Dél felé ébredt föl. Olyasforma elhatározás kelt életre benne, hogy most
vége minden léhaságnak. Programmot egyelőre nem csinált a jövőre nézve.
Az az egy gondolat foglalkoztatta, miközben gyorsan öltözködött, hogy
most ebbe a világos szép kis szobába zárkózik és elejétől végig
elgondolja az egész dolgot, a bübájos mesét a szilvafáról, odaül az
ablakhoz, nézi a világos, ragyogó téli eget. Aztán hirtelen eszébe
ötlött, hogy bálba kell menniök este. Arra nem számitott, hogy
egymásután két éjjel nem fog aludni és ez bántotta.
– Mindegy. – mondta és vállat vont.
Azzal kis asztalkája elé ült az ablaknál, kihuzta a fiókot, és a sok
apró papiros, virág, mindenegyéb közt keresgélt. Még megvolt hátul, a
fiók sarkában az, amit keresett. Igazán nem volt valami költészeti
tárgy. Ha néven kellene nevezni, egyszerüen aszalt szilva volt, egy
aszalt szilva, poros, kiütött rajta a czukor, összeszáradt. És ugy
akkor, kissé nehezen ugyan, mert szándékosan akart emlékezni, elgondolta
az egész szilva-esetet.
Valamikor régen, itt Pest körül nyaraltak, tul a budai hegyeken, sváb
faluban. Kis lány volt, tizenkét éves lehetett. Vagyis hét év előtt.
Emlékszik, nagyon fius lány volt. Kék-csikos fehér trikóingben
szaladgált, kalap nélkül, szélnek eresztve szép barna haját, amelyben a
napsugáron vöröses csillámok fénylettek. Karja meztelen volt, le is
égette a nap barnára. És volt egy kis rablóbanda-szerü társaságuk,
négy-öt kis pesti gimnázista, meg ő, a franczia kisasszonynyal. Ez a
hölgy már öregedőfélben volt s éppen ezért nagyon szivesen fogadta egy
czigányprimás udvarlását. Valószinüleg pénz is volt a dologban, a
kisasszony részéről. Aztán ez a kisasszony mindig véletlenül találkozott
a czigányprimással, őt azalatt hagyták kalandozni, fára mászni,
tépázkodni a fiukkal. Eleinte csak hébe-hóba, később már rendszeresen
ellátogattak egy öreg nénikéhez, akinek vasuti őr lehetett a férje, de
az egész nap nem volt otthon. A vasut mellett volt egy kis házuk,
amelyben éppen hogy két szoba volt, az egyik téglapadlós, mert ez volt a
konyha.
Csöpp házikó, kidült bedült, nagy kopott szalmakalap volt rajta, mögötte
valami ól. Aztán a ház előtt egy szilvafa. A franczia kisasszony mindig
a szilvafa alatt csevegett a füben ülve a primással, miközben a gyerekek
rabló-pandurt játszottak. Aztán egyszerre eltünt a fa alól a primás is
meg a madmoazell is, talán bementek valamit megnézni a kis házba, és
ilyenkor megjelent künn a két kis sváb gyerek, lenszőke pufók két
bikficz, mind a kettő fiu, aki vagy pofozta egymást, vagy svábul
beszélt, de mindenesetre igen érdekes két gyerek volt. Az öreg mámi meg
kiült a ház elé és kötött. Egyszer azt tanácsolta egyik gimnázista, –
Miklós – hogy játszszanak bujócskát. Valami furfangos verset mondott,
ugy, hogy épen neki, a kis Elzának kellett «hunynia.» Ennek roppantul
örült, és bizonyos büszkeséggel hunyt a szilvafa alatt, közkivánatra a
fa törzsének fordulva arczczal, ilyen nagy volt iránta a bizalom. Miután
megesküdött, hogy ötvenig számol és addig nem néz vissza, az apróságok
mind elbujtak. Bokrok, a kis ól, egy nagy hordó – mind kiaknáztattak
elbujási szempontból.
– Negyvennyolcz, negyvenkilencz, ötven, – mondta Elza és megfordult.
