisztviselők telepe s arra felé tartott.
Senki se jött arra, hiába nézdegélt. Utóvégre is elmult már éjfél s meg
kellett találnia az igazgató lakását. Az első háznál találomra
becsöngetett. Senki se jött. Aztán még egyszer csöngetett, most már
hosszabban, mire megnyilt az emeleten egy ablak és valaki kikiáltott:
– Ki az?
– Az igazgató urat keresem, kérem…
– Hát ne itt keresse! Itt nem lakik?
– Hát hol?…
– Odaát, a másikban!
Azzal be is csapták hamar az ablakot. Emma kisasszony meg átment a másik
házhoz. A csöngetésre egy didergő, nagykendős cseléd jött ki.
– Az igazgató ur itt lakik?
– Itt… – mondta a cseléd, s hamar becsukta a kaput, hogy a hideg ne
mehessen be. Aztán dideregve szólt:
– Talán az uj kisasszony tetszik lenni?
– Az. Igen…
– Hát tessék utánam jönni.
Fölmentek az emeletre, ahol a cselédleány kelletlenül mondta:
– Bajos ilyenkor, már alusznak tetszik tudni. Tegnap vártuk a
kisasszonyt.
A kisasszony néhány szóban elmondta, hogy rosszul számitott, nem
jöhetett, csak ma. Bementek a lakásba, az ebédlőben még világos volt. A
cseléd aludni szaladt, a kisasszony meg ott állott az igazgatóné előtt.
– Direkt nem feküdtem le – mondta az asszony – kegyedre vártam. Tegnap
kiküldtem a vasuthoz, de hát nem jött. Álmos, ugy-e?
A kisasszony elmondta itt is, hogy miért nem jött tegnap. A hangjából
kiérzett, hogy kellemetlen neki ez a kérdés. Az asszony leültette
magával szemben, jól szemügyre vette. Emma csak ugy vizsgálta meg, ahogy
az asszonyok szokták egymást megvizsgálni. Már minden tekintetük
vizsgálódás.
– A férjem – mondta a direktorné – a kohónál van. Csütörtökön öntenek és
ilyenkor mindig odamegy. Majd holnap találkozik vele. Addig is aludja
jól ki magát. A szobája itt van, lenn a földszinten. Nem is tartóztatom…
Levezette a szobájába, megmutatta neki, rajta is látszott, hogy örül a
szép kis szobának. Aztán jó éjszakát kivánt és fölment. A lány az ágy
szélére ült s hallgatta, mig az asszony szoknyája fölsuhogott az
emeletre. Akkor még bámult egy ideig a gyertyába, aztán vetkőzni
kezdett. Az ember ilyen uj helyen ruha elrakás idején veszi szemügyre a
butorokat. Közben rendezgetett is egyetmást. Aztán lefeküdt, s figyelt,
hogy hallja-e itt is a kohót. Valami tompult, titkos dübörgést ide is
elérzett. Álmos volt, elfujta a gyertyát. Előbb azonban még az asszonyra
gondolt, utóvégre is ezzel lesz legtöbbször dolga. Okos arczu, szép
asszony volt, meglátszott rajta a gazdagság. A keze is ügyes, mozgékony,
okos jószág. A ruhája valami érzékiségre vallott; azt mindjárt meglátta
rajta, hogy ujmódi, alacsony füzőt hord. Majd megmelegedett kissé a jó,
meleg dunnás ágyban és leragadt a szeme.