Igen lassan, a természetes uton-módon mégis csak beszivárgott az Elza
magányába a világ. Elébb két-három látogató véletlenül ugyanabban az
időben kereste föl, aztán ő is elment egyikhez-másikhoz. Végül már a sok
vissza nem adott látogatás a kötelességszerü meghivásokkal együtt zsurrá
nőtte ki magát. Elkezdődtek a csütörtökök, ott, ahol lánykorában
elhagyta őket. Most már ő is nyilvánosan élt, mint a többi asszony,
talán nem zárkozott el eléggé ahhoz, hogy ne ömöljék be az életébe
egy-egy gyöngébb ponton a nyilvánosság, meg aztán meggondolta, hogy
utóvégre is nem lehet remete életet élni.
A kis Manczit nagyon szerette. Az ő sorsával behatóan foglalkozott,
szerette volna, hogy neki is része legyen, a gyerek egykor eljövendő
boldogságában. Sokszor hivta magához, beszélt vele az ő Arturjáról,
akiről csak nem akart lemondani, a gyerek makacsságával. Egyszer eljött
és egy aforizmával lepte meg az asszonyt.
– Elza – mondta – ugy-e az ember sohse lesz az első szerelmének a
felesége?
– Minden szerelem első és egyetlen – mondta az asszony – de van egy,
amely elsőbb és egyetlenebb valamennyinél…
– Igen – mondta rá csak ugy szokásból a kis lány.
Szerette volna figyelemmel kisérni a kis lány olvasmányait, de eszébe
jutott, hogy igy a mama jogaiba ütközik. Akkor hirtelen arra gondolt,
hogy ha majd neki lánya lesz, azt egészen másképp fogja nevelni. Annak
nőül kell menni az első szerelméhez, az naiv lesz, szigoruan tartott
gyerek, nem fog időnek előtte asszonyok közé járni és regényt olvasni.
Ennél a pontnál viszont Kettyre gondolt, s most már megsajnálta, hogy
összeharagudott az aczélkisasszonynyal. Ugy érezte, hogy ők nemsokára
kifognak békülni. Tartozik ezzel – gondolta – egy lánynak, aki elvett
tőle egy férfit, hogy annál teljesebben visszaadhassa.
Egy napon aztán megjelent nála Artur. Artur nagy hive volt annak a
rendszernek, amelyet a pesti fiatalemberek akkoriban szerettek
«betáblázási» rendszernek hivni. A flirtek alkalmával ugyanis vagy
szóbelileg, vagy hallgatag beleegyezéssel abban állapodtak meg a
szerelmes ifju párok, hogy ha a lány asszony lesz, a fiatalembernek
megadja az egykori szerelmes jogait. Ez legtöbbször sokkal ártatlanabbul
volt elmondva, mint ahogy hangzik. A legeslegtöbbje nem is gondolt erre,
amikor asszony lett, és volt sok, aki nevetett is rajta. Egy-kettő, a
nagyon rosszul férjhezmentek és a nagyon szerelmesek közül való
megtartotta.
Egy napon szóval megjelent Artur, arra számitva, hogy betáblázott jogait
érvényesiteni fogja. A férj nem volt otthon.
– Vermessel akart beszélni? – kérdezte az asszony.
Artur nyugodtan hazudta:
– Igen.
Aztán elkezdődött a rendes párbeszéd:
– Mint régi barátjának, megenged egy kérdést…
– Halljuk…
– Boldog maga, Elza?
A rendes mosoly, a szokott csodálkozó pillantás:
– Micsoda kérdés! Persze, hogy boldog vagyok…
– Az ura jól viseli magát…
– Mintaférj!
– Szerelmes, persze.
– Úgy szeretjük egymást, mint a galambok.
