A templom egészen ki volt világitva, ami némileg fokmérője a párti
minőségének. Még alig lézengett néhány ember a padsorok között. Aki
jött, csöndesen meghuzódott dideregve valamelyik sorban, szélről, hogy
majd a középen távozó párt jól lássa. A nagyhasu szolgák bizonyos
fölénynyel jártak az oltár körül, bizalmaskodtak a szent tárgyakkal:
leporolták a teritőt, megrázták a baldachin oszlopait, hogy jól áll-e.
Aztán elcsoszogtak valami nyiláson keresztül, oldalt.
Akkor már mindegyre több ember érkezett. Valami kis moraj töltötte be a
templomot, amelybe a felhős tavaszi reggel rideg, ólomszinü világosságot
küldött. Oldalt, kivülről behallatszott a kocsik robogása, hirtelen
megállása az oldalkapunál. Két, három fényesen öltözött hölgy a küszöbön
kivül ugy begyeskedett, mintha le akarná főzni az egész közönséget. A
templomba lépve egyszeribe összezsugorodott, eltörpült. Elnyomta a nagy
terem, az oszlopok, a fehér-arany orgona, a negyvennyolcz nagy
gáz-gyertya. Mintha a mór stilü fülkék zugaiból kerültek volna elő, ugy
bukkantak föl egyre ujabb és ujabb alakok. A padsorok elől már
megteltek, egymás hátán szorongott a nép. A másik oldalon csupa asszony,
szinte áradt abból a szines, illatos csoportból a kiváncsiság, a
kritika, a pletyka.
Most már seregestül érkeztek a vendégek. Egyszerre tiz husz tódult be a
függönyös kapuk alól, a morgás erősebb lett, egy padból, ahol sok volt a
csitri lány, vihánczolás is volt hallható. A templomszolgák fényes
kalapjaikban most már a két padsor között a közepén jártak föl-alá,
kezüket hátratéve, a hasukat bizonyos önérzettel düllesztve előre.
Az asszonyoknak föntartott oldalon most már egész szines virágmező
nyüzsgött-mozgott. A sok tarka kalap egymáshoz hajolt, hátrafordult, az
arczok kivillantak alóluk, itt egy fojtott nevetés, ott összebujók
suttogása olvadt az egyre nagyobb, várakozóbb morajlásba.
Egyszerre aztán megdördült kinn a kövezeten a nászmenet sok kocsija.
– Itt vannak, – adták szájról-szájra.
Egymásután állottak meg a fiakkerek, egymásután csapódtak be az ajtók.
Fönn a kóruson mozgolódni kezdett néhány eddig láthatatlan gyerek. A
moraj kisebb lett. Mindenki figyelt. Valami kis csöngés hallatszott,
mint a szinházi zenekaroknál. És erre megzendült az orgona, már elől
állott a kántor, és kétoldalról lassu méltósággal jött a násznép, balról
az asszonyok, jobbról a férfiak. A nyoszolyólányok sorakoztak,
virágillat lett egyszerre; megtelt emberekkel a czirádás, aranyos oltár
környéke, a gyertyák lobogtak, az orgona zugott és az egész közönség az
általánosan fölébredt lármában gyorsan megtette megjegyzéseit, a fejek
előrehajoltak, a kórus belevágott az ámenbe, és akkor kisütött a nap.
Most már folyt a czeremónia, mindenki odanézett, az asszonyok mélyen
sajnálták, hogy ide nem lehet gukkert hozni.
Egy hölgy megjegyezte:
– Franczia füzője van… pompásan van öltözve.
Egy másik szólt:
– A férfi nagyon sovány.
– Többen a szülékről beszéltek:
– Az öreg tönkrement. A vőlegény pénzt adott neki.
– Azért olyan sovány?
– Sokat adott.
– És a hozomány?
– Még az is legyen?
Ezen megbotránkoztak. Hogy pénzt adott, az nem baj. De hozomány! Szinte
azt szerették volna, ha a vőlegény pénzt adott volna hozományra is. Itt
lenn, a sok lány, asszony mind nagy harczokat vivott és viv, hogy
tudtára adja a világnak: mennyi a hozománya; hogy hozzá hazudjon,
megnagyitsa a magáét és megkisebbitse a másét. Ez a lány pedig nemcsak
hogy férjhezmegy hozomány nélkül, hanem még pénzt is kap.
– Hallatlan.
Ez igazán botrányos dolog volt. Valaki még pénzt is adjon azért, hogy
megnősülhet! És egy lány igy fumigálja a hozomány összes törvényeit, a
szokásokat és a fölfogásokat!
– Hová jutunk igy?
Az orgona minden elénekelt mondatra ráharsogta a gyerekkórussal az
áment, s lenn tovább folyt a beszéd. Előhozakodtak a botránynyal,
legjobban pedig mindenkinek esett az, hogy Gál Miklós már el is jegyezte
magát Kettyvel. Valaki mintha látta is volna Kettyt az imént, valahol
hátul, de bizonyára mást nézett Kettynek. Hogy ennyire tapintatlan
legyen az amerikai kisasszony, azt már igazán nem tételezte föl róla
senki.
