Októberre már Pesten voltak, az uj lakásban. Vermes mindenáron azt
akarta, hogy ebben a szezonban már kezdjék meg a társaséletet. Valóságos
programmokat csinált, amelyek szerint minden csütörtökön zsurja lesz
Elzának, pénteken premièrre mennek, vasárnap ide, hétfőn oda… Elza
ráhagyta, hogy legyen ugy. Látogatója volt már, hébe-hóba elnézett hozzá
egy-egy régi barátnője, de mindenik látogatás belefulladt a
tapintatosságba. Alig voltak ott tiz perczig, már azt mondták, hogy el
kell menniök, dolguk van, értsd: «maradjatok magatokra, bohó
szerelmesek». A városban, az ismerősök között az volt a fölfogás, hogy
Elza eszére tért, és nagyon boldog a férjével. A mamák ez alkalmat
fölhasználták arra, hogy leányaiknak, akik szerelmesek voltak,
prédikácziót tartsanak, arról, hogy ime, a szerelem olyan, mint a füst,
elszáll, és aki okos, az boldog lesz. Talán mindenki gondolkozott dr.
Vermes Miksánéról, kivéve a kis Manczit, aki oly nagyon szerelmes volt,
hogy megértette az Elza viselkedését. Az öreg Brandt ezuttal komolyan
abbahagyta a kártyázást, a mama pedig féltékenyen vigyázott arra, hogy
ne legyen élczlapbeli anyós. Talán minden tendencziózus irodalmi müvek
közt az anyós-humoreszkeknek és viczczeknek volt a legnagyobb gyakorlati
sikerük; az egész világ oly egyöntetüen, oly szivós kitartással, oly
gyilkos gunynyal csufolta ki az anyósokat, hogy száz meg száz férj ennek
köszönheti kedves, szeretetreméltó, előzékeny anyósát.
Egy csütörtökön délután az asszony egyedül ült odahaza. Most már
Vermesnek is a dolgai után kellett járni, nem ülhetett folyton a
felesége mellett. Hogy elment az irodájába, a házmesterrel egy kaméliát
küldött föl a közeli virágkereskedésből. Egyre olyanokon járt az esze,
hogy az asszonyt nem engedi dolgozni, nem türi, hogy a háztartásra
gondja legyen, szeretett volna a szép fiatal teremtésből szobadiszt, élő
mütárgyat csinálni, hogy diszitse a lakását, viditsa az életét.
Fölküldte a kaméliát, mint minden nap. Meghatározta, hogy hajának mely
részébe tüzze a virágot, melyik karosszékbe üljön, hogy harmonikus
legyen a szép szobával. Valósággal belebolondult abba a nagy
boldogságba, hogy végre az övé ez a várva várt, sirva siratott lány,
akiről sohse hitte volna még legmerészebb álmaiban sem, hogy a felesége
lesz.
Szóval egyedül ült a szobájában az asszony és olvasott, amikor künn, az
előszobán csöngettek. Szinte örömmel kelt föl, ime, lesz valaki, akivel
elcseveghet ezen az esős délutánon. Kinyitotta az ajtót, kinézett.
Miklós jött.
Be se jelentette magát, egyenesen bement a szalónba, az asszonyhoz. Ez
megállott az ajtó mellett és nem tudott szólani. Ez a hirtelen, éleseszü
asszony, és az ötletes, ügyesen visszavágó társalgó, ez az önérzetes
teremtés most ugy állott a falnál, mint egy gyönge gyerek. Lehunyta a
szemét, és reszketett a lelke a fájó gyönyörüségtől. Valami olyan
gondolat zavargott az agyában, hogy ezt a frátert most ki kellene
dobatnia, vagy tudomásul se vennie… talán jobb volna azonnal elszaladni,
itt hagyni egyedül.
A szivére szoritotta a kezét.
Mit keres ez itt? Micsoda gondolat az, a történtek után, ily helyzetben,
ily viszonyok közt most és ide jönni? Oly váratlan, oly érthetetlen, oly
emberfölötti módon következetlen volt ez a megjelenés, hogy nem tudott
mit tenni.
Miklós odament hozzá és csöndesen kezdett vele beszélni:
– Nagyságos asszony – mondta – ön bizonyára nagyon furcsának találja,
hogy én most itt vagyok…
Akkor már nézte Elza, majd beleveszejtette a lelkét abba a hosszu,
csodálkozó, szinte gyerekes imádattól sugárzó pillantásba.
Miklós folytatta:
– Tudom, hogy ostobaság, tapintatlanság, borzasztó valami az, hogy én
itt vagyok. És még borzasztóbbá válik, ha hozzáteszem azt, hogy tudtam,
hogy egyedül találom. Érti?
Megfogta az asszony kezét, ugy nézett az arczába, közelről:
– Tudtam, tudtam. Értse meg jól. A szomszéd ház kapuja alatt
leskelődtem, mint valami szerelmes gimnázista, lestem, hogy mikor megy
el a férje. Jól figyeljen ide: kivártam, mig a férje elmegy hazulról…
Az asszony nem tudott beszélni. Csak nehezen, mélyről jövő, gyorsan
szaggatott lihegése mutatta, hogy nagyon sok minden rohanta meg
egyszerre a lelkét.
