Jöttek, sugaras illatszárnyon, az első tavaszi napok. Még az aszfalt
alól is fölbuzgott a föld ébredése, valami kellemes, édes langyos szag
csapta meg az embert az utczán. Az ablakok most már nyitva maradtak
egy-két órára takaritás nélkül is. Elza az ablakhoz vonszolt egy
karosszéket, beleült, a fejét hátravetette és lecsukott szemmel élvezte,
ahogy a gerjesztő csiráktól terhes levegő járja át a tüdejét. Mintha
mindjárt az ereibe is átment volna, ugy buzgott föl benne egyszerre az
élet után való vágy. Ebben a tavaszi fölbuzdulásban megérezte, hogy
szép, végigsimitotta arczát, álla alá tette a kezét vánkosnak,
gyönyörködött magamagában.
A szomszéd szobában már egy óra óta tanácskozott a papa a mamával. Az
öreg Brandt nagyon sokat veszitett a kártyán, s ahogy Elza a
társalgásból, a hangulatból kivette, nagy a baj. Az öreg ember
valósággal gyerekesen gyáva lett, amikor az egyetlen talaj, amin mozogni
tudott: a pénz, inogni kezdett alatta. Mohó érdeklődéssel hallgatta
mindenkinek a tanácsát, de tenni semmit sem tudott. Ezuttal igazán pénz
kellett volna, ajándékba vagy kölcsön, de pénz, sok pénz.
Benn tanácskoztak és Elza azon igyekezett, hogy ne halljon meg semmit a
beszédükből. Nagyon érzékeny lett. Valahonnan messziről harangszó
rezgett át a Dunán, bongó, édes reszketéssel, szinte érezni lehetett,
hogy a kocsizajt kikerülve a házak fölött lendül tova a tavaszba.
Könnyeket érzett a szemében, maga se tudta, miért. Kettytől nem
irigyelte a boldogságát, Miklós képe pedig lelkének legmélyebb rétegeire
szállt. Előre tudta, hogy haláláig szeretni fogja ezt az embert. Most
már bizonyos volt, hogy neki más lesz a férje, Miklósnak más a felesége.
Illuziókról tehát szó se lehetett. Csak előre tudta, hogy most lép bele
életének abba a fölvonásába, amelyen át gyakran fog föltolakodni a
fölszinre ez az ember, akit a lelke mélyére temetett. De megmarad benne
és sohse fogja keserü váddal illetni. Most értette csak, hogy mi az, a
mikor esős őszi napokon asszonyok elnéznek az esőfátyol mögé és
hallgatnak, néha könnyeznek. Az a sok asszony mind összevéve egy nagy
temető, mindenikbe van temetve egy kép. Valami rossz, haszontalan fiu,
aki megbántotta őket, de akit szerettek. A korai szerelmek minden
édessége ott reszket örökkön az ő lelkükben és szomoru őszi napokon
avagy a zsendülő tavasz jöttével följárnak az ő holtjaik, helyet kérnek
szivük világában. Még akkor is rakonczátlankodnak, zsarnokokként
viselkednek. «Sirj!» – parancsolják az asszonynak, s annak oly jól esik
egy-két könny. Elvesztett utakon át jönnek vissza, s magukkal hozzák az
emlékeket. Érzik, hogy ők az urak, s ezzel visszaélnek. Csupa kép,
testetlen árny, de mind erősebb, mint akármelyik élő. Az ő pártjukon van
a mult, a boldogság, a szerelem. S ha ilyenkor a férj vagy a szerető
megjenik, átöleli az asszonyt, s kérdi tőle:
– Miért oly szomoru, édes?
A szemek lecsukódnak, az emlék indul, nagy szerelmes csókkal bucsuzik
tőle a lélek. A gondolat visszamegy a multba, az asszony egyet sóhajt,
talán a szemét is megtörli, s vidáman szól:
– Mit kérdezett, édes?
Elza tudta, hogy Miklós az ő lelkének a multja. Érezte, hogy ezért
becses lesz előtte egész éltén át. Ilyenkor annyira különválik a személy
a képétől, hogy az ember szinte örül, mondván: «Nini, te másik lány, aki
nőül mégy hozzá, meg vagy csalva! Ő itt maradt, az enyém mindhalálig.» –
Ezek a megbocsátás pillanatai. «Végy el mást, hiábavaló erőlködés. Itt
vagy, itt maradsz.»
Lelki világa mind csöndesebb, nyugodtabb lett. Most, hogy Miklóst igy
magába zárta, csodálatos közönyt érzett a való dolgok lefolyása iránt. A
legkisebb gond se bántotta, ha arra gondolt, hogy más lesz a férje.
