Miklós a Váczi-köruton ment hazafelé. Fölnézett valami társaságba, de
nem érezte magát jól, hát amugy angolosan eltünt. Körülbelül azon a
ponton volt, hogy egy kis esti sétára határozza el magát, amikor
egyszerre maga mellett találta Kettyt. Kissé meglepődött, hogy ez a
fiatal lány hat órakor egyedül siet az utczán. Utóvégre is télen hat
órakor már késő este van.
– Ne is bámuljon, mister Gál, csak jöjjön – mondta Ketty gyerekesen
aggódó hangon. – Csak jöjjön, majd elmondom az uton. Addig is kisérjen
haza, tegye meg nekem ezt a szivességet…
Miklós mosolygva egyezett bele a szivességbe.
– Képzelje csak, mi történt velem – szólt Ketty, kissé lihegve a nagy
sietéstől – elmentem délután fél négy órakor bevásárolni, utközben
fölnéztem egy barátnőmhöz, lett fél öt, aztán akkor jutott eszembe, hogy
megfeledkeztem a bácsi születésnapjáról. Vissza kellett menni a városba
s mire megalkudtam erre az ekrazé-szivartárczára, már ilyen késő lett.
Ugy-e van legalább is fél hat?
– Hat óra mult.
– Jesszusom! Siessünk… hogy’ kikapok én otthon!
A fiunak kellemetlen volt az eset. Nem szerette volna, ha meglátják az
aczélkisasszonynyal, de meg el se akart válni tőle. Ketty csak egy
pillantást vetett az arczára, s mindjárt megjegyezte:
– Ugy-e nem örül most, hogy velem kell jönnie…
– Óh…
– Én tudom, ne is mondja! De hát mit csináljak? Ha egyedül érkezem haza,
ugy összeszidnak, hogy két éjszaka sirok utána… Csak menjünk itt az
Andrássy-uton. Azt hiszem, semmi titkolni valónk sincsen…
Itt elhallgatott. S ahogy hallgatagon mentek egymás mellett, egyszerre
mind a kettő ugyanarra a dologra gondolt. Arra a kis botrányra
emlékeztek, amelyben Elzának volt része, mert meglátták Miklóssal a
ligetben. Sokáig suttogtak erről a bazilika mögött, de aztán bele
kellett nyugodniok, amikor az a hir járta, hogy a fiatal Gál elveszi a
Brandt-lányt. És amikor gondolatban odaértek, hogy a fiatal Gál elveszi
a Brandt-lányt, kissé meghökkentek mind a ketten. Az aczélkisasszonynak
most először életében tolakodott lelkébe furcsa szinezettel ez a kérdés:
– Hát csakugyan elveszi a fiatal Gál a Brandt lányt?
Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy ő nem tanácsolná a fiatal
Gálnak ezt a házasságot. Valami haragféle is csirázott benne Elza iránt.
– De már sokáig mentek hallgatagon egymás mellett, mondani kellett
valamit. Az aczélkisasszony egész nyiltan megkérdezte:
– Lesz valami abból a házasságból?
Miklós tudta, hogy miről van szó, de azért megkérdezte:
– Milyen házasságból?
– A magukéból. A magáéból, meg a miss Elzáéból.
Kipirult Ketty ebbe a kérdésbe. Most már fölemelt fővel, biztosan haladt
a fiu mellett. Talán érezte azt a különbséget, amely közte és ennek a
fiunak a leendő menyasszonya között van. Bánta is ő, ha tapintatlan,
bánta is ő, ha kellemetlenül esik Miklósnak az ilyen kérdés ő kimondta.
Nem volt annyira raffinált, hogy a látszatokból és a nüánszokból éljen,
mint Elza és a hozzá hasonló lányok. Ő csak az állitó mondatokat
ismerte, meg a tetteket. Ő nem volt ebbe a társadalomba való.
– Nos, hát lesz belőle valami?
Átragadt Miklósra is ez a szókimondás. Ami Kettynél született nyiltság
és őszinteség volt, az nála most lázként nyilatkozott. Mint vannak
emberek, akik, ha becsipnek, szellemesek és ötletesek, de csak akkor.
– Ha azt akarja, hogy őszinte legyek…
– Azt akarom.
