A tenger csendes volt, mint egy rossz nő, aki jóságot játszik. A
Serpolette leeresztette a horgonyát és nyugodtan feküdt a napfényes
kikötőben.
A kirakodás még meg sem kezdődött, Vannoni már összeszedte a holmiját és
készült partra menni. Szolgarov feltartóztatta.
– Hová mégy? – kérdezte fenyegetően. – Miért mégy?
– El az utamból, futóbolond – felelte dühösen Vannoni. – Miattam nem
kell forradalmat csinálnod.
A hátára kapta a cókmókját és két perc múlva már el is tűnt a kikötő
raktárai között. Ridarsky beesett szemmel nézett utána, azután
nyugtalanul és kérdő tekintettel nézett a hercegre, később elfordította
a hercegtől a tekintetét és magába sülyedve bámult ide-oda, mintha
csodálkoznék a maga szenvedésén.
Még korán reggel volt, amikor a kirakodás megkezdődött. A munka
rendetlenül, de zajosan és jókedvüen folyt, és a lármájára Annie is
feljött a fedélzetre. Ujra meg újra idegesen rezzent össze a fedélzet
lármájától és álmatlan és lázas szemmel nézte sorra a dolgozó
matrózokat. Álmatlan és lázas szeme lassankint nagyra nyílt, és rémület
és csodálkozás jelent meg benne. Rémülten és csodálkozva fordult meg és
elsietett. Helyette nemsokára Félixke jelent meg a fedélzeten, rózsásan
és virgoncan cikázott ide-oda a matrózok között és halkan kérdezősködött
Vannoni után. Megtudta mi történt Vannoval, fürgén elszaladt és helyette
ismét Annie sietett fel a fedélzetre. Kigyulladt arccal, legörbült
szájjal állott meg a herceg előtt és kétségbeesett és harcias
mozdulattal kapta fel szétzilált szőke fejét. A herceg csendesen és
búsan nézett le rá és mozdulatlanul várt. Annie belenézett a herceg mély
és lágy szürke szemébe és a torkán akadt a már-már kimondott szó. A
szája nyitva maradt, a keze leesett, azután bizonytalan és kapkodó
mozdulatot tett, az arca elsápadt, úgy tetszett, sírva fog fakadni; de
nem sírt, hanem pár másodpercnyi szótlan remegés után megfordult és
lesietett a hálószobájába.
A hálószobában magához rendelte Félixkét, azután Szedlákot és csomagolni
kezdett. Behozatta a kofferjeit és ingerülten, lázasan és rendetlenül
gyűrte beléjük a holmiját. A csomagolás sokáig tartott. A herceg nem
tudott róla semmit, de Ridarsky, aki idegesen figyelve végigment a
folyosón, bejelentette neki.
– Csomagoltat – mondta bevezetés nélkül, halkan és magánkívül.
A herceg ránézett és nem felelt.
– De partra akar szállni – folytatta Ridarsky kétségbeesve.
A herceg nem válaszolt. Ridarsky erre sarkon fordult, lement a szobájába
és sietve becsomagolta a holmiját. Félóra mulva fent volt a fedélzeten
és vonagló szájjal várta Anniet.
Annie azonban nem jött. Dühödten csomagolt, a ruháit kiméletlenül gyűrte
a kofferekbe, de a mozgása lassanként elbágyadt, a karja lehullott és
egy félig becsomagolt koffer előtt egyszerre sírva fakadt.
– Elég volt – mondta Félixkének.
Félixke bámulva nézett rá.
– Nem megyünk partra? – kérdezte gyorsan. – Attól félsz, nem találod? Én
megkeresem.
– Takarodj! – kiáltotta Annie.
Kikergette Szedlákot is. Szedlák szótlanul kiment. Kint Ridarskyval
találkozott. Ridarsky meg akarta szólítani, de Szedlák hidegen, komolyon
és idegenül nézett rá és Ridarsky erre Félixkéhez fordult.
– Nem jön még? – kérdezte reszketve.
– Nem, – felete Félixke. – Nem megyünk partra. Itt maradunk.
A Ridarsky összeszorított hideg szája erre még kínosabban kezdett
vonaglani, mint eddig. Lesütött szemmel fordult el Félixkétől,
bizonytalanul támolygott ide-oda egy ideig, azután leült, a kezébe
hajtotta a fejét és sokáig ült úgy mozdulatlanul. Amikor felkelt,
halálos sápadtság volt az arcán. Odament a herceghez.
– Én – mondta halkan – mégis elmegyek. Ennek végét vetem.
A herceg szótlanul bólintott.
– Rögtön partra szállok – folytatta Ridarsky. – A… a holmimért majd
elküldök.
A herceg ismét bólintott, Ridarsky megfordult és pár perc mulva eltűnt
azon az úton, amelyen pár órával előtte Vannoni elment. A herceg
elgondolkozva nézett utána, de egyszerre felrezzent. A Szedlák
tekintetét érezte magán. Szedlák fekete ruhájában, fehér hajjal, tiszta
arccal állott előtte és komoly, kérdő, alázatos és mégis sürgető
tekintettel nézte őt.
– Akar valamit Szedlák? – kérdezte a herceg.
– Nem, fenség, semmit.
Szedlák továbbment és a kirakodás folytatódott; de Szedlák nemsokára
megint előkerült valahonnan és alázatos, kérdő és sürgető tekintete újra
meg újra felkereste a herceget. A kirakodás munkája este abbamaradt, a
hajó mozdulatlanul feküdt a kikötőben és a herceget még mindig ingerelte
és nyugtalanította a Szedlák néma, kérdő és komoly tekintete. De azután
egészen besötétedett. Szedlák nem mutatkozott és a herceg egyedül maradt
a fedélzeten. A kikötő levegője nehéz volt és fullasztó, és ő vágyódva,
de szorongva nézte a partot és a távoli város fényét. Partra szállni…!
De minek? Itt maradni?… Meddig?
Rémülten nézett körül a sötét hajón és halálos csüggedtséget érzett. –
Most mit? – Most hová?