Az ebédnél nem érezték magukat valami nagyon jól. Az öreg Brandt – mint
délben kitünt – azt üzente, hogy nem mehet haza ebédre. Sürgős dolgai
vannak. Az üresen maradt teritéknél Vermes foglalt helyet, s hiába
iparkodott még mindig tréfálni a tárlati festők rovására, a hangulat
fagyos maradt. Ebéd után aztán, hogy a mama egy kicsit átment a másik
szobába, Elza az ablakhoz ült, az ő kis asztala mellé. Vermes melléje
kuporodott egy kis puffra és nézte. A lányon erősen meglátszott, hogy
most szeretne magára maradni. A délelőtti kis semmiség, az a
jelentéktelen kis szczéna Miklóssal – valami nagyon kevéssé, de mégis
bántotta. Különösen azért haragudott, hogy Miklós visszament a kis
lányhoz. Megérezhette volna a hangján, hogy neki nincs inyére ez a
dolog.
Igy elgondolkozott, kinézve az ablakon. Vermes az arczát nézte, azzal a
szerelmes szomjusággal, amely a szemeken körösztül folyton iszik, de
mégis kielégitetlen marad. Most már a doktor is biztosra vette, hogy
Miklós feleségül veszi Elzát. Az ő reményei nagyon lelohadtak, s
mindazonáltal volt benne valami, ami a további küzdelemre ösztökélte.
Tetszett is magának a Jókai-regényhős szerepében. Nem volt okos ember s
éppen ezért megragadott minden – bármily jelentéktelen – alkalmat, amely
sulyt adott neki. Ő például nagyon örült, ha olyan társaságra nyithatott
ajtót, amely még nem tudta, hogy a franczia köztársaság elnökét
meggyilkolták. Akkor aztán nyugodtan előadta az értesüléseit s valóságos
hősnek képzelte magát ebben a pillanatban, amikor ő egy franczia
anarkista jóvoltából figyelmesen hallgatott központja egy társaságnak.
Most is elhatározta, hogy «sulyos» lesz. Nyugodtan – tudta, hogy igy
kell – megszólalt:
– Maga bánkódik, Elza.
– Én? Azt ugyan ne higyje.
Hallgattak egy kicsit. Vermesből aztán szépen stilizálva kitört az
ostobaság:
– Én mindent láttam, kedves Elza.
– Ugyan mit látott?
– Láttam és látom, hogy haragszik Gál Miklósra.
Vállat vont, mosolygott. Igazán nagy rutinja volt az ostobaságban:
– Magának rosszul esik, hogy Gál annyit foglalkozott ma reggel a kis
amerikai lánynyal…
– Kérem, ne bolonduljon meg, az istenért!
– Ez nem bolondság, higyje el. Amit látok, azt látom.
Elza fölkelt:
– Vermes, ha maga bosszantani akar engem, akkor mondja meg előre, hadd
nevessek rajta. Igy nem szeretem a dolgot…
Elnézett az ablakon át a gyárkéményes messzeségbe, látszott, hogy a
lelke legtitkosabb mélyéről valami meghazudtolja a szavait. Érezte, hogy
amikor ilyen öntudatosan hazudik, ilyen világoson képmutató, egészen
másképp is hangzik a szava.
Vermes nyugodtan beszélt:
– Én csak azt mondtam el, ami az érzésem. Nagyon sajnálnám, ha
megbántottam volna.
Volt valami a hangjában a diadalmas gyerekéből, aki odamosolyogja az
abrosznak: «nini, leöntöttelek szósszal».
– Ha óhajtja – folytatta neki bátorodva – nem szólok semmit. De azt
hittem, mint jóbarátjának, van jogom a megfigyeléseimet előadni.
– Nincs joga – mondta kurtán, végleg elárulva magát a lány.
De azért jól érezte magát e mellett az ember mellett. Mégis jó az a
tudat, hogy ime van körülöttünk egy romantikus csacsi, akit meg lehet
ütni, ki lehet csufolni, aki akkor nevet, amikor bántjuk s akkor sir,
amikor jót teszünk vele. Aztán tüzbe-vizbe elmegy érettünk, reményekből
él, bizik minden szalmaszálban, az utolsó pillanatig, s amikor
elvesztette, talál egy másikat.
Fölállott, meghajolt:
– Kezét csókolom, Elza. Köszönöm az ebédet.
Azzal indult kifelé. Már az ajtónál volt, amikor a lány feléje ment, s
olyan hangon, amelyből előre tudni, hogy most még egy jó félóráig itt
maraszt, szólalt meg:
– Hát mondja… komolyan azt gondolja, hogy Gál Miklós…