– A multak feledve…
Itt egy kicsit elhallgattak. Itt kezdődött az Artur manővere. Kissé
brüszk módon ugyan, de még mindig nem elég szemtelenül. Elzának
akaratlanul is eszébe jutott az az este, amikor Arturral az
Andrássy-uton ment hazafelé a nagy társaság előtt, a fagyos aszfalton
csúszkálva. Akkor haragudott rá, elkeseredett a fiatalság ellen, most
komikus figurának találta ezt az alantas észjárásu urat.
– A multak, a multak – sóhajtott Artur, mire Elza ugyancsak sóhajtva
vágta oda:
– Nem voltak oly szépek, mint a jelen…
Ez világos beszéd volt. Artur még egy gyönge kisérletet tett:
– És a jövő? Ugyan milyen lesz?
– Szép. Az mindennél szebb lesz. Boldogság, nyugalom, család…
– Néhány udvarló…
– Az is, de csak ugy messziről. Ugy staffázsnak a szalonban… Iratkozzék
föl maga is…
Itt igazán nem lehetett semmit se csinálni. El is ment Artur, az
asszonynak pedig jól esett, hogy ily vidáman tudott vele beszélni.
Érezte, hogy sok mindent hazudott össze-vissza, de azt vélte, hogy
eléggé valószinü dolgokat mondott.
Azt lehetne gondolni, hogy a Gál Miklós esküvőjét teljes nyugalommal
olvasta az ujságban. Akkor se volt izgatott, amikor hallotta, hogy
falura ment az ifju pár, hogy senkise zavarja a boldogságukat. Csak
amikor visszatértek a fővárosba és azonnal belevegyültek a társaséletbe,
kezdett nyugtalankodni. Sejtelmesen érezte, hogy egyre közeledik a
kettős bün pillanata. Tudta, hogy minden nappal közelebb jut ahhoz a
pillanathoz, amikor először követ el törést a szokások és a törvények
ellen. Azt is tudta, hogy ettől, a pillanattól még sok idő választja el,
de már bizonyos volt a felől, hogy a pillanat egyszer csak el fog
érkezni. Mint ahogy elérkezett másoknál, és el fog érkezni ismét
másoknál, akik küzdenek, nyomorognak, vivnak önmagukkal, belébetegszenek
a habozásba és a kétségbe, de végül mégis csak bünbe esnek.
Érezte, hogy gyöngül. Ismét jobban kezdett foglalkozni a férjével, nem
azért, mintha ki akarta volna ölni lelkéből az ő egyetlen szerelmes
gondolatát, hanem hogy mind messzebbre tolja a jövőbe azt a pillanatot.
Az utczán menet egy verőfényes őszi délután találkozott Kettyvel. Ugy
jöttek szembe, hogy lehetetlen volt meg nem látniok egymást. Ketty már
messziről mosolygott rá, s hogy hozzáért, nyiltan, becsületesen a kezét
nyujtotta feléje. Elza is mosolygott, megszoritotta a másik asszony
kezét s aztán együtt sétáltak egy darabon. Ketty nyugodt volt, mert ugy
gondolkozott, hogy most már ugyis rendben van minden és izléstelenség
haragot tartani két asszonynak, amiért egyszer az egymás utjaiba
botlottak. Most mint a ketten a maguk ösvényén járnak – vélte – miért ne
lehetnének jó barátok? Elza pedig egészen egyszerüen azért volt nyugodt,
mert biztos volt a maga dolgában.
És sétáltak egymás mellett, mosolyogva, közömbös dolgokról beszélgetve,
mint két asszony, aki igazán jó barátságban van egymással, mintha nem is
oly kötelék kötné őket egymáshoz, amelynél irtóztatóbbat nem is ismer a
társadalmi morál. Nem látszott rajtuk, hogy mivel tartoznak még
egymásnak. Csak amikor elváltak, s mindenik a maga utján sietett
hazafelé, a férjéhez, villant föl valami a lelkük legmélyén, régi
tartozások emléke, elveszett érzések föltámadása, az egyikben a káröröm
és asszonyi büszkeség szinezetével, a másikban sejtelmes, halvány, a
messze jövőben születendő gyanu képében.