– … akkor nem tudom, hogy mikor lesz belőle valami.
Most már a szerelem beszélt az amerikai kisasszonyból, az öntudatlan,
gyerekes, halálos első szerelem:
– Nem azt kérdeztem, hogy mikor, hanem azt, hogy egyáltalán lesz-e
belőle valami?
– Hát azt se tudom.
Ez nagy diadal volt. Ahhoz talán fiatal lánynak kellene lenni, hogy az
ember ezt a hatalmas diadalt méltányolhassa. A kis Kettynek egész testén
végigreszketett a győzelmes szerelem, a természetes érzés, mint ahogy a
finom aczélpengén tiszta rezgéssel, nemesen csöndül föl a hang, ha
megütik. Lázas nem volt, de boldognak érezte magát. Öntudatlanúl is
közelebb huzódott a fiuhoz. Az szomoru lett, hogy igy egy kicsit
elárulta ingadozását, de aztán férfiasan bevallotta magának, hogy mégis
csak jobb az, ha az ember nem hazudozik. Egészen más levegőt szivott e
mellett a teremtés mellett, aki szinte hipnotikus erővel szuggerálta
bele az őszinteséget. Az a tudat, hogy vonzódik az aczélkisasszonyhoz,
nem töltötte el szégyennel, hanem valami jóleső nyugodtsággal. Ez a
dolog tiszta volt, világos.
Most már tudatos némasággal mentek egymás mellett. Érezték, hogy nagyon
eltörpül lelkükben Elza alakja. Ketty, aki nagyon szerette a
Brandt-lányt, elcsodálkozott azon, hogy most ilyen hidegen tudja élvezni
azt, hogy elvette tőle Gál Miklóst.
Már közel jártak a Ketty nagybátyjának házához. Előre tudták mind a
ketten, hogy ma fönn a kései hazajövetel megmagyarázása után kezet
fognak szoritani és egymásra néznek. Érezték, hogy ez a kézfogás nagy
boldogság lesz, s hogy annak a pillantásnak a nyomán megreszketnek az
egymás szemétől. És Miklós lopva rápillantott a szerelmes
aczélkisasszony nyilt, szép arczára. Érdekes; ez a lány nem hunyta le
félig a szemét, mint a finom érzékü szerelmes pesti kisasszonyok. Az ő
szeme ebben a nagy emberi pillanatban tágra nyilt, világosan égett. Az
ajka mintha a kicsattanásig megtelt volna vérrel, de nem reszketett.
Csak az orrczimpáján járt ki-be a rendesnél nagyobb reszketéssel,
mélyebben a levegő. Nem inspirált szenvedélyt. Nem lehetett azt gondolni
mellette, hogy: «no, ezzel élni három hónapig, aztán meghalni…» – mert
ilyenek is vannak. Ő mellette azt lehetett érezni, hogy evvel egy egész
életet kell végigélni és még aztán se halni meg. A legjellemzőbb érzés
az volt, hogy az ő szerelmese a közös öregségre is boldogan tudott
gondolni.
*
A téli este enyhén borult feléjök. Hó már rég nem esett, mintha
bekukkant volna a világba egy két napra a tavasz, hogy lehet-e már
jönni. Künn, a kertek közt szinte hiányzott az akácz mézes illata,
hiányzottak a haldokló fehér virágok a gyalogjáróról.
Ez volt az az este, aminő minden ember életében van egy. Amely egy rövid
negyedóra alatt multtá válik, talán azért, mert annyira tele van a mi
lelkünkkel. Minden jelentéktelen nap, ha multtá lett, értékes a mi
szivünk előtt. Ez a csodálatos, egyetlen nap rögtön becses multtá
változik és bánatos örömmel borul a lelkünkre.
Ketty hirtelen megállott.
– Elza jön – mondta egyszerüen.
Mintha rajtakapták volna őket, ugy megijedtek.
– Szökjünk ebbe az utczába – mondta a fiu.
– Szökni…? Én…?
– Hát akkor menjünk vele szembe. Bátran.
Elza sietve jött befelé. Mellette tipegett a szobalány, nagykendőjébe
burkolózva. Ugyanonnan jött, ahonnan aznap éjjel, amikor Miklóst
meglátta a gázlámpa alatt, a hóban.