Mögötte állott Miklós, akkor talán tizennégy éves lehetett, kipirulva,
de nyugodtan.
– Ötven! – mondta neki magyarázó, fölvilágositó, szinte gunyolódó hangon
Elza.
– Tudom, – felelt a fiu.
– Hát én most egyszerüen megtaláltalak, – szólt kegyetlenül a kis lány –
és most te leszel a hunyó!
A fiu csak állt ott, nem felelt. A kis lány összefonta mellén meztelen
karjait és kérdezte:
– Hát mért nem bujtál el?
Közel ment hozzá. A fiu megfogta, megölelte és megcsókolta. Nem a
száján, hanem az arczán. Valami nagyon gyerekes, de azért mégis komolyan
reszkető hangon megkérdezte tőle:
– Szeretsz?
A kis Elza ott nyugtatta fejét a fiu vállán és szintén komolyan felelt:
– Nagyon.
– Akkor elveszlek feleségül – mondta a fiu és még egyszer megcsókolta.
Aztán szépen elárulta neki, hogy ki hova bujt, és igy hamar vége lett a
bujócskának. Alkonyatra járt az idő, a kisasszony is előjött és Elza
kezet nyujtott Miklósnak, amit nem szokott tenni. Kissé komolyan fogták
föl a dolgot, talán le se számoltak Exner Bandival, aki egy szomszéd fa
tetejére «bujt,» és onnan látta őket, majd pedig – hogy Elza is
meghallotta – igy szólt hazamenet Jób Friczihez:
– Az Elza a Miki szeretője.
Elza büszke volt, hogy ő valakinek a szeretője, és szorongatta a
zsebében azt a szilvát, amelyet Miklóstól ez ünnepélyes percz emlékére
kapott.
Igy emlékezett valahogy erre a nyárra, az öreg nénikére, aki pislogva
kötögetett, orra hegyén a nagy pápaszemmel, a két kis almaarczu,
lenszőke sváb porontyra, a kisasszonyra, Miklósra. A városban is
találkozott vagy háromszor Miklóssal, az mindig köszönt neki, ő meg
érezte, hogy az arczába fut a vér. Ez a Miklós egyébként sokszor
megverte, ugy, hogy fájt, de egyszer – erre csak homályosan emlékezett –
összeveszett miatta egy másik kis fiuval, egész délután dulakodtak, mire
megtiltották neki, hogy Miklóssal beszéljen, mert az verekedő,
csirkefogó gyerek, nem hiába laknak a Tavasz-mező-utczában. A mamája
nagyon szidta Miklósékat, a kis fiut is, de azért ő őszszel, amikor
egyszer már sötét posztóruhában kellett járni, találkozott vele a sváb
falu főutczáján, meg is szólitotta. A mama ezért megverte.
Igy valahogy, ezekből az emlékekből izzott össze az a pirulás, amelylyel
Miklóst az utczán fogadni szokta.
És még megvolt a szilva.
Istenem, nem rózsa, vagy nefelejts, nem is ibolya. Költők nem dolgoznák
föl versben ezt a szilvát. Óh, valami, amit meg lehet enni, s ami mégis
emlék, gyümölcs, nem is finom, ordináré savanyu szilva, pláne most már
össze is száradt! Nem rózsaszirom, amely esztendők multán is csupa
költészet, nem sárgára száradt ibolya, csak szilva, aszalt szilva. Ki
szorit a keblére egy szilvát? Imakönyvbe se lehet megpréselni, óh, de
szomoru emlék…
A kezébe vette és könnyezni kezdett. Itt Pesten, az ő társaságában, aki
már megszokta ezt a tónust és ezt a gondolatfüzést, annak kell egy napi
fürdő a naiv emlékekben, amig szentimentális tud lenni. Most már nem is
fordult a czilinderes alakokra, csak arra a ravasz fiura, aki nem akart
elbujni és aki elbujatta az egész társaságot, csak azért, hogy őt
megcsókolhassa.
Hát persze, hogy megváltozott. Lump – azt mondta rá tegnap a kis
álom-királykisasszony. Valóban, ugy állt ott a gázlámpa alatt.