A Vigadóban nagyot szalutált nekik a portás. Olyan volt ez a
nagyszakállu ember, mint Andersen valamelyik meséjéből a földre szakadt
vizikirály. Legalább is ezer éves – gondolta Elza. A lépcsőház
sötétvörös szőnyegén haladtak föl a ruhatárhoz. Az első folyosón elfogta
őket Artur, aki oly izgatottan szaladgált, mintha ő lenne itt minden;
zenekar, terem, parkett, közönség. Benne már buzgott a báli láz, s ez
komikus volt a nyugodt hidegről jövő emberek előtt. A papa elkészült a
ruhatárral, és az orrát fujta. Az asszonyokat várták, együtt, a női
gardrob ajtaja előtt.
– Sokan vannak? – kérdezte az öreg Brandt, és az ajtó felé pillantott.
– Oh, nagyon sokan. Alig lehet mozdulni.
– És milyen közönség?
Artur vállat vont, és mosolyogva mondta:
– Des juifs.
Ekkorra kijöttek az asszonyok is a kis fehér pipereszobából. Elzán
egyszerü nagy fehér ruha volt, de kissé idegenszerüen állott rajta. A
báli ruha, amig nem került a milieube, otthon, vagy itt a kis tükör
előtt, grandiózus, valami fensőség van benne. Kikaczag belőle minden
csipke, bájos minden hajlás, jól áll az arczhoz. Benn aztán, a teremben
egészen más. Néha esetlen, csunya. Ezért öltöznek bálra legjobban a
szinésznők, akik már otthon leszámolnak a távlattal.
Bementek a világos nagy terembe. Benn fojtó meleg volt. Egyidőben
illatnak nevezték azt, ami ott uszik a levegőben, most már rájöttek,
hogy valami átmenet a szag és az illat között. Ha csupán illat volna,
nem kábitana ugy. Van abban sok az asszonyvállak harmatjának gőzéből, a
ruhafesték szagából, hervadó, félig rothadt rózsák beteg sóhajtásából,
az egész valami keverék, talán egy boltban kellemetlen, de itt édesen
izgató levegő.
Elzáék végigsétáltak a termen. Csupa ismerős… Valóban, itt volt a
Lloyd-klub. A zsurok egymásba olvadtak, itt volt a jég, a korzó, a
piknik, a première. Az apró társaságok, amelyek közös ismerősök és
pletykák révén száz meg száz szállal voltak egymáshoz füzve, itt
egybeolvadtak, bállá egészitődtek ki. A ruhákon látszott, hogy már volt
egy keringő. A hölgyek legyezték magukat, a huszárönkéntesek pedig majd
megpuffadtak a melegtől. Szabályellenesen magas gallérjaikat dühösen
tágitgatták, vörösek voltak, s látszott rajtuk, hogy borzasztón
szenvednek a csupa posztó, csupa vatta, csupa vastagzsinór atillában.
Elzának az a gondolata támadt, hogy tiz párbajhoz nem kell annyi
hősiesség, mint ahhoz, hogy a huszár türjön némán, ha izzad.
A teremben egyre nagyobb lett a mozgás. Ujabb csoportok érkeztek, a
levegő mind fülledtebb lett. Ha ez igy tart – gondolták – megfullad az
ember. Pedig egy óra mulva hozzászoktak ehhez a levegőhöz.
A zaj a csöndes mormolásból az erősbödő fecsegésen át zugó, szinte
harsogó hangzavarrá lett, ugy, hogy a szerszámjaikat hangoló muzsikusok
czinczogását se lehetett hallani. Igy történhetett, hogy szinte
meglepődött mindenki, amikor a katonazenekar harsogva, tulzásba vitt
ritmussal csattantott rá egy keringőre, valami divatos japáni
operettből. Néhány arrogáns ifju nekivágott a tömegnek egy-egy tulvidám
hölgyecskével, aki majd kicsattant a nevetéstől, amikor tánczosa a
sétálókhoz lökdöste. Elza egy sarokba vonult s csak éppen annyira érzett
kedvet a tánczra, amennyiben a ritmus nagyon pattagó volt.
Öt percz mulva már tánczolt, aki csak tánczolhatott. A fiatalemberek
közt egy félóra óta az volt a divat, hogy az elébük állóknak azt
harsogták:
– Szósz!!
Mint a nagy vendéglők vágtató jongleur-pinczérei. A lányok ruhái lassan
alkalmazkodtak a tánczoló testhez, szinte belenőttek a komoly, merev
ruhákba ezek a gömbölyü, pirosszáju leányok, akik tele voltak
vágyakozással, szerettek egy kicsit röpülni, örültek az édes, rohanó
kábulatnak. A férfiak közel tartották őket magukhoz. A menüetek
finomkodó, czirkalmazott kora lejárt, s aki tánczolt, magához szoritotta
a hölgyét, lehetőleg ott fogta, ahol nem érte a füzőt, a nagy
tolongásban közel is szorult hozzá, a sok váll, félig titkolt mell
között belebódult egybe, hogy csak ugy ragyogott a szeme. A meztelen
karok lomhán feküdtek végig a fekete frakk-ujjakon, kissé több
engedményt tettek itt a vérnek, mint például az ugynevezett exkluziv
bálokon. Öntudatlanul történt ez, az egész társaságban több, melegebb
volt a vér, mint egyéb társaságokban, a lányokban kevesebb a
tartózkodás, a férfiakban több a merészség, s mindkét nemben erős a
vágy.
