Hajnali két óra lehetett, csöndesen nyugodott szüz hóleple alatt az
Andrássy-ut. Ilyenkor nincs kocsi, amely fölhasitsa a fehér szőnyeget,
ember is alig jár ott künn, a villák között. A liget felől, ahol
egyszerre nagyon nagy lett a fehérség, szeliden derengett a hó.
Általában édes csöndes téli éjszaka volt, a sok kis villa aludt, a
fenyőfák is bóbiskoltak a kis kertekben hósipkáik alatt. Csupa csönd,
csupa szüziesség, a világ véges-végéig ugyanegy puha fehér szőnyeg, a
levegő kemény, hideg, tiszta, becsületes, tovább ad minden kis zajt.
Messziről, valahonnan az Oktogon felől elhaló zörgéssel jelentkeztek a
hóekék. Aztán ez a lárma is elmult, végigsugároztak a lámpák, hosszu
ékbe futva össze valahol a távolban és teljes volt a csönd, a téli
csönd, aludt az Andrássy-ut.
Aztán egyszerre az egyik villa kapujában kattogott a kulcs, nyikorgott a
zár. A melegről jövő emberek ijedezésével, vidám didergéssel tolakodott
ki egy csomó lármás, nevetgélő vendég a kis kopasz kerten át az utczára.
A kapuban maradóknak hátrakiabáltak, hogy megfáznak, menjenek be, aztán
vidáman, örömmel néztek szét a szüzi hideg éjszakában, örültek a hónak.
Leányok, asszonyok, fiuk – hamar párokba verődtek a gyalogjárón, ahogy
befelé vették utjukat és fölköltötték az Andrássy-utat. Nevetésük nyomán
megrezzent a levegő, sikongó vidámságuk belecsattant ebbe a komoly
alvásba, mintegy az ő kedvükért egy-két járókelő is bujt elő a szomszéd
utcákból, s végezetül, hogy teljesen fölébredjen az utcza, az Oktogon
felől czammogva jött egy komfortábli, döczögött, nyikorgott, nagy sávot
vágott a hóba, és akkor már meg volt zavarva minden. Az utcza rosszul
teszi, ha elalszik és azt álmodja, hogy ő a szüzi természet.
Legeslegelől Elza ment egy cylinderes fiatal emberrel. Némi habozás után
a karját is elfogadta, aztán ugy haladt mellette, kissé fáradtan, kissé
álmosan, de azért egyre beszélve. Nagy, vörösbe játszó barnahaju lány
volt, csupa egészség, duzzadó erő. A szeme fürge, okos, ravasz jószág.
Az arcza – egyszerü, csinos arcz – csupa ravaszság volt. Egyszerre
beszélt minden arczizmával, s néha a szeme meghazudtolta azt, amit a
szája mondott. Az volt a hire, hogy nagyon okos lány.
– Lássa – mondta szemét kissé összehuzva – lássa, ezt az időt szeretem.
Mindig kellemes emlékeim vannak, ha igy téli éjszakán az utczán találom
magam… Vagy bál, vagy estély… Néha elhuzódott zsúr, amely azért tart
ilyen sokáig, mert az ember kitünően mulat. Mint például ma is.
A korrekt fiatalember kissé ostoba arczczal hallgatta ezt. Ő egyébről
akart beszélni, de egyszer az volt a baj, hogy nagyon közel jött
mögöttük a második pár, másszor meg a lány nem hagyta szóhoz jutni.
Aztán egyszerre kitört belőle a hős, és magához szoritva Elza karját,
határozottan mondta:
– Valamit akarok magának mondani.
– Hát mondja.
– Itt nem lehet.
A leány vállat vont:
– Hát akkor ne mondja.
Hallgatva mentek egymás mellett egy ideig. A lány már jól tudta
szóról-szóra, hogy mit akar mondani ez a fiatal ember, de szerette volna
azért mégis hallani.
– Maradjunk hátra – mondta a fiu.
– Azt nem lehet! Micsoda gondolat.
Inkább előre siettek kissé, hátrakiabáltak, hogy most csuszkálni fognak
és ezen a czimen jó ötven lépésnyire elhagyták a társaságot.
– Igazán, ez ostobaság! – zsörtölődött a lány.
A fiu pedig megszólalt, előre elhatározva, hogy határozott, korrekt
mondatokban fog beszélni.
– Elza, – kezdte.
