Aznap délután Ketty kikószált a Városligetbe a nagynénjével meg
Miklóssal. Künn jártak, a ligetnek azon részén, ahol nem hivatalból
nőnek a fák, hanem csak ugy maguk jószántából. Fü már volt arra kifelé,
azon jártak, de a fákon még nem látszottak a rügyek.
Elől ment a két fiatal, mögöttük a néni. Hallgattak már régóta, amikor
egyszerre megszólalt a fiu:
– Ketty, hát nem akarja megmondani, hogy hol volt délelőtt?
– Ugyis tudja. Csak tőlem szeretné hallani, ugy-e? Hát az esküvőn
voltam.
Ez valami kis hidegséget hozott a társalgásba, de tul kellett rajta
esni. Az óta az esti jelenet óta nem is beszéltek Elzáról.
– Meghuzódtam az utolsó sorban – mondta Ketty – mert látni akartam azt a
lányt. Aztán, hogy vége volt, sirva fakadtam. Tudja, mire gondoltam?
– Mire?
– Hogy ezek most elutaznak, aztán visszajönnek és most már soha többé
semmi közünk egymáshoz.
– Aztán ezen mi a sirni való?