Talán az is hozzájárult ehhez, hogy már változtatni ugy se lehetett a
dolgon.
Hogy elmélázott az aranysugáros tavaszi délutánba, észre se vette
Vermest. Az ügyvéd bejött a szobába, s természetesen lábujjhegyen ment
Elzáig, sőt roppantul örült ennek a romantikus megjelenésnek. Aztán igen
csöndesen, hogy a hangulatot ne zavarja, megszólalt:
– Jó napot, Elza.
A lány visszafordult, furcsának találta ezt az érzést, de igazán örült
most, hogy ez a férfi itt megjelent. Összeillett ebben a pillanatban az
ő megbántott, daczos lelkével ez a hajlékony anyag, ez az engedelmes
szolga, mondjuk egyszerüen: hű kutya. Igazi rokonszenvvel szoritotta meg
a kezét, s maga mellé ültette. A szemét elégülten járatta a gondosan
ápolt férfiarczon és bókokat is mondott a remegő embernek:
– Milyen elegáns ma!
A papa meg a mama még mindig tanácskozott. Közelebb ült Vermes a lányhoz
és beszélni kezdett vele. Már ezzel az emberrel nem lehetett birni:
shakespeareileg tapintatlan volt. Kinos erőlködést fejtett ki, hogy a
beszélgetést Miklósra és Kettyre vigye át, s ha ez tiz-husz mondat után
sikerült is neki nagynehezen, a lány egy szavával visszaterelte valami
közönyös dologra. Később azonban ő is rájött, hogy most mind a
kettőjüket ez érdekli legjobban, s olyan hangon, amidőn távollevő
férjéről kérdezősködik az asszony, megszólalt:
– Hát mondjon el mindent, amit Miklósról tud…
Igy már nem volt inyére Vermesnek a dolog. Fájt neki, hogy a lány
tudakozódik, érdeklődik. Ezért kissé kedvetlenül adta elő értesüléseit:
– Sietnek. Nagyon sietnek. A lány nem akar várni, az eljegyzés nemsokára
meglesz. Miklós nem volt itt azóta?
– Micsoda kérdés…
– Hát csak kérdezem…
Elhallgattak s most néma csöndben ültek egymás mellett. A lány kinézett
az ablakon, föl, a házak felé, a férfi meg a lány profilját nézte. A
nagyon finom érzékü embereket soh’se lepik meg az események. Mint a
barometer az időváltozást, ugy érzik ők ki az eseményeket a dolgok
folyásából, társalgásokból, következetesen haladó egyéb,
jelentéktelenebb eseményekből. Ilyen módon gondolt most Elza arra, hogy
Vermes lesz az ő férje. Ennek most már nyilvánvaló, hogy igy kell
lennie. Ő egyszer s mindenkorra leszámolt az érzéseivel. Miklós nem
lehet az övé, ez biztos. Legjobb most már az olyan ember, aki
legkevésbbé rontja el azt az igen csöpp harmóniát, ami az ő életében
megmaradt.
A mama kijött a másik szobából:
– Nini, Vermes ur…
– Kezeit csókolom!
– No, ez igazán érdekes! Éppen most mondja a férjem, hogy ma este
beszélni fog önnel a kaszinóban…
– Igazán érdekes…
– Talán most mindjárt meg is beszélhetnék a dolgot. Jőjjön csak…
Karonfogta, bevitte magával a másik szobába:
– Nézd, apa – mondta – Vermes ur…
Becsukták az ajtót. Csönd lett.
Most kipirult a lány. Azt tudta, hogy az öregnek pénz kell, azt is
tudta, hogy miről tanácskoztak bent az imént. És most behivták Vermest.
Hallgatózni nem akart. Még távolabb hurczolta a karosszéket, a másik
ablakhoz ült és a szive dobogását hallgatta. Föllázadt a lelke arra a
gondolatra, hogy ettől az embertől pénzt fognak kérni. Nem szerette
elképzelni a szerelmes embert abban a helyzetben, amikor megzsarolják.
Olyan érzés volt ez már, mint az asszonyé, a férje miatt. Az asszonynak
van szeretője, abba szerelmes, imádja, meghalna érte; gyalázatosan
csalja vele az urát nap-nap után; de ha valaki például azt mondja, hogy
ostoba, kellemetlen ember, igaz haraggal támad neki, mindenre képes azér
a derék, szegény jó emberért…
Elza nem szerette Vermest. De most már együtt érzett vele, igy
méltányolva öntudatlanul is azt, hogy ez az ember oly nagyon szerelmes
belé. Hallgatott, érezte, hogy izzik az arcza. Valóságos dühvel gondolt
az apjára. Aztán egyszerre fölkelt, s az ajtóhoz ment, hallgatózni.