– Nos, halljuk, halljuk – szólt vidáman a lány és csuszkált a fagyos
aszfalton, a fiu karjába fogózva.
– Elza, vegye már egyszer komolyan a dolgot. Én magát szeretem.
– És aztán? – mondta nyugodtan, tovább próbálgatva a csuszkálást.
A fiu nagyon elkeseredett:
– Ez nem járja, hogy maga igy bánik velem. Nekem jogom van magához,
érti?
Gunyosan komoly lett erre a lány arcza:
– Artur, Artur – mondta – miért nem beszél rendesen? Miért erőlteti a
hangját, Artur?
Artur erre nem is felelt, csak folytatta:
– Jól tudja, hogy már régen szeretem. Tavaly nyáron Balaton-Füreden már
mondtam. Aztán sokkal okosabb, mintsem hogy ki ne találta volna eddig.
Akkor ugy látszott, hogy tetszettem magának. Esténkint együtt sétáltunk
Összebujtunk – emlékszik? – elmenekültünk a társaságtól.
– Unatkoztunk.
– Jó, legyen. Ugy is jó, hogy unatkoztunk. Én egyebet se mondtam, csak
mindig azt, hogy szeretem.
A lány roppantul csodálkozó szemmel meredt rá. Meg is állitotta:
– Hogyan? Hát az komoly volt?
A fiunak most már sirni lett volna kedve. Komikus figura lett izgatott,
kuszált arczával, amely fölött komolyan ült a fényes czilinder. Az ajkát
harapdálta, sirni lett volna kedve. Érezte, hogy ez a lány ugy játszik
vele, ahogy akar; nagyon tehetetlen volt. Mentek előre, tovább,
hallgatagon. A fiu belsejében reszketett a szerelmes indulat. De hát mit
csináljon ezzel a lánynyal? Beszéljen neki más, szép lányokról,
féltékenynyé tegye? Hisz kineveti! Ahhoz se volt ereje, hogy most
ennyiben hagyja az ügyet, s erőszakolja a közönyös dolgokról való
beszélgetést. Oly ritkán volt együtt Elzával, hogy nagy lázzal,
vágyodással várt egy-egy zsurt, ahol találkozzék vele. Hát most arra
használja ezt a kis negyedórát, amig egyedül lehet vele, hogy a
közönyöst játszsza? Kétségbeesetten kapkodott valami érv, hóditó mondás
után, s ez annál inkább tüzelte, mert már közel voltak a Nádor-utczához.
Öt perc mulva elválnak, s ő csak egy kinos párbeszéddel gazdagabb.
Hirtelen fölvetette a fejét, daczos lett, magához rántotta a lány karját
és végső elhatározással mondta:
– Elza, hisz én magát meg is csókoltam.
– Pfuj – mondta csöndes-álmodozva a leány.
Akkor már egészen kétségbeesett az az ostoba ember, aki a bankban nem
szokott ilyen izgalmas, néma harczokhoz. Végleg kitört belőle a meztelen
düh, és szemébe vágta Elzának:
– Maga is megcsókolt engem.
A lányt erre valóságos undor fogta el. Szeretett volna az arczába csapni
ennek a czifra urnak, aki igy ultima ratioként szemére veti egy
botlását. Az most már egészen belevetette magát a gyáva vádaskodásba, és
a lány hallgatását arra magyarázta, hogy ez a mondás hatott. Beszélt
halkan:
– Megcsókolt. A számat csókolta meg… Én ugy, ölelve tartottam. Most
tudni se akar rólam. Maga azt hiszi, hogy csak ugy lehet osztogatni a
csókokat? Hogy az csak egy hétre kötelez?
Elza hátra vetette a fejét, és most már mosolygott. De sirni szeretett
volna, és megpofozni ezt a semmit. A lelke legmélyéig föl volt háborodva
és hirtelen megállott. Elsimitotta homlokáról a haját. Egyszerüen
mondta:
– Várjuk meg őket.
A társaság belemélyedt a fecsegésbe, alig vette észre őket, amikor
hozzájuk ért. Legelől két fiatalember jött röhögve, egymás karjába
fogózva. Ezek meg se látták. Hogy elmentek előtte, tisztán hallotta a
beszédüket:
– Oh, az a pompás alak! Micsoda karja van! Milyen kebel!
A másik szellemesen mondta:
– Dus kebel.
