Aztán lehullott az első hó és a szezon mozgalma javában izgott a
városban. Ujra elkezdődtek a korcsolyázások, a tárlatok és a pletykás
összejövetelek, a budapesti tél ez elmaradhatatlan kellékei. Most már
gyakrabban találkoztak a nyilvánosság előtt Gál Miklóssal és igazán, a
négy ember közül egy se haragudott a másikra. Vermes a boldogsága
tetőpontján volt; a felesége valósággal kényeztette, beczézgette.
Szentül meg volt győződve, hogy az asszony szerelmes belé és ezért néha
amugy férfimódra kaczérkodott is vele, például feltünően foglalkozott a
társaságban egy-egy szép asszonynyal. Ez nagyon jól esett Elzának, és
bizonyos ambiczióval adta aznap este otthon a féltékenyt, a duzzogót.
Igy mind nagyobb hatalommá lett az ő frigyükben a hazugság. Valóságos
rendszerbe kellett foglalni a hazugságokat, hogy az egyensuly meg ne
billenjen. Egy napon rossz kedve volt az asszonynak, a feje is fájt és
akkor akaratlanul is kitört belőle az igazság, amikor édeskedő férjét
eltolta magától, mondván:
– Menjen, maga kellemetlen fráter!
Ez oly igaz hangon volt mondva, hogy nagyon rosszul esett Vermesnek. Az
asszony azonban rögtön a nyakába borult és megbékitette. Azon a napon az
őszinteség sírva távozott az ő házukból. Talán örökre…
*
Esett a hó. Szép téli délután volt, közel már a lámpagyujtáshoz, ugy öt
óra felé. Vermes a kaszinóba készült, de elébb még végig lapozta az
ujságot. Elza az ablaknál ült és valami «szeczessziós» selyempárnát
himzett. Csöndben voltak, mindenik sietett a maga dolgával; Vermes, hogy
a kaszinóba juthasson, Elza, hogy bevásárlásokat tegyen a közelgő
karácsonyra való tekintettel. Az árnyak lassan ráborultak a szobára, a
kandallóból pirosan világlott ki a parázs. Vermes még belebámult egy
kicsit ebbe a szép tüzbe, aztán nyujtózott egyet:
– Megyek, édes – mondta.
– Nem kisér el?
– Ha parancsolja, fiam.
– Nem, nem. Csak menjen a kaszinóba, csunya ember. Ha ott jobban érzi
magát…
Rögtön ki is békültek, össze is csókolóztak, Vermes vette a
télikabátját. A felesége kikisérte, ott is megcsókolta és a karjába
csimpajkodott. Jókedvüen mondta:
– Aztán, ügyvéd bácsi, ne maradjon sokáig… Mikor jön haza?
– Kilenczre, vacsorára.
– De pontosan?
– Pontosan.
Elment.
Az asszony bezárta utána az ajtót besietett a hálószobájába. Öltöznie
kellett, hisz elmegy bevásárlásokat tenni. Fölvette suhogós szép
ruháját, kaczér kis kalapját. A tükör előtt hosszan időzött és nézte az
arczát, a haját. Meg volt elégedve a szépségével. Szeretett szobalány
nélkül öltözni, hogy szabadon gyönyörködhessék magában. Majd kedves
parfömjéből a zsebkendőjére cseppentett, meg a mellére is valami igen
nagyon keveset. Aztán akkor behivta a szobalányt.
– Adja rám a kabátomat.
Megtörtént.
– Bevásárolni megyek a városba – mondta, miközben féloldalt nézte magát
a tükörben – a mamáékhoz is fölnézek valószinüleg… Ha a nagyságos ur
korábban talál hazajönni, mondja meg neki…
Minden rendben volt. Még egyszer körülnézett, hogy nem felejt-e itthon
valamit, pénztárczát, vagy zsebkendőt, azzal kiment.
– Jól bezárni az ajtót, senkit se ereszteni be… – mondta keztyühuzás
közben… – a vacsorát kilencz órára… aztán ne legyen megint olyan kemény
az a hus. A multkor se lehetett megenni. Isten áldja meg.
– Kezit csókolom.
Benn csönd, a szobalány piszmogott csak a levetett ruhák elrakásával.
Künn szállongott a hó, már kigyultak a lámpák. Elza sietett a hólepte
gyalogjárón. Most már már éppoly izgatott volt, amilyen nyugodt eddig
lenni tudott. A fejét kissé föl is vetette, hogy több levegőt kapjon.
Minden tagja – ugy érezte – feszül az elegáns ruha alatt, a mellét
lázasan dagasztja sok egybeizzott érzés. Sietett és nem törődött azzal,
hogy kik járnak kelnek körülötte
Az Erzsébettér elhagyatottan meresztette a szürke ég felé kopasz
faágait. A virágágyakon puha hó… A pihék mind sürübben szállanak,
hullanak, röppennek… A muffot az arcza elé kell tartania.
Ugy ment ott, mint valami franczia illusztrált lapból kivágott fiatal
asszony. A szépsége teljes virágában, bájosan összehuzódva a
rakonczátlan hópelyhek miatt, sietve, kissé tipegve a fagyos földön,
nagyon izgatottan. Valami vigasztalanul szomoru boldogság égett csöndes,
parázsló tüzzel a lelkében. Mert az ő uj, bünös élete felé,
elkövetkezett, ime, a pillanat.
Ment és annyira tudta, hogy nem ő a hibás, hogy nem is érzett
lelkifurdalást. Csak a nagyon régen félt, várt pillanat közelsége miatt
háborgott benne sok indulat. Csak a nagyon régi, elveszett emlékek
támadtak föl benne, csak a mások nagy hibái sirtak, vitték temetni az ő
társadalmi értelemben vett becsületét. Az ablakokban – ismerős házakban
– égett a világosság. Ennek is, annak is vendégei vannak – gondolta.
Csupa üvegház, ahol hibásan, rosszul ápolják a lányok lelkének bimbóját,
hogy aztán ilyen tüzes, szomoru, beteg virág legyen belőle, mint az övé.
Ment, most már sietett, mert nagyon szerelmes volt. Hogy közeledett a
házhoz, büszkébb lett a testtartása, talán azért, mert érezte, hogy
néhány percz mulva oly gyönge lesz, amilyen gyönge asszony csak lehet.
De ebben a pillanatban még fölemelte a fejét, lázas ragyogással, (talán
könnyekkel?) teli szemét, büszkén, gőgösen haladt, mintha mondta volna a
körülötte nyüzsgő, zajongó, siető tömegnek, a kocsiknak, a
villamosoknak, a házaknak, a városnak, az egész világnak:
– Hirdetem a bünbeesést! Gyönyörüségtől reszketve vádolom a szüléket, a
társaságot, a várost! És bünösen, hazugságok, álnok szinjátszások,
törvényrontások és összeomlott családok romjai alól hirdetem az egyetlen
szerelem örök jogát, amely erősebb, mint ti valamennyien, s ha ellene
támadtok, a magatok világa dől össze…
Ment, s amikor a kapuhoz ért, már nem is könnyezett, csak az ajka égett
reszkető lázban, megérezve az eljövendő csókok tiltott gyönyörüségét.