A pap belekezdett a beszédébe. No erre igazán nem is volt kiváncsi
senki. Ezt már egyenesen kifigurázták.
– És ön, tisztelt vőlegény…
Ezen pompásan mulattak. Tudták, hogy vége felé jár a czeremónia és
szépen elhelyezkedtek a padokban, hogy majd jól lássák a kivonuló
násznépet.
A pap beszéde hirtelen bevégződött, mindenkinek jól esett, hogy csak
ilyen röviden beszélt. Az orgona hosszabb taktusokat vágott, a kórus
nagy igyekezettel énekelt és némi kisebb czeremóniák után kifelé indult
a násznép. Az orgona Lohengrinből játszotta az örök nászindulót. Elől
jött isszonyu komolyan a nagyhasu templomszolga.
Most már valóságos tolongás lett a padsorokban, mindenki látni akart. Az
orgona teljes erővel müködött, finom, tompitott hangot kevert a
basszushoz, majd fölzugott diadalmasan, széles akkordokkal, amelyeket
mintha harmincz ujjal fogott volna az orgonista, tele a derült
szerelemmel, boldogságot, nászéjszakát igérve, egész életeket kapcsolva
egybe, illusztrálva azt az érzést, hogy itt egy hatalmas dinasztia
alapul, himnuszt zengve az utódoknak, a kik egy szerelmes tavaszi
gondolatnak köszönhetik majdan az életüket.
Elza nem tudott annyira uralkodni magán, hogy a mosolygása, amelylyel a
gratulácziókat fogadta, megtört, erőltetett ne legyen. Lassan haladtak
előre, jobbról-balról fogadták a sok gratulácziót. Oldalt köröttük
hangos zugással morajlott a tömeg, az ő egész világuk, minden ismerősük.
A mama boldog volt, az öreg Brandt egykedvüen bámult maga elé. Talán
Vermesen kivül a kis Manczi volt a legboldogabb, aki nyoszolyólány volt
s most Artur karjaiba kapaszkodva ment a násznép között, igazán, mintha
nem is a földön járt volna, hanem valami álomban, a szivéhez szoritva a
csokrot.
Hogy kiértek a kapuba, pár perczig várni kellett, mig a kocsijuk
előrehajt. Lenn a templomkapu lépcsőzete alatt nyüzsgött a nép. Az
utczán is összeverődött egy csomó vasárnapi ember, látva, hogy nagy
esküvő van. A kocsik mint nagy fényes-fekete bogarak mászkáltak a tömeg
közt, s Elza megállott a kapu előtt a vőlegényével. A nap éppen
odasütött, s kellemes, hizelgő meleggel árasztotta el. Lenn egyre
nagyobbodott a tömeg, a templom oldalkapui ontották a népet, a sok
szines asszonyt, a cilinderes férfiakat.
A nap egészen végigsugározta az utczát, az embereket, tavasz volt már
most igazán és Elza végignézett az előtte zúgó-nyüzsgő nagy emberbolyon.
E pillanatban ugy külsőleg nagyon jóknak látszottak mind ezek az
emberek, akik eljönnek megosztani az esküvőt meg majdan a temetést. A
morajlásuk azonban, mint valami fátyol, eltakarta megjegyzéseiket,
gondolataikat. Ugy tolongtak ott, mintha a jól elvégzett munka után
szélednének szét. Elvégezték a dolgukat – férjhez adtak szerelem nélkül
egy lányt. Fölháborodtak s mégis eltürték a botrányt annak idején,
beleegyeztek abba, hogy a vőlegény fizessen. Beleegyeztek a flirtekbe, a
szabadosságba, a léhaságba és a komisz olvasmányokba. A munkájuk ott
állt az emelkedett márványlapon, mint két szines szobor – a házaspár.
Szétszéledtek és már csirázott bennük négy-öt uj házasság, amelyben
megint csak el van nyomva a szerelem ősi joga, megint van megbocsátás
ott, ahol nem volna szabad lennie és kiméletesség ott, ahol a
bocsánatnak volna helye.
Elza elnézett rajtuk s ebben a pillanatban nem érezte a rosszaságukat.
Neki jól esett, hogy ily sokan voltak. A kocsijuk előre tolakodott,
beleültek. Aztán jött a többi, mind kivágtatott az utczára, lassankint
kiürült a vasrácsos templomudvar.
Benn a templomban a gyertyalángok felét kioltották. Szegényebb házasság
következik. Az oldalkapukból egyszerübb, szegényesebb, csöndesebb
emberek kerültek elő. Csak egy elegáns kisasszony volt az utolsó
padsorban, egy oszlop mögött. A fejét a padra hajtotta, bizonyos, hogy
sirt.
Egy asszony lihegve sietett hozzá:
– De Ketty…
A lány fölnézett. Most már ujból csöndes volt a templom, kivülről is
elrobogtak mind a kocsik és ebbe a fáradt, nehezen helyreállt csöndbe
belesóhajtott az aczélkisasszony:
– Néni… én olyan boldog vagyok!
A szegényes násznépből hátrafordult egy idősebb asszonyság, nagyra
meresztett szemmel, csodálkozva, mintha kérdené:
– Ki beszél itt boldogságról?