Azzal összeröhögtek, az egyik csettintett a nyelvével. Artur el akarta
huzni a lányt. De akkor már észrevette őket Brandtné:
– Hogyan, Elza, azt hittem, hogy elől vagytok…
– Itt vagyunk, mama.
A mama tovább folytatta a beszélgetést, és Elza beállt a csapatba. Egy
kis lányt megcsókolt:
– Nini, Manci, hát maga itt van?
A szőke Manci ugy ment ott a havon, mint valami álomország
királykisasszonya. Édes, okos, komoly gyerek, talán tizenöt éves se volt
még. Azt hitte, hogy mindent tud, és mindenkinél ravaszabb. Ez valami
nem banális bájt adott neki.
– Elza, jöjjön, csak, – mondta.
– No mi az, édes?
A kis Manci csak ugy a szeme sarkából szétnézett, hogy senki se
hallja-e, aztán nagy komolyan közelebb huzódott Elzához.
– Elza – mondta – igérje meg, hogy nem szól senkinek. Mondok valamit.
– Jó, megigérem.
– Mondja: isten bizony.
– Isten bizony.
Mosolyogva esküdött. Manczi egyre komolyabb lett. Halkan szólt:
– Magáról nagyon rosszakat beszéltek ma délután. Tudja, én megmondom
magának, mert én magát nagyon szeretem.
– Rajta, rajta…
– Az Artur, az a hülye…
Ez volt a szavajárása. A bankhivatalnokoktól tanulta.
– Az a hülye azt mondta, hallottam, a Bélának, hogy magával egy hétig
kell foglalkozni, aztán mindenki megcsókolhatja.
– Manczika, maga hallgatózik?
A kis lány nem értette a kérdést.
– Mit szólna most – mondta Elza – ha én ezt visszamondanám Arturnak? És
ha fölpofoznám?
Ijedten védekezett a gyerek:
– Ja, de maga mondta: isten bizony.
– Mondtam, mondtam, igaz, nem is szólok – kiáltott nevetve Elza és
magához szoritotta a kis prémgalléros lányt, aki csak lehunyta a szemét,
és nagyon komoly arczczal, szinte szomoruan hagyta magát megcsókolni.
– Az az Artur nagyon hülye fiu – mondta aztán halkan, durczásan. – Ha
nem félnék, hogy a mama megszid, neki is szólnék…
A pillantása kissé elkalandozott, aztán összecsuklott a kis válla,
mintha valami kezdődő sirást fojtana el. Elza magához vonta, ugy mentek
tovább, együtt. Szórakozottan beszélt a kis lányhoz.
– Igen, nagyon jellemtelen fiu…
Aztán ő is elhallgatott, és most már közel voltak a Váczi-köruthoz.
Érezte, hogy valami becsületes, érző ártatlanság van mellette, ez a
szőke kis lány, ez a gyerek, még nem is bakfis, akit elvisznek a
zsurokra, és aki ott – mivel ki sem törődik vele – meghallja, amint az
egyik bikficz a másiknak elhenczeg sikereivel.
Erre gondolt Elza, és eleinte nem hitte el a dolgot. De aztán az egyre
növekvő harag és undorodás a lelkébe orditotta, hogy igaz. Igazán mondta
ezt Artur. Hisz az előbb neki magának mondott ilyesvalamit. Erre már
összerázkódott, a kis lány nem tudta mire vélni az izgatottságát.
Meggyült a lelke mélyén a keserüség, a düh ez ellen a sok szépen
öltözött semmi, üres, jellemtelen fráter ellen. Annyi raffinált
piszokban volt része ma este, hogy a lelkében elemi őserővel tört fel a
vágy valami becsületes, tiszta erő iránt. Valami iránt, ami nem hazudik,
nem veti szemére a botlásait. Egy férfi lenne ez – gondolta – aki
hallgatni tud, és komolyan szeret. Egy férfi, aki – bánja is ő – üt,
ver, goromba, de aki férfi! Gondolatban körülnézett rokonai, ismerősei
közt. Egy ilyet se talált köztük. Fájt a lelkének ez a magános, bánatos
vágy, amelynek elmosódva, elveszetten, valahol a multban volt tárgya.
