Óvatosan, halkan ment el másnap reggel Elza az anyjával hazulról, mert a
papa aludt. Igaz ugyan, hogy már fél tizenegy volt, de az öreg korán
reggel jött haza a klubból. Kicsit szomoruan mentek a mücsarnok felé. Az
öreg Brandtnak szinte szétestek az arcza vonásai az átkártyázott
éjjelen. A szeme révedezve járt jobbra, balra, majdnem hülye kifejezést
öltött az egész arcza. Motyogott néhány mentegetőző szót, de nagyobb
beszédet nem is mondhatott, mert a lánya meg a felesége valósággal
megszökött előle, loppal, lábujjhegyen.
Az uton arról beszéltek, hogy nem lett volna-e jó Miklóssal menni a
tárlatra. Igy egy kicsit már éreztették volna a világgal, hogy a Gál fiu
hozzájuk tartozik. De a mama nem akarta tegnap este, és akármily kinos
erőlködéssel rejtegette is a szándékát, kiérzett egész viselkedéséből,
hogy szeretne egyet forditani a dolgon, még most is. Neki jobban
tetszett Vermes. Utóvégre is egy jónevü fiatal ügyvéd, az irodája
pompásan megy, derék ember, mégis csak az ő világukból való, s a többi.
De az okos, ravasz lányt nem lehetett ily könnyen befonni. Azonnal
kiérezte a rejtett szándékot, s a szemébe is vágta a mamának rögtön:
– Mama, te nagyon átlátszó vagy.
Az asszony – mit tegyen – összehuzta magát; borzasztóan félt attól a
gondolattól, hogy esetleg ő lehetne a lánya boldogtalan házasságának
okozója. Föl is tette magában, hogy bensőleg is beleegyezik a
Miklós-féle kombináczióba.
Mi tagadás, azért mégis örült, a mikor a Fürdő-utczán szembejött velük
Vermes.
– No ilyen szerencse! – kiáltott föl a doktor – éppen magukhoz
készültem, hogy együtt megyünk a tárlatra…
Mentek tovább, együtt. Az Andrássy-utnál kisütött a nap, igy a tél
közepén egészen tavaszi, langyos meleggel. A napos oldalon egymás
sarkában járt a sétáló publikum. Utközben szinte kedvük kerekedett
ahhoz, hogy nem mennek a tárlatra. Ilyenkor egy kis séta a liget felé
többet ér a napon. De a műcsarnok épülete előtt mégis csak meggondolták
magukat. Bementek.
A tárlat nem a rendes pesti műtárlat volt. A bazilika mögött igen nagy
divat volt egyes friss szellemekkel együtt szidni az öreg mestereket,
akik néhány konzervativ grófból és a még konzervativebb államokból
éltek. Ennek a tárlatnak a fiatal mesterei büszke önérzettel jártak a
maguk törte göröngyös uton. Némelyek maradiságból szidták őket,
csufolták a kiállitásukat, a holdjaikról per narancs, a mezőikről per
spenót beszéltek. Mások azért szidták őket, mert divatban voltak; mint
ahogy vannak Budapesten emberek: irók, festők és nemművészek, akik abból
élnek, hogy a divat előtt járnak egy lépéssel.
A bazilika mögött azonban nagy divat volt az uj iskola mellett szavazni.
Elzáék is ezért keresték föl a tárlatot.
Az első teremben senki se volt. Egy hosszu, sápadt fiu, az «ujak» egyike
nézett egy képet. Összehuzott szemmel, a lelkével nézte, természetes,
hogy a saját magáé volt. A második teremben lézengett már néhány
látogató, a harmadikban pedig összegyült a vendégek zöme. Volt vagy
harmincz ember. Itt akadtak rá Brandték Kettyre.
Igazán lehetetlen volt, hogy divatos lányok itt ugy köszöntsék egymást,
hogy: «jó napot.» Elza megállott Ketty háta mögött és megszólalt:
– Szecesszió, szeczesszió?
Ketty megfordult és elmosolyodott:
– Jó reggelt – mondta. Aztán kissé bosszankodva hozzátetette:
– Nem szecesszió, hanem jó képek.
Együtt mentek tovább, igy már volt a Vermes viczczeinek is közönsége. Az
egyik ajtónál Ketty hátranézett:
– Nem tudom – mondta – ez a mister Gál hova lett. Egy festővel az előbb…
Elza kissé daczosan vágta oda:
– Ha mister Gálnak tetszik, majd utánunk jön. Csak nem várunk rá…
– Persze, hogy nem – szólt Vermes.
