Otthon ültek, az Elza szobájában. A kis Manczi hallgatott. Szomoru volt,
ő se tudta, hogy miért, de szeretett ehhez az okos nagy lányhoz járni. A
mama ugyan nem szerette, hogy nagy lányokkal beszél, de erőszakoskodni
nem lehetett.
Már vagy egy félórája ült Elzánál és szeretett volna mondani neki
valamit. Elza már mosolygott.
– Miért nem beszél, Manczika?
– Mert szeretnék magának mondani valamit.
– Nos, rajta, halljuk!
Akkor már izgatottan, sirásra álló szemmel nézett ki az ablakon a kis
lány és ujjait tördelte. Majd pislogni kezdett, s valahogy kisurrant
szeméből egy könny. Végig folyt tiszta kis arczán, le se törülte. Elza
pedig akkor megfogta a fejét és magához szoritotta hosszan, szeretettel.
– Kis Manczi – mondta – édes kis Manczi…
Ez a beczéző szeretet nagyon fájt a kicsikének és erre már kitört belőle
a zokogás, gyerekesen, mélyről, nagyon keservesen.
Igy volt ez körülbelül mindig, amikor a csöppség meglátogatta Elzát.
Mindig akart valamit mondani, s mindig sirás lett a vége. Mint ahogy
vannak dolgok, amelyeket csak sirással lehet elmondani.
Az idő négy óra felé járt. Künn a kezdődő téli alkonyat borulata
szállott az utczákra.
– Megyek… haza – mondta Manczi, miután fölkelt és daczosan megtörülte a
szemét.
Udvariasságból tartóztatta még egy ideig a lány, de aztán elbocsátotta –
a szobalánynyal – látva, hogy mélységesen szégyenli magát az
álom-királykisasszony.
Amint aztán elment a kis lány, fogta a kalapját, kabátkáját ő is és
utnak készült. Most történt először, hogy igy elment hazulról,
szobalány, kiséret nélkül. Oly becsületesnek érezte a szándékát, hogy
még a szive se dobbant meg erre a gondolatra. Pedig akkor már
átellenben, a nádor-utczai gabonakereskedés első emeleti irodájában
égett a gáz és a kirakatokban is meggyujtották a lámpákat. Ebben a
perczben még izgatott se volt. A regényekből, pletykákból ugy ismerte
azt az állapotot, amikor az ember randevura megy, hogy nagyon
elcsodálkozott, amikor nem észlelte magán a rendes tüneteket. Nem is
lopózott, rendesen kiment az előszobán, ahol még vetett egy pillantást a
tükörbe, aztán le a lépcsőn, ki az Andrássy-ut felé. Eszébe se jutott,
hogy mellékutczákon menjen, vagy elfátyolozza az arczát. Egyáltalán
hiányzott belőle az az érzés, hogy most rosszat tesz. Nem érezte
szükségét annak, hogy önmaga és mások előtt rejtegessen valamit. Minden
idegszálát hatalmában tartotta az a gondolat, hogy most a boldogsága
felé megy és hogy a zsurokon elkövetett, titokban maradt csókok, vagy
asztal alatti lábérintések legártatlanabbja is ezerszeres bün ahhoz
képest, amit most tesz.
Ma reggel kapott Miklóstól először levelet. Istenem, szegény mama dehogy
merte volna fölbontani az ő leveleit! Az ő müvelt, társaságbeli lánya
sohse engedte ezt meg neki és a mama ugy gondolkozott, hogy a budapesti
előkelő gazdag lány csak jobban ért ehhez, mint ő, a vidéki
pálinkagyáros leánya. A levélben csak az volt, hogy ma délután öt óra
körül várja Elzát valahol a Városligetben, az ilyenkor elhagyatott
iparcsarnok körül. Egyéb semmi. De ők tovább érezték ennek a levélnek a
folytatását, vissza a multba és előre a jövőbe. Mint valami folyó, amely
a föld alatt fakad, ott folyik s csak egy kis darabon mutatkozik, hogy
ismét a föld alá osonjon. A titkon fakadt szerelemnek egy mindenki által
megérthető dokumentuma volt az a levél s utána ez a szerelem megint
visszabujt, tovább osont a titkok alatt.