– Eljöttem – mondta Miklós – és ugy-e, ugy látszik, mintha valami
kitüzött czélom volna? Aki igy kiszámitja a dolgokat, az akar valamit…
Én semmit se akarok. Nem tudom, hogy miért jöttem el. Nem tudom, miért
hazudtam valami kifogást a menyasszonyomnak, csakhogy magához jöhessek…
Valami hajtott, unszolt. Most itt vagyok: ha akar, kidobhat, ha akar,
megölethet, mindent tehet velem. Érzem, hogy hibás vagyok, de nem
tehetek róla…
Akkor már Elza magához tért kissé:
– Miklós, – mondá nagyon csöndesen, nagyon egyszerüen – menjen el…
Hallgattak.
– Menjen el…
– Most, igy?
– Most. Igy.
– Egy szava sincs hozzám?
Az asszony végigmérte a pillantásával:
– Nem értem…
De akkor már értették egymást. Egy pillanat alatt egygyé lett a lelkük,
megbocsátottak egymásnak. Érezték, hogy ugy, ahogy a társadalom adja
egymáshoz a párokat, az ő boldogságuk nem lett volna teljes. Az ő
szerelmük fájdalmas pályára született. Annyi léhaságokon, a fölfogások
semmibe vevésén, a házasság fitymálásán és léha értelmezésén keresztül
végleg és utoljára eljutottak egymáshoz. Most tudták, hogy ennek így
kell lennie: a lány máshoz megy férjhez, a fiu mást vesz nőül. Ők sohse
biztak volna meg egymásban, a modern kor léhái. Jourfixe kisasszony, aki
flirtjeiről, randevuiról, izgató olvasmányairól volt nevezetes, nem elég
megbizható feleség. Nem viszi a halálos asszonyi becsületet a
házasságba. Ez a férfi pedig, aki az impressziókból és az impresszióknak
él, boldogtalan lett volna azzal, hogy ilyen asszonyhoz van kötve az
élete. Azt a boldog nyugalmat, amelyet a szigoruan nevelt, rövid pórázra
fogott fiatalok visznek a házasságba, ők sohse élvezhették volna.
Ösztönszerüleg megérezték, hogy nem a saját hibájukból ilyenek, hanem a
környezetükéből, amelyben élnek, a társaságéból, szüleikéből. És ezért
bocsátották meg önmaguknak és egymásnak, ezért bocsátottak meg
multjuknak és ifjuságuknak, ez vitte őket egymáshoz, férjen,
menyasszonyon keresztül. Tudták (nem gondolkozás, de érzés utján), hogy
egy rosszul nevelt, sokszor félrelépett, okos lány és egy könnyelmü
férfi nem a házasságban találja meg egymást. Ez a törvényes viszony a
becsületes, nyugodt, türelmes lelkek jutalma, nem az övéké. Ők csak
csalásokon és botlásokon át szerethetik egymást, titokban, bünben
lehetnek egymáséi, hogy soha semmit se vethessen egyik a másiknak a
szemére.
A férfi megfogta az asszony kezét és egyszerüen mondta:
– Én szeretlek.
Ma nagyon természetes volt, hogy az asszony megalázkodott, hogy
összeroppant benne minden konvenczionális szamárság ebben az egyetlen
igaz pillanatban és megcsókolta a férfi kezét szótlanul, néma
szerelemmel.
Az a sejtelem már élt a lelkükben, hogy évek kellenek, mig ők egyszer
teljesen egymáséi lehetnek titokban, bünben. Azt tudták, hogy egy
Golgothát kell előbb megjárniuk, s hogy töviskoszorus lesz a szerelmük
mindhalálig. Nem is csókolták meg egymást, amikor elváltak, csak kezet
szoritottak és meg voltak győződve arról, hogy ennek igy kellett lennie,
hogy ez igy természetes.
A férfi eljött megérteni az asszonyt, a más asszonyát és a más asszonya
megértette a más férjét, ezuttal végleg és utoljára, erősebb kötéssel,
mint a földi házasság, amelyet nem az ő számukra rendeztek be a bölcsek,
törvényhozók, papok, amelyet nekik talált ki az emberi sziv évezredes
történelme.
Künn becsukódott az ajtó s az asszony egyedül maradt. Az asztalán hevert
a kamélia. Künn már alkonyodott erősen, meg kellett gyujtani a lámpákat.
És a nagy, gazdag csillár fényénél, a czifra szép szobában megállott a
tükör előtt Jourfixe kisasszony és nyugodtan, biztos kézzel tüzte
sajátos vörhenyes fénynyel csillámló hajába a kaméliát. Aztán az órára
nézett s mivel még jó másfél óra mulva fog hazajönni a férje, a
hintaszékbe ült és egy franczia regényt kezdett olvasni.