A negyedik teremben már valósággal családias lett a hangulat. Ott
találták egy kép előtt a kis Manczit a mamájával, meg Arturt, aki az
utóbbi időben a szép franczia guvernánt miatt feltünően sokat volt
együtt Mancziékkal. Ahogy most Elzát meglátta, hozzá csatlakozott. Rég
nem látta már s most egyszerre megütötte a lelkét ez a csinos jelenség,
a szépruhás, csinos lány, aki mostanában már nem is volt oly szomoru,
mint azelőtt s éppen ezért kivánatosabbnak látszott.
– Hogyan, Artur, maga még él?
– Bátorkodom…
– Szép magától.
Hogy széthuzódott a kompánia, s egy-egy foszlánya egyes képek előtt
ragadt, egyedül maradt Arturral. Pajkos kedvében eszébe jutott, hogy jó
lenne egy kicsit ugratni ezt a fiut. Megszólitotta.
– Maga még mindig…?
– Mit: «még mindig»?
– Ugyan ne affektáljon…
– Hja, vagy ugy! Persze, hogy még mindig…
Elnéztek az ajtó felé, s látták a másik teremben egy kép előtt Kettyt,
amint hevesen vitatkozott Miklóssal. Artur mondott is rájuk valami
megjegyzést, de ezt Elza nem hallotta. Csak nézett ki, nézte a kis
amerikai lányt, s ezuttal meglátta benne azt, amivel eddig nem is
törődött. Látta, hogy az aczélkisasszony igen csinos. Az öltözete sötét
és harmonikus, testhez álló. A ruhája valami kedves összhangban volt
kissé merész kalapjával. Az egész teremtésben volt valami lendület,
valami egységes vonás, mint amikor egy festőnek egy nőalakjára azt
mondják, hogy svungos dolog. Kissé tulságosan is elbámult rajta, ugy
hogy ezt észrevéve, hirtelen Arturhoz fordult:
– Tessék? Mit mondott az imént?
Artur ismételte:
– Hogy szép pár. Azt hiszem, a kis Ketty…
Mosolygott, és hunyoritott a szemével. Elza ránézett, hirtelen:
– Azt hiszi? – mondta.
– Azt.
– Hát én nem hiszem.
Azzal sarkon fordult, és érezte, hogy nagyon haragos. Attól is elment a
kedve, hogy folytassa az Arturral való kaczérkodást. Benn aztán
elmosolyodott, mert látta, hogy a kis Manczi folyton hátrapillant egy
kép elől nézve, hogy nem beszél-e ő valami bizalmas dolgot Arturral. De
ez a mosoly csak egy pillanatig tartott. Nyomban aztán hozzájuk jött
Ketty Miklóssal.
– Nini, Elza! Kezét csókolom.
A lány ugy tett, mintha most látná csak meg Miklóst:
– Nini, Miklós! Hát maga itt van? Nem is láttam.
– Pedig már itt vagyok egy órája…
A mamák elől végeztek a képekkel. Manczi mamája borzasztó jól mulatott
egy nagyon zöld tájképen, és Brandtné ugy találta, hogy neki is illik
vele csufolni a festőt. Már mentek kifelé, hisz csak éppen az kell, hogy
az ember azt mondhassa: «láttam az szecessziót». A többieket maguk elé
küldték, s ugy vonultak ki, hangosan, alaposan végignézve a
szembejövőket.
A kapunál elváltak. Artur Mancziékkal kifelé ment, a ligetbe, Elzáék
pedig hazafelé indultak, a mama félénken, s folyton Elzára pillantva
bár, de mégis meghivta ebédre Vermest.
Miklós az utczán egy pillanatra egyedül maradt Elzával. Hozzáhajolt és
egyszerüen mondta:
– Miért mondja maga nekem, hogy «nini, maga itt van?» – amikor előzőleg
öt perczig szemmel tartott?
– Szemmel tartottam? – mondta közönyösen Elza – nem is tudom…
Ketty hátul kiáltott:
– Mister Gál! Nem lehet megszökni! Amig be nem végeztük a vitát,
maradjon velem!…
A fiunak ez a kiállitás kellemetlenül esett. Zavartan mondta:
– Összekaptunk egy képen, megyek, igazat adok annak a kis fruskának,
mert még megver.
Mosolygott is. De Elza arcza komoly maradt, talán fanyar is lett egy
kicsit, amikor nyugodtan, halkan, alig észrevehető vállvonással mondta:
– Óh, csak tessék.