Nem volt más a szobában, csak Elza, meg Miklós. Elza az aszalt szilvával
játszott, épp az imént vette elő, a fiu nagy meglepetésére.
– Az apám, az apám – sóhajtotta Miklós – hiszen tudja…
Elzának az agyán keresztülvillant ez az érzés, hogy ő nem lesz ennek a
fiunak a felesége. Vannak, akik ezt előérzetnek nevezik, s mint
öntudatlan érzést, bizalmukkal tisztelik meg. Pedig ez az okos ember
agyának a rendesnél gyorsabb müködése, amely a láncszemeket csodás
sebességgel fűzi logikás sorozattá. Elzánál is igy volt ez.
– Az apám – mondta Miklós – régimódi magyar ember. Becsületes ember. Nem
ad semmit az előitéletekre, de «ehhez a dologhoz – igy mondta – nincs
sok kedve.»
Miklós, hogy Elza levelét megkapta, azonnal szólt az apjának. Az öreg
bácsinak az volt az elve, hogy akit a fia szeret, azt ő is szereti s
váltig hangoztatta, hogy ő ugyan nem lesz befolyással arra, hogy ki
legyen Gál Miklósné. Most azonban ránczba huzta a homlokát;
– Nekem az apja nem tetszik – mondta pipája mögül – az üzlete nem valami
tiszta. Nem szeretem, no… Még kártyázik is, ki tudja, nem bukik-e meg
holnap…
Hát ezt igy nem lehetett elmondani Elzának. Inkább az apját tüntette föl
Miklós makacsabb, régibbmódi szinben, igy magyarázva az öreg
vonakodását.
A lány már akkor izgatott volt:
– Miklós – mondta – nekem ne mondjon ilyeneket. Nagyon is csodálom, hogy
egyáltalán előhozakodott ezzel…
– De hát az apám…
Elza fölkelt, szembeállt vele s egészen az ajkához közeledve beszélt:
– Szeretsz?
Miklós csak gyöngéden hozzá érintette ajkát az övéhez, válasz gyanánt. A
lány igy halkan morzsolta a szót:
– Hát akkor ne gondolj az apádra… Én se gondolok az enyémre…
Miklós erre egyszerre nagyon érezni kezdte, hogy a helyzet regényes. Az
ilyesmit komolyabbnak képzelte, tisztább, derültebb beszélgetésnek,
amelyben nem fordulnak elő ilyen mondások. De a pillanat hatalma alatt
tartotta, érezte, hogy a lány szép és fejlett teremtés, előtte remegett
a sötét piros, vérrel teli ajak, ugy, hogy szinte önmaga ellenére, de
erővel, igaz rohammal csókolta meg hirtelen a lányt.
A mama kopogtatott az ajtón.
Rajtakapásról szó se lehetett. A mama – mint Elza mondani szokta – jól
volt «trenirozva.» Ha egyszer a lánya azt mondta, hogy ezzel a fiatal
emberrel négyszemközt akar beszélni, ne adj Isten, hogy megzavarták
volna.
Most is kopogtattak.
– Szabad.
A mama bejött és a leányához ment:
– Pardon, fiam – szólt – itt a kis Ketty…
Elza olyasvalamit akart mondani, hogy küldjék el valami alkalmas
kifogással. De már akkor Ketty nyulánk, izmos termete megjelent az
ajtóban.
– Jó napot, miss Elza!
Brandtné tudta, hogy ennek ő az oka, s félelemmel vegyes harag támadt
benne, hogy mit fog mondani Elza ezért a bejövetelért! A maga részéről
is haragudott, mert tudta, hogy a lánya miről beszélt Miklóssal.
– Gál Miklós ur! – mutatta be Elza bosszusan.
A mama kiment, de borzasztó kiváncsi volt, szerette volna tudni, hogy
Elza mit végzett. Az ajtóban, ugy hogy csak a lánya láthatta meg, intett
is neki.
Elza Kettyhez fordult:
– Pardon – mondta – a mamával kell beszélnem egy kicsit… Szórakozzatok
addig…
Jónak találta tréfásan hozzátenni:
– Vigyázzatok magatokra!