Valami gyerek. Ökölbeszorult a keze, szét szeretett volna ütni az elől
imbolygó czilinderek között, s valami kéjes borzongás járta át a lelkét
arra a gondolatra, hogy igy szét lehetne ütni ezeket a fényes
czilindereket, csak ugy koppanának az aszfalton… Buzgott a lelkében, s
ugy érezte, hogy a testében is a harag ezek iránt a gazok iránt, akik
igy bánnak egy leánynyal. Megutált mindenkit ebben a pillanatban, s ugy
érezte, hogy mindenki piszkos, mindenki bünös, aljas az egész világ,
amely igy kidob egy lányt a férfiak közé, akik szemére vetik bolond
csókjait, buja vágygyal beszélnek róla a háta mögött és egymást azzal
vigasztalják, hogy csak egy hétig kell utána járni.
A Fürdő-utczába értek, és a kis lány megrántotta a karját.
– Nesze – mondta – egy lump.
Arra nézett. A tulsó gyalogjárón, gázlámpa mellett állott egy ember.
Télikabátján fölgyürve a gallér, fején puha fekete kalap. Némán,
mozdulatlanul állott a hóban s kissé fölemelve tartotta a fejét.
Elza elkapta róla a tekintetét. Nem szólt semmit, csak lehunyta a
szemét. Az a fekete ember tovább nézte egy darabig, ezután elbandukolt.
– Talán ismeri? – kérdezte Manczika.
– Nem, – felelt nagyon halkan a lány és megreszketett hosszu sötét
szempillája alatt lehunyt szeme, talán emlékek rohantak végig előtte
valami napsugaras tájról, ahol gyerekek játszottak egy szilvafa alatt,
és egy mesebeli ütött-kopott kis házban valami mesebeli öreg anyóka
lakott, aki egyre az unokáit szidta…
Megérkeztek a kapu elé, és nem is emlékezett most arra, hogy mint
bucsuzott el a többitől. Az ágyába került, s a lámpa is elaludt,
valahogy. Bizonyára ő oltotta el – gondolta egy pillanatig – aztán
belefurta a fejét a párnájába, és mintha minden lélekzettel valami
zsibbasztó, édes, napsugáron átszürt emléket ivott volna a lelke,
remegve, lüktető orrczimpákkal szivta a levegőt. A szive dobogott,
vágtatva rohant vissza valahová sok időn, tavaszon, télen keresztül, egy
ostoba, banális kis kertbe, ahol szilvafa állott, meg egy öreg,
pápaszemes anyóka lakott. A becsületes erő hatalmával vágtatott bele egy
tiszta emlék a lelkébe, földöntve ott mindent, elsöpörve a finom
bün-szobrocskákat, száguldva minden egyéb emlékeken, időkön, tereken,
sirva adott csókokon és nevetve irt szakitó-leveleken keresztül, mint
valami eleven erővel föltámadt angyal, nem szőke és rózsaszinü
Rafael-arczoska, hanem kemény, izmos, akinek reng a lába alatt a föld,
ha rohan, dübörög az ég, és összedől minden, ami hazugság, bün, piszok
és gyöngeség. Ahogy az ágyon feküdt, szétvetette a karját, izzó fejét
hátracsapta, megfeszült mellének kevés volt a levegő. Reszkető
gyönyörüséggel, azzal a keleti nagy virágtesttel, amelybe évezredeken
keresztül annyi melegség, annyi édes illat és iz, annyi erdőzugás, annyi
bujálkodó fényes szin párlódott le, hogy most már egy testetlen emlék is
izgalomba hozza és megreszketteti, feküdt ott, átadva magát ennek a
hatalmasan föltámadó emléknek, amelyben annyi volt az erő, a becsület és
a föld, hogy azt hitte, összeroppan alatta az ő finomra romlott lelke,
pedig csak egy szilvafáról volt szó, meg egy ütött-kopott meseházról,
meg egy meseanyókáról meg két nagyfejü kis meseporontyról, egy csöpp
kertben, akkorkában, hogy éppen elfér benne néhány szilvafa…
Észre se vette, már világosodott. A szomszédszobában lépéseket hallott.
A szobalány jött egy petroleumlámpával takaritani. Becsukta a szobaajtót
s künn az ebédlőben ablakot nyitott. Már jártak a kocsik az utczán,
elzörgött a ház előtt a sok tejeskanna egy milimárikocsin. Hallatszott,
hogy söpörni kezd künn a szobalány.
Akkor sirni szeretett volna Elza, de ehhez már nem volt elég naiv.
Oldalt fordult, a fülére huzta a dunnát és elaludt.