Elza megfigyelt egy-egy párt, látott férfiarczokat, amelyek véletlenül a
puha vállakhoz horzsolódtak, lánytörzseket, amelyek a tolongásban
keleties hajlással, valami született, vérbeli öntudatossággal hajoltak a
frakkokra, s mindehhez pattogott, csengett, dörgött a zene, hallani se
lehetett egyebet, mint valami őrületes érzéki káoszt, amelyben
csusszanás, beszéd, nevetés, kiáltozás összeharsogott a trombitákkal, s
mindebbe a száguldó harsogásba a dob és a czintányér hajigálta a
ritmust, amely már inkább izmokra hatott, mint az érzékekre. Kavargó,
vad, pokolian ritmikus zsivaj volt ez, aki nyugodtan nézte, az előtt
talán komikus, vagy bosszantó, aki tánczolt, annak természetes.
Artur megjelent Elza előtt, lihegve:
– Szabad?
Elkeveredtek a tömegben. Egy tour után visszaült helyére a lány, kissé
kábultan. Artur ott akart maradni mellette.
– Menjen, tánczoljon.
– Hát már azt se engedi, hogy mellette legyek?
– Ha nem megy, fölkelek.
Ment daczosan, be a tömeg közé.
Elza pedig haját igazgatta. Egyszerre csak megállott előtte egy alak.
Kissé nagyobb, mint ő, szőke, szélesvállu fiu.
– Szabad kérnem?
Miklós volt.
Mint valami álomban, ugy állt melléje Elza. A fiu megfogta és bevezette
a tánczolók közé. Ott körülnézett, a kellő taktusnál megindult vele.
Eddig egy szót se szóltak egymáshoz. Akkor aztán tánczolt Elza és nem
érzett maga körül semmit. Azt tudta, hogy valaki fogja a derekát s
ügyel, hogy bele ne ütődjenek senkibe. Kissé a válla felé hajolt a
fiunak, bánta is ő, ha nem is illik. Az vitte vadul, erősen. A lány
érezte, hogy most szeretne meghalni. Aztán, hogy tisztább lett a
gondolkozása, magához szerette volna ölelni a fiut. A becsületeset, az
erőset, a hallgatagot. Ki szeretett volna rohanni vele az éjszakába és
megcsókolni a száját és el se szakadni többé tőle. Már a második tourt
tánczolták, de nem volt fáradt. A lába ugy vitte, hogy nem is érezte.
Csak a mellében zsibongott a vágy, csak a karja forrott össze a fiuéval,
nem látott, nem hallott semmit, álomba vágtattak, ugy érezte, zsibbadó,
gyönyörü álomba.
Végre megállottak valahol. Az egész bál szin- és hangzavarrá fajult a
szeme előtt. Teste egész sulyával a fiu karjára nehezedett, az szinte
vitte vissza az anyja felé. Ott leült, a fiu eltünt, s oly érzés
zsibongott a fejében, mintha nászt ült volna, eljegyzést tánczolt volna
egykori pajtásával. Mintha megcsalta volna, még a nász előtt, ugy
háborodott föl benne minden eddigi apró incselkedése a többivel. S ahogy
meglátta, hogy a fiu kimegy, el, s az ajtó előtt már télikabátban lemegy
a lépcsőn, az anyjához fordult:
– Mama, rosszul vagyok.
– A levegőre, fiam…
– Nem. Haza…
Épp, ahogy fölkeltek, jött mosolyogva egy fekete, kissé sovány, kopott
arczu urral a papa és szinte diadalmasan fedezte fel őket.
– Végre! – kiáltott.
Aztán, hogy az idegen ur meghajolt:
– Vermes ur, a lányom… – mondta.
A mama már ismerte Vermes urat:
– Képzelje, Vermes, szegény Elza rosszul lett… Haza kell mennünk.
A papának megnyult az arcza. Vermes ur, – Dr. Vermes Miksa – résztvevően
szólt:
– Óh, szegény… Talán egy kis séta a levegőn jót tenne…
– Nem, haza akarok menni – mondta Elza bágyadtan, már igazán támolyogva
és hozzá szerette volna tenni – meghalni.
Kifelé indultak, s amint igy mentek, eltánczolt mellettük Artur, egy kis
pufókképü lánynyal, olyan arczczal, mintha mondta volna
– Kell is ez nekem! Te kellesz…
De Elza már ügyet se vetett rá. Elmentek s lenn a vizikirály-portás
szálutált nekik, ismerte ő már azt a kellemetlenséget, amikor valaki
tizenegykor megy haza a bálból.
Nem is sajnálta a halavány szép kisasszonyt, amikor becsapta a kocsijuk
ajtaját.