Ment nyugodtan a homályosodó utczán, szinte vonzotta az uj élet, a
boldogság után való bánatos vágyakozás. Egy-egy pillanatra ugy rémlett
előtte, mintha ismerőssel találkoznék. De aztán haladt tovább,
hátravetett büszke fővel, lelkében daczos gőggel nézve le ezt a
kishitüségből, látszatból, mások bukásából élő embertömeget. Künn, a
liget felé már kevesebben jártak. Ez jól esett neki, mégis valami
megnyugvás. Aztán, hogy az egyik sétálónak korcsolya csörgött a kezében,
megdöbbent. Figyelni kezdett, s hallotta a jégpálya katonabandáját,
amint valami pattogó keringőt játszott. Nem tudott annyira kiemelkedni a
világ nyelvétől való félelemből, hogy most meg ne ijedt volna. A jég nem
egyéb, mint télikabátos bál. Aztán bálon keresztül mégse jó randevura
menni. Elkerülte oldalt a jégpályát, s besietett, szinte szaladt a
kopasz fák között a ligetbe. Egy-egy kis szélsóhajtásra mint nagy
vattafoszlány mállott le a faágakról az odahullott hó. Csak szaladt, s
mire kiemelkedett a lombtalan erdőből az iparcsarnok nagy sárga épülete,
már égett egynéhány lámpa a távolban, s egyre szürkébben, sötétebben
borult a horizonra valami hamuszinü nagy felhő.
A nagy épület előtt már várta Miklós. A lány megállott, ahogy meglátta.
A konvencziók mind föltámadtak benne, s a vesztüket érző férgek
arrogancziájával állitották meg. A fiu meglátta, s elébe ment. Ugy
állottak egymással szemben egy pillanatig, mint két hajó a sivár nagy
tengeren, amikor találkozik alkonyatkor. Érezték, hogy az utjuk nem
vezet egy felé. S közelebb volt egymáshoz a lelkük, épp azért, mert
válniuk kellett.
– Isten hozta, Elza.
Nem felelt. Kissé hátrahajtotta a fejét, mintha nagyon sok gond bántaná
egyszerre. Talán támolygott is, mert a fiu a hóna alá nyult, fogta,
erősen. Aztán a fiu vállára hajtotta a fejét, s valami igen nagy, érzéki
vágyat érzett egy csók után.
De Miklós nem csókolta meg. Csak beszélt vele halkan, nagyon komolyan,
mint azok a fiuk szokták, akik tizenöt éves koruk óta maguk keresik a
kenyerüket.
– Elza – mondta – azért hivtam…
A leányt fölriasztotta ez a komolyság, nagyon komolyan nézett a fiu
szemébe.
– A bálra kaptam szabadjegyet egy ujságiró barátomtól. A frakkot is az
adta. Ezért megcsináltam neki a névsort. Kellett magát látnom, mint
ahogy kell magával most beszélnem. Talán ugy ért meg legjobban, ha
megmondom, hogy azért kell magával beszélnem, mert még mindig nem tudom,
hogy mit akarok mondani. Ha mondanivalom lett volna, megirtam volna a
levélben.
Akkor már mentek. Mind mélyebbre sétáltak be a sürübe, az érintetlen
szüz havon jártak, nem hallatszott a lépésük nesze. Már sötétedett,
komolyan, csak fönn az ég volt még egy kicsit világos. Ugy jártak, mint
a régi metszetek szerelmesei, egymáshoz simúlva. Folyton a fiu beszélt,
a lány csak hallgatta, jól esett neki, hogy nem is kell maga elé néznie
az utra, biztosan, erősen vezeti a társa. E tudatban a szemét is
lehunyta, s mivel már biztos volt egy kis botrányban, amennyiben ily
későn egyedül érkezik majd haza, azt gondolta, bánja is ő, legyen
akármi. Hogy Miklós mit beszélt, talán nem is értette. Csak a hang
modulácziójából, a hosszu szünetekből, s a vele harmonikusan haladó test
mozgásából érezte ki valahogy, hogy szerelmes dolgokról beszél. Csupa
zene volt a hangja, mély és édes, mint a celloé, minden affektálás
nélkül való, természettől meleg, hajlékony. Elringatta ez a zene, és ha
nem lett volna olyan nagyon okos, talán mindent el is felejtett volna
ezen a világon.
Hirtelen megállott a fiu. A lelkükben is megzökkent valami. A fülét
zugó, csengő zaj csapta meg. Előre hajolt, szétnézett és látta, hogy
hibázott. A czéltalan szerelmes tévelygésben elkószáltak, egyszerre csak
ott volt előttük a tó egy nyulványa, oldalán magasra hányva a hó, a
tükrén simára faragva a jég. Három asszony iringált arra, vidám
pördüléssel fordult meg, hogy a magas hófalhoz ért. Az egyik – Exnerné –
jó ismerőse volt s már meg is látta. Ilyenkor nagyon sietős az, hogy az
ember nevén szólitsa a kompromittált ismerőst és a csinos Exnerné már
föl is kiáltott hozzá:
– Jó estét, Elza!
Azzal összeigazodott egymás mellé a három asszonyka, egy-két nem
gracziózus induló mozdulat után kicsiny, elegáns félkörökbe szelte a
jeget s ringó, jobbra, majd balra dülő mozgással eltünt a tó felé, ahol
akkor már a magasan lógó ivlámpák alatt nyüzsgött, zsibongott,
sikoltozott a jégpálya esti népe. S hogy teljes legyen a kiábrándulás,
az eddig pauzáló katonabanda belevágott egy ujabb darabba, amelyhez
csodás gyorsasággal alkalmazkodtak a korcsolyázók.
– Jó estét, Elza!
Talán nem is volt guny ebben, komoly volt, mint valami pisztolylövés, ez
a mondat:
– Jó estét, Elza!
Az ilyen mondatokkal temetik egy lány jóhirét. Ezzel veszik el tőle a
becsülést, ezzel lökik ki a társaságból, ez fáj, ebbe van összetömöritve
a shakespeareinél nagyobb erővel a világ minden rosszakarata, gazsága,
ebből zug ki az, hogy «ügyetlen voltál», «nem tehetek róla, de
megláttalak», meg az, hogy «miért nem vigyáztál jobban (én jobban
vigyázok)» és még sok minden, de csupa piszkos dolog.
Mintha tüzhöz ért volna, ösztönszerü mozdulattal döbbent vissza. Futni
is kezdett, be a sürübe, a fiuval nem is gondolt. A fákról még hulltak a
vattacsomók s ahogy szétpuffantak a földön, azt mondták:
– Jó estét, Elza!
Visszhangként szólt utána a fiu:
– Elza!
Szaladt, néhányszor a fejéhez is kapott. Egy pillanatra az a gondolat
rohant végig az agyán, hogy ez az Exnerné szeretőt tart, s mégis
köszönni mert neki. Aztán érezte, hogy aki birja az marja, és az mondja
a másiknak, hogy «jó estét», aki éppen rajtakapja a másikat. Szaladt, s
már ismét az Andrássy-uton volt. Akkor jutott eszébe, hogy Miklóstól
elszaladt. Sietett hazafelé, most már osonva, az első mellékutczán be is
fordult. Egy fiatal ember jött arra, valami festő lehetett az
Epreskert-utczából, mert hosszu haja volt. Ez szemtelenül megnézte,
mosolygott is. A szeméből tisztán ki lehetett olvasni a köszöntést:
– Jó estét, Elza!
Igy valahogy eltévelygett hazáig, hol futva, hol mellére szoritott
kézzel lassan, lihegve. Az utczán járók közömbösen néztek rá, de ő már
érezte, hogy ezek holnap nem fogják közömbösen nézni. Világosan élt
lelkében a tudat, hogy a botrány elől valósággal szaladni kell, fizikai
futással, oly gyorsan terjed. Már látta, valahol a kavargó messzeségben,
az ivlámpák, kirakatok fénykévéi alatt nyüzsgő emberboly fölött zavaros
felhőként életre kelni a botrányt. Zakatolt a fülében valami. Mind
nagyobb lett a lelkében a moraj, kelt a botrány, nagyra dagadt,
élesztette a pletyka-kovász, már fenyegette, köréje dagadt, hogy
megfojtsa. Mérhetetlen keserüség marczangolta a szivét, az a vigasztalan
tudat, hogy a boldogságot kereste, amugy a maga szabados, romlott módja
szerint, s ennél az első becsületes tetténél szakadt rá minden eddigi
büneért a büntetés. Valami olyat is érzett, hogy most már mindennek
vége, s nagy üresség érzete fogta el, oly erősen, hogy a szája széle
lehuzódott tőle, nagyon csunya lehetett ebben a pillanatban. Aztán
mintha mellbe lökték volna, ugy érte egy hideg, ostoba hang.
– Kezeit csókolom, nagysád!
Dr. Vermes Miksa emelte meg előtte mosolyogva a czilinderét. Ez még nem
tudta. «Siessünk – gondolta a leány – mert még az uton megtudja.»
– Honnan jön, Elza nagysám?
– A jégről.
– És a korcsolyája?
– Ott van, kosztban.
– Egyedül jött?
– A szobaleányt itt elvesztettem a tömegben…
Erre aztán még mondott néhány lánczolatosan összefüggő hazugságot és
belátta, hogy dr. Vermes már hazakiséri.
– Lássa, mit tesz a telepátia! – mondta a doktor juris, – épp most
határoztam el, hogy holnap elmegyek, meglátogatom magukat…
(– Dehogy jösz el!)
A kapunál csak ugy konvenczióból azt mondta a doktornak, hogy most már
jőjjön föl egy percre köszönni a mamának. A doktor azonban tényleg
fölment, s amikor a szobalány kinyitotta az ajtót, Elza föllélekzett,
eszébe jutván, hogy Vermes még nem ismeri a szobalányt és igy az előbbi
mese érvényben marad.
– De meddig? – gondolta hozzá, amikor Vermes a mosolygó kövér mamának
kezet csókolt s alulról, a kocsirobogásból, esti nagy zajlásból sivó
zugással kerekedett ki izgatott agya előtt valami lüktető moraj, amely
az ereibe, a halántékába is átment, a jégzajlás lármájával harsogott, a
mindenek fölött rögtönitélő úr, a botrány…