Azzal kiment. Ketty az ablaknál állott, Miklós a zongorán heverő
ujságban lapozgatott.
– Szép idő lehet künn – mormogta bajusza alól Miklós.
Erre hirtelen megfordult a kis amerikai leány. Csipőre tette a kezét s
ugy állt ott az ablakban, mint valami stilizált leányarczkép. Kétoldalt
a nyaka körül napfényes volt rakonczátlan szőke haja.
– Mister izé… – kezdte – hogy is hivják?.:
– Gál.
– … Mister Gál, mondja meg az igazat.
Miklós rábámult.
– Mister Gál – folytatta a lány a világ legnyugodtabb hangján – maga öt
perczczel előbb megcsókolta miss Elzát…
A fiu nem tudta, mit mondjon erre a hihetetlenül váratlan kijelentésre.
– Éppen, mielőtt jöttem. Ugy-e? Én láttam, hogy maga is piros volt, meg
Elza is. A haja is rendetlen volt. És magának is jobban kell vigyázni,
nézze csak…
Azzal igen nyugodtan fejtett le Miklós kabátjáról egy letagadhatatlan
hosszú leányhajszálat.
– De kérem…
– Tudom – folytatta Ketty – hogy most nehéz valamit mondani, ne is
mondjon semmit. Majd én mondok valamit, de azt meg kell hallgatni. Az
nem szép magától, mister izé, hogy megcsókol egy lányt, aki nem a
menyasszonya. Érti?
Miklós megdöbbent. Érezte, hogy most mosolyogva kellene lefőznie ezt a
szép gyereket azzal, hogy de bizony, a menyasszonyát csókolta meg és
megdöbbent, mondom, arra az érzésre, hogy ezt nem tudta kimondani. Ketty
pedig nem nagyon várta a feleletét:
– Nagy csunyaság, érti? Jellemtelenség, – érti? Az egy szegény, ideges
lány, aki ebben az utálatos társaságban elromlott és maga ezzel
visszaél. Én nagyon jól tudom, hogy miss Elza már mástól is meghagyta
magát csókolni, elég szemtelenség azoktól az uraktól. Hát most, ha nem
adja nekem rögtön a becsületszavát, hogy többet nem bolonditja ezt a
lányt, ugy megverem, hogy az iskola óta még ugy meg nem verték. Érti?
Ez kissé meglepő az ismeretség első öt perczében. De mit tehet egy szép
kisasszonynyal szemben egy védtelen, a lovagiasságból kifolyólag gyönge
férfi? Odament a lányhoz, s miközben nem tudta, bosszankodjék-e, vagy
nevessen, szótlanul megcsókolta Ketty kezét. A gyerek azonban nem
bocsátotta el a férfikezet.
– Most itt van a keze az enyémben, mister, addig nem eresztem el, amig
meg nem igéri… Tudja, én amerikai lány vagyok és én fütyülök a maguk
összes szokásaikra. Hallja, ha nem néz rögtön a szemembe…
Miklósban már lézengett az a tudat, hogy komoly oldala is van ennek a
dolognak. Komolyan, szépen ráemelte a szemét a kis lányra és
elmosolyodott.
– Megigéri?
Ugyan mit tehetett volna szegény?
– Megigérem.
– Nem bolonditja többé.
– Nem.
– Soha?
– Soha.
– Most jó barátok vagyunk. Üljön le.
Azzal kedves mozdulattal helyet mutatott neki egy széken. Beszélni
kezdett vele, s a hangja is szelidebb lett most már, barátságosabb,
hiányzott belőle az a naiv komolyság, amelylyel a gyereklányok azt
hiszik, hogy élet és halál urai bizonyos esetekben. Érdeklődve, melegen
kérdezte:
– Szereti Elzát?
Miklósnak tetszett a dolog.
– Legyünk őszinték – mondta, – szeretem.
– Hm. Mióta?
– Vagy tizenkét év óta.