Tudta, hogy ezt a beszélgetést, ami most ott benn folyik, soha senki nem
fogja neki elmondani. Azt neki magának kell megszereznie
Benn éppen csönd volt, valamennyien hallgattak. Aztán az apja hangját
hallotta.
– Bele fog egyezni.
A mama csöndesen mondta:
– Magával mindig rokonszenvezett.
Majd Vermes hangja hallatszott, reménynyel, jövendő boldogsággal telve:
– Óh, ha ugy volna…
Benn fölálltak, Elza visszaosont a karosszékbe. Tudta, hogy el van adva,
hogy megcsinálták rá a kötést. Az ajtó kinyilott, Vermes jött ki. Nagyon
egyszerüen, ezuttal minden póz nélkül jegyezte meg:
– Már el is intéztük a dolgot.
Se Brandt, se a felesége nem mutatkozott. Valószinüleg ugy állapodtak
meg, hogy Vermes egyedül marad Elzával. A másik szobában csönd lett,
idebenn is hallgattak. Most már ennek a két embernek semmi mondanivalója
se volt egymáshoz azon az egy párbeszéden kivül, amely szükségképpen
megelőzi a feleségülkérést. Elzának kellemetlen volt ez a hallgatás;
megszólalt:
– Vermes, én hallgatóztam.
– Most, itt?
– Most, itt.
Az ügyvéd nem tudta, mit mondjon. Aztán szinte öntudatlanul dadogott:
– Nos, és?
A lány csöndes-álmodozva szólalt meg, a szemét is lehunyta kissé:
– A felesége leszek, Vermes.
Az ostoba ügyvéd sirva fakadt. Nem gondolt Gál Miklósra, a botrányra,
semmire. Szerelmes volt, nagyon, és most boldognak érezte magát. Volt
benne annyi hiuság, hogy valami rokonszenv-félére is mert gondolni,
amelyet talán ébresztett maga iránt a lányban.
Átölelte a térdét és csókolta a ruháját. A lánynak oldalt lelógott a
keze, azt is megkapta. Intimus csókkal halmozta el: az ujja hegyét, a
tenyerét, a csuklóját csókolta, amit másnak nem szabad. Izzó arczát egy
pillanatra fölemelte, mintha a lány arczát akarná megcsókolni, de ez a
gondolat még most sem csábitotta el.
Volt benne valami nőies passzivitás. Engedelmeskedni, szolgálni, türni –
ez volt a boldogsága. Óh, hogyis tudott volna ő parancsolni. Még a
leggyöngébb támadásra se volt képes ezzel a lánynyal szemben. Ami más
férfinak a boldogsága lett volna: néhány hirtelen támadó mozdulat után
vadul lebirni, ajkon csókolni a lányt, az neki eszébe se jutott. Szinte
várta, mig Elza azt mondja neki, hogy «megcsókolhat, megengedem».
Aztán a sok lelki nyomoruság után most a boldog szerelem nagy
gazdagságába merülve, a homlokára szoritotta a lány kezét, ugy nyugtatta
ott a fejét Elza ölében, szótlanul, mélyen lélekezve.
Igy lettek egymáséi ők ketten, a városi szerelem szomoru vándorai.
Körösztül sok egyéb kis érzéseken, pletykákon, bajokon, szenvedésen és
kicsufoltatáson, megannyi állomásán a romlottra finomodott élet
Kálváriájának elérkeztek egymáshoz. Óh, nem volt ez valami istennek
gyönyörüségére szánt szép látvány. Nem fonódtak itt szerelmi
dulakodásban együvé szép formák, nem feszültek izmok a rájuk tapadó
bársony alatt egy nagy csókért. Nem dagadt az erő a férfiban, nem áradt
az édes meggyőzetés természetes öröme a leányból. Itt egy álmodozó
kisasszony ült az ablaknál, a hüs tavaszi alkony utolsó fényében, s
előtte térdelt, zokogott egy reszkető férfi, egy az elfajultak közül.
Köröttük csönd, a melyben lomha rengéssel kondult bele ujból az a budai
harangszó. A nap leáldozóban volt, utolsó sugarainál egymásra néztek.
És akkor mély szomoruság költözött mindkettőjük lelkébe. A lány temette
a multját; borzasztó temetés, amelyen erőszakkal kell a sirba
gyömöszölni a föltolakodó halottakat. A férfi ugy érezte ebben a
világosan érthető pillanatban, hogy a jövőjét temeti. Egy leány férjhez
ment – s nem volt férje. Megnősült egy férfi – és nem volt felesége.
Igy lettek ők egymáséi a tavaszelő hüvös alkonyán, a haldokló nap utolsó
pillantásánál, a törvények, a szokások, a társadalom és a pénz szent
nevében.