A kis Ketty nagyra meresztette a szemét:
– Lehetetlen…
– Lehetséges, – mosolygott Miklós, – ott van rá a bizonyság is…
Mutatta az asztalkán az aszalt szilvát.
– Ez bizonyság?
– Igen: Ezt adtam neki kisgyerek koromban örök emlékül…
Ezt már mind komolyan, de mosolyogva mondta, ugy, hogy ezuttal a kis
Ketty került alul.
– És ő is?
– Azt hiszem…
Az amerikai lány mélyen a szemébe nézett Miklósnak, nem is titkolta
előtte, hogy most jól meg fogja nézni. Megnézte az arczát, a termetét, a
ruháját, a kezét.
– Maga szép fiu – mondta aztán.
– Köszönöm.
– Nekem ugyan ne köszönje, mert én éppugy a szemébe mondtam volna azt
is, hogy utálatos… Érti?
– Értem. Maga pedig egy bájos lány. És most mondja meg, hogy mit akart
az előbb avval az igérettel?
– Azt akartam – pattant föl Ketty – hogy ez az Elza már egyszer férjhez
menjen. Ha folyton ezeket a flirteket gyakorolja, sohse megy férjhez.
Maga intelligens fiunak látszik. Hát mondja, nincs itt az ideje, hogy az
a lány férjhez menjen?
– Itt van. És…
– Micsoda «és»?
– És én éppen ebben az ügyben vagyok itt – tette hozzá finom mosolylyal
Miklós, fölállva, s mélyen meghajolva a lány előtt, szinte bocsánatot
kérve tőle, hogy le bátorkodott főzni őt az igazsággal, és bátorkodott
becsületes ember lenni, aki feleségül is veszi azt, akivel csókolózik.
Ketty fölállt:
– Hogyan, hát maga…
– Igen, én.
– Hm.
Az már öntudatlan, a lánytól független sugallat volt, amely azt diktálta
neki, hogy ez becsületes fiu. Kissé zavarban is volt, érezve, hogy
ezuttal fölsült tulságos őszinteségével és szinte föllélekzett, amikor
Elza hangját hallotta az előszobából. Daczos érzés fogta el, szerette
volna pofonütni ezt a fiut, aki tizenkét év óta szerelmes, most el
akarja venni azt, akit szeret és mégis csupa lovagias türelemmel
hallgatta végig az ő vaskos gorombaságait. Szégyelte magát. Elpirult,
mert tudta, hogy most ő a nevetséges alak. Ránézett igy pirulva a fiura,
aki diadalmasan s mégsem szemtelenül állott vele szemben és komolyan
kérdezte:
– El akarja venni?
Az ajtó nyilott, Elza jött be, mosolyogva. Ketty rápillantott, s az ő
arczán is látva a szépítő boldogságot, hirtelen barátnője felé fordult,
miközben félhangon, szinte suttogva dobta oda a fiunak ezt a szót:
– Kár.
Beszélgettek még egy ideig az időjárásról, a legközelebbi zsurokról.
Ketty végül elmondta, hogy valami himzésmintáért jött. Ezt meg is kapta
s azzal bucsuzott.
– Holnap a tárlaton…
– Holnap… pá!
Összecsókoloztak. Aztán komoly udvariassággal fordult az amerikai
kisasszony Miklós felé, és széles, nagy mozdulattal nyujtotta felé a
kezét, mint valami bocsánatkérő, hatalmas ellenfél:
– Isten önnel…
Miklós meghajolt, kezet akart neki csókolni. A leány lekapta a kezét,
elvörösödött. Azzal hirtelen megszoritotta Miklós kezét és hangosan
szólt:
– Magától bocsánatot kérek, mister. Pedig nem szoktam.
Azzal kisurrant az ajtón, Elza kikisérte, és visszajött:
– Miért kért ez a fruska magától bocsánatot?
Miklós zavarba jött:
– Miért? Izé… hát nem tudom…
A vállát vonogatta. Aztán hirtelen az órájára nézett, s borzasztó
közönynyel mondta:
– Valami